Tale of the White Demon

|18|

"The simple things and subtleties they always stay the same"                                                  (Hollywood Undead-Rain)

-Átjössz délután, Yume? – kérdezte Yukiko, mikor a tanítás végeztével fél vállára kapta a hátizsákját – Tök rég voltál, képzeld, múltkor már anya is hiányolt

-Komoly? – nevette el magát a lány, habár legbelül nagyon jól esett neki ez a figyelem – Jó, végül is, jöhetek éppenséggel... holnap ugye nem írunk semmiből?

-Mintha téged az valaha is zavart volna – csóválta meg a fejét nevetve Yukiko – De egyébként nem.

-Túl jól ismersz – karolta át barátnője vállát a lány. Régebben majdhogynem napi szintű vendég volt a Kanzaki család házában, de amióta elköltöztek onnan, még csak egyszer volt náluk, az is még az előző évben történt. Teljesen kiment a fejéből, hogy ennyire messze laknak az árvaháztól, és hogy az a ház ilyen...

-Wow, Yuki, ez hatalmas! – ámuldozott Yume, miközben levette a bakancsát. Csak az előszoba akkora volt, mint az ő nyolcszobás lakrészük. És akkor még nem látta a nappalit... te jóságos ég. A lány azt sem gondolta volna, hogy egyáltalán léteznek ekkora lakások. Ja nem, ez magánház. Mindegy is.

-Igen, eléggé – Yukiko arcán a halvány elégedettségen kívül valami más is látszott, mialatt körbevezette barátnőjét – Igazából szerintem egy kisebben is nagyszerűen ellennénk, meg aztán tökre sajnálom szegény takarítónőt, letörik a dereka, mire felporszívózza az egészet. Szoktam neki segíteni is, mikor itthon vagyok, de többnyire délelőtt jön, szóval csak ritkán vagyunk itt egyidőben.

Yuménak tátva maradt a szája, aztán szégyenlősen elnevette magát. Hát persze, hogy is feledkezhetett volna meg róla. Yukiko volt a legjószívűbb, legempatikusabb ember, akit valaha is ismert. Ahol csak tudott, segített a körülötte élőknek, természetes, hogy a takarítónő gondjai is egyből szemet szúrtak neki. A lány megölelte kicsit értetlenül néző barátnőjét. Nem érdemlem meg, hogy egy ilyen jólelkű ember akár csak hozzám szóljon.

-A házik mehetnek felesben? – kérdezte aztán, mikor már Yukiko szobájában ültek a lány puha, fehér szőnyegén, előttük az iskolatáskájuk tartalmával.

-Túl jól ismersz – vigyorodott el Yukiko. Ez a felesben írás is régi jó hagyományuk volt még azokból az időkből, amikor Yume sokat járt át a Kanzaki családhoz. Mindig beosztották a másnapi tanulnivalókat aszerint, hogy kinek melyik tantárgy megy jól, és a végén lemásolták a másikét. Általában Yukikonak jutottak a humán, míg Yuménak a reál tárgyak, ám nem egyszer, ha tömeges mennyiségű matekfeladat volt kiadva, Yukiko annyira megunta a várakozást, hogy inkább beszállt a végére segíteni - habár néha Yume azt kívánta, bár ne tette volna.

A fogalmazásokat viszont természetesen mindig Yuki írta meg, hogy aztán kisebb-nagyobb átalakításokkal Yume is ugyanazt adja be – vagy néha egész egyszerűen tollba mondta neki az egész értekezést. Immáron harmadik éve követték ezt a taktikát, de még sosem buktak le. Yume néha, elterelő taktikaként kihagyott egy-egy feladatot, hogy aztán óra előtt kétségbeesett fejjel másolhassa le valakiről, a mintadiák Yukikoról pedig sosem feltételezte volna hasonlót. Szóval végül is mindenki jól járt ezzel a felállással.

-Na, megvagyok – törölt le egy képzeletbeli izzadságcseppet a homlokáról Yume, és úgy becsapta a feladatgyűjteményt, hogy csak úgy csattant – Ezek meg akarnak minket ölni. Mégis mi a fenének adnak fel ennyit?

-Mondjuk, mert végzősök vagyunk? – sandított fel Yukiko a füzetéből, aztán folytatta a kétismeretlenes egyenlet lemásolását – Bár azért, nem mondom, Korosenseijel is néha elszalad a ló.