Tale of the White Demon

|15|

"This is my fight song/Take back my life song/Prove I'm alright song"                                   
(Rachel Platten-Fight song)

Guggolásba érkezett, enyhén megsajdult a bokája. Mielőtt még a fiú bármit is reagálhatott volna, egy tigrisbukfenccel máris elé került, és gyors mozdulattal kirúgta a lábát. Az érintés már megvolt, jöhet a leolvasás... azazhogy jöhetett volna. Karma haja ugyanis annyira a száma elé lógott, hogy abból egyáltalán semmit se lehetett látni. Ő maga viszont már talpon is volt, és Yuménak ugyancsak fürgén kellett elhajolnia villámgyors balegyenese elől.

-Ez... így... nem annyira fair a hajad... tudsz róla? – tette szóvá a fiú előnyét azonnal. Blokk, leguggolás, támadás. Támadás, kitérés, félfordulat.

-Ennyi idő alatt elfelejtetted, mit mondott Karasuma? Ejnye, Yume-chan. – Karma helytelenítően vigyorodott el, és egy pillanatra leengedte a védelmét. Yume ezúttal nem vágott vissza a szokásos "Csak semmi Yume-chan!" szöveggel, úgy gondolta, ez most kivételesen várhat. Helyette sikeresen bevitt egy ütést Karma gyomrába. A fiú hátraugrott, arcán döbbenet keveredett a sunyi félmosolyával.

-Nem gondoltam, hogy ennyire jól tudsz harcolni – rázta meg a fejét, és nagy levegőt vett – Őszintén azt hittem, hogy csak a szád nagy, mint a többi lánynak.

-Az E osztályos lányok közül senki sem tartozik "a többi" közé, Akabane – mordult fel Yume. Több szót nem is vesztegetett Karmára, este ágában sem volt megvárni, míg elmúlik az előbbi ütés fájdalma. Karma ugyan lehajolt a köríves forgórúgása elől, ám a lábsöpréses technikáját már nem tudta kivédekezni. Annyi esze azonban volt, hogy estében még a lányt is magával rántsa.

Yume nem esett nagyot, szinte azonnal át is pördült az oldalára, hogy aztán talpra ugorjon. Karma követte a példáját, jobb arcán halvány zúzódás kezdett kialakulni, ahol a lány könyöke eltalálta. Yume szinte érezte, hogy a fiú ezúttal egy dobással fog próbálkozni, és így is lett. Megkapaszkodott Karma vállában, és újra csak állásba érkezett.

-Miért ragaszkodsz ennyire az álló helyzethez? – kérdezte Karma, miközben ütéseivel becélozta a lány hasát. Nem mindegyik elől tudott elhajolni, holnapra biztos bekékülnek majd.

-Aki a földre kerül, az vesztes! – jelentette ki határozottan az életfilozófiát, amelyet még a mentorától tanult.

-Akkor, attól tartok, ezúttal te fogsz veszíteni, drága Yume – vigyorodott el Karma, és egy gáncsolás kíséretében hatalmasat lökött rajta; kihasználva a köztük lévő jó tíz centi és tizenöt kiló különbséget. Yume háttal zuhant a fölre, de mielőtt feltápászkodott, Karma már rajta volt. Bal kezével gond nélkül leszorította mindkét csuklóját a földre, a másikkal pedig a homlokához nyúlt. Lassan végigsimított a bőrén, eltűrt egypár hajtincset a homlokából.

-Egyébként, visszatérve az előbbire, egyenlőek voltak az esélyeink – mondta halkan, közelebb hajolva – Fordítva tetted fel a számod.

-Milyen kár – vigyorodott el Yume. Teste megfeszült, aztán a következő pillanatban nyújtott lábbal hátba rúgta ellenfelét. Karma egy pillanatra nem kapott levegőt, a lendülettől félrehullott az eddig homlokába lógó haja. Yume felpattant, és elüvöltötte magát:

-Hatezer-nyolcszáznyolcvannégy!

Zihálva vette le a saját számát. El sem hitte, hogy győzött, és szemmel láthatóan Karma is így volt ezzel. Hitetlenkedve húzta le a kártyát a homlokáról, és úgy nézett rá, mintha nem akarna hinni a szemének.

-Annyi – jelentette ki végül sóhajtva, és lemondóan a földre vágta a műanyaggal bevont lapot. Yume hirtelen... maga sem tudta, mit érzett, de annyi biztos, hogy a győzelem diadalába valami más is vegyült. Nem feltétlenül negatív dolog volt, de más; olyan, amit eddigi életében még sosem tapasztalt. Néhány másodpercig még viaskodott a benne életre kelő késztetéssel, de végül odalépett Karmahoz, és a kezét nyújtotta neki.