Tale of the White Demon

|48|

"But I know/You were just like me with someone disappointed in you"                                           (Linkin Park-Numb)

Yume időnként tényleg nem értette, miért szívatja őt az univerzum. Mármint, odáig rendben volt, hogy ő közel sem egy ártatlan lélek, hiszen mindössze tizenhét (na jó, fél év híján tizennyolc) éves korára már több vér tapadt a kezéhez, mint valószínűleg a kerületének együttvéve. De inkább nyolc emberrel vívott volna meg egyidőben, akár fegyvertelenül is, mintsem hogy valakit korrepetálnia kelljen. Sajnos az univerzum nemigen látszott tiszteletben tartani a lány eme preferenciáját, sőt, még gúnyt is űzött belőle Korosensei közreműködésével, aki meghagyta a lánynak, hogy iskola után vigye el Akabanenak a házikat, személyesen. Erre a célra még a fiú címét is megadta – Yuménak ugyan fogalma sem volt, honnan van az meg neki, de az osztályfőnökével kapcsolatban már fizikailag képtelen volt meglepődni. Azt viszont tényleg nem értette, hogy miért kell neki elmenni a Nyolcadik sugárútra, amikor feltalálták már az internetet, szóval simán át tudná nyomni a leckéket Messengeren. És ha Akabane még mindig nem értene valamit – amire mondjuk, kevés esély volt, mert a fiú bőven az átlag feletti IQ-val rendelkezett –, akkor is fel tudná hívni. Meg úgy egyáltalán: miért pont ő?!

Leginkább ez a kérdés foglalkoztatta, amikor a Takaoka-elhárítást ünneplő fagyizást követően (amelyre ezúttal Karasumát is sikerült elrángatni) a belváros felé vette az irányt. Okuda biztos sokkal szívesebben vállalta volna ezt a feladatot, és a kémiazseni lányon kívül is akadt még egypár jótét lélek az osztályban. Ellenben Yume ezt magáról a legnagyobb jóindulattal sem mondhatta el. Tegyük hozzá, annyira nem is akarta. Hangozhat akármilyen nagyképűen, neki magának tökéletesen megfelelt a személyisége úgy, ahogy volt. Az meg nem érdekelte különösebben, mit gondolnak róla mások. A legjobban azt szerette, ha már eleve észrevették rajta, hogy veszélyes: ilyenkor ugyanis senki sem mert belekötni, és nem kellett megmutatnia a valódi képességeit. A Kaszás egy teljesen más téma volt, ő az ártatlan virágárus-álcát fejlesztette tökélyre. De – és ez volt a legelső dolog, amit mentora útmutatása alatt a lány megtanult – ahogyan nincs két egyforma virág, úgy két egyforma bérgyilkos sem létezik. Módszerben, képességekben, egyéniségben mindenki más, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyikük sikeresebb lenne a másikuknál. Pusztán meg kell találni a módját, hogy hogyan használhatja ki legjobban azt, ami neki megadatott. Ennyi az egész.

Az ő fegyverei leginkább a harci téren való képzettsége, a könyörtelen vérszomja és a megtörhetetlen egyénisége voltak. Ezek közé pedig sehogy sem fért be a kedvesség. Oké, amit Momoval csinált, az közel járt hozzá, de végtére is, az a kislány ugyanúgy vérben és gyilkolásban nevelkedik, mint egykor ő. Yukikoval pedig már számtalanszor megmentették egymás... ha nem is életét, de valami olyasmit. Bíztak egymásban, és a fekete hajú lány sem volt olyan ártatlan, mint ahogyan első, második, vagy akár harmadik látásra tűnhetett. Az ugyanolyanok pedig tartsanak össze. Csakhogy Akabaneban is valami ilyesmit érzett – a fiú rendíthetetlen volt és kemény, úgy lőtt le négy embert a minap, hogy a szeme se rebbent. Yume nem szívesen ismerte el, de egy nagyon kicsit tartott tőle, hiába állt fizikailag felette. Már csak ezért sem akaródzott elmennie hozzá... ugyan ki akarna besétálni az ősellensége fészkébe?

Valamiért mégis becsengetett a családi házba, és valamiért mégis átlépte a küszöböt, amikor a távvezérléses ajtó kinyílt. Borsó méretűre szorult össze a gyomra, pedig igazán maga sem tudta, mitől fél ennyire – mert hogy attól az alacsony, vörösesbarna hajú nőtől nem kellett, aki elésietett, az egészen biztos volt.

-Jó napot kívánok! – fogalma sem volt, hogy az ilyen "rangosabb körökben" hogyan kell köszönni, de remélte, hogy ez is megteszi – A házikat hoztam el A... Karmának – helyesbített gyorsan – Én az osztálytársa vagyok, Sugimura Yume.