Tale of the White Demon

|1|

"How the hell'd we wind up like this?"                                                                                                (Nickelback-Someday)

Sugimura Yume szívből utált korán kelni. Na, nem mintha az árvaházban, ahol immáron életének több mint a felét töltötte, lett volna más opció is, de azért mégis. Ünnepnapokon (évente háromszor: karácsonykor, a nyári szünet első napján és a tanuló születésnapján) addig hagyták őket aludni, ameddig csak tudtak, és Yume ezt mindennél jobban szerette. Néha ugyan megpróbálkozott azzal, hogy elbújik egy szekrényben, asztal alatt, vagy valami hasonló helyen, és tovább alszik, de sosem járt sikerrel. Sőt, az árvaház vezetői ilyenkor általában olyan kegyetlen büntetésekkel honorálták a próbálkozásait, hogy elég hamar le is szokott róluk. Nem mintha bármilyen maradandó kárt is okozhattak volna benne, de a látszatot, hogy ők parancsolnak, azért fenn kellett tartani. Yume ugyanis távolról sem élte egy átlagos árva életét. Minden szünet első napján eljött hozzá egy magas, sötét hajú férfi, aki aztán rendszerint a szünet teljes időtartamára kivette őt az árvaházból. Elvitte saját magához, és sokkal fontosabb dolgokra tanította, mint amilyenekről a lány az iskolában hallott.

-Ohayoooo, Yume-san! – hallotta meg maga mögött a kiáltást, ami kizökkentette az emlékeiből. Megpördült, kezeit már reflexből ökölbe szorította, a bal kézfején lévő tetoválás csak elmosódott fekete foltnak látszott a gyors mozdulattól – egy laza kisterpesszel pedig teljessé vált a harci alap-pozíciója. Amikor azonban meglátta, ki lohol utána felfelé a domboldalon, egyből leengedte a védelmét.

-Nagisa-kun! – ugrott lelkesen kék hajú barátja nyakába, akit a bizonyítványosztás óta nem látott – Hogy vagy? Történt veled valami ez alatt a két hét alatt? Mi...

-Előbb hadd vegyek levegőt! – szuszogott a térdére támaszkodva Nagisa. Kedvelte az életvidám lányt, aki az első félévük után jött az osztályukba, de a hegyre vezető utat fiú létére sem tudta sosem azzal a sebességgel megtenni, mint Yume.

-Megvárom – vigyorgott a lány, és ez a mosoly, az árvaházban felvillantott rengeteggel szemben tényleg őszinte volt. Számára az iskola és a nyár másfél hónapja volt a megváltás, amikor nem kellett egy légtérben tartózkodnia az árvaházbeli kortásaival - akiknek legnagyobb szórakozásuk volt a lányt szívatni. Mindenféle formában. És mivel a nevelők valamilyen rejtélyes oknál fogva egytől egyig utálták Yumét, a lány legkisebb, leghalványabb visszatámadására is igen kemény büntetéseket utaltak ki neki. Ezek közül még az enyhébbek közé tartozott a takarítás, habár Yume számára már ez is egy kínszenvedéssel ért fel. Felmosás, portörlés, mosogatás, rendrakás... a lista szinte végeláthatatlan volt, és a lány bármennyire is felhúzta magát az igazságtalanságokon, egyelőre le kellett nyelnie a békát. Az szóba se jöhetett, hogy elővegye az ágya alatti meglazult padlórésben rejtőző három kése valamelyikét, amelyeket még a jótevőjétől kapott a tizennegyedik születésnapjára. Egyelőre nem. De titkon arról álmodozott, hogy majd ha betölti a tizennyolcat és végre elszabadul onnan, egy nap visszatér, és mindenért bosszút áll.

-Köszi... mehetünk – egyenesedett fel Nagisa. Arca még mindig a vörös enyhébb árnyalatában játszott az erőfeszítés miatt, de legalább már kapott levegőt - Hallottad, hogy két hete felrobbant a Hold?

-Nagisa – nevetett Yume – Igaz, hogy börtönként emlegetem az árvaházat, de a hírek attól még eljutnak hozzám ott is. Persze, hogy hallottam. A csapból is ez folyt.

-Jó, nem tudhattam, nincs-e netmegvonásod véletlenül – emelte fel a kezeit védekezően Nagisa – De, ha már itt tartunk: van valami ötleted, hogy mi okozhatta ezt?