Tale of the White Demon

|34|

"And you're singing the songs/Thinking this is the life"                                                       
(Amy MacDonald-This is the life)

Kicsivel naplemente után érkeztek vissza a szállásukra, abban a napszakban, ami Yume egyik kedvence volt: még nem teljesen sötét, de már nem is világos. Amikor ő még élesen lát, de az emberek nagy részének már homályba vesznek az alakok. Most azonban nem elmélkedett ezen, minden erejét az kötötte le, hogy hogyan átkozza szét a legjobb barátját elrabló főiskolásokat. Kayano ugyanis talált néhány rozoga játékgépet a motel pincéjében, amihez zuhanyzás után az egész csapatuk levonult. Karma természetesen hamar elpárolgott, de ezt senki nem vette észre: a 4-es csapat tagjait teljesen lekötötte Yukiko az ufós-lövöldözős játékban való szakértelme. Még Yumét is, aki pedig rengetegszer látta már játszani barátnőjét – akinek a lövöldözés közben még mesélni is volt ideje.

-Azta! Hogy a fenébe tudod kikerülni azokat? – álmélkodott Nagisa, és közelebb hajolt a képernyőhöz.

-Ez... egy kicsit zavarba ejtő... – hebegte Yukiko, minthogy jelenleg négyen állták körbe és figyelték minden mozdulatát, mintha csak valami e-sport bajnokságon lenne épp. Azonban kár volt mondania, egy pillanattal később ugyanis Sugino feje is feltűnt mellette a másik oldalon.

-Aranyosan mosolyog, miközben úgy gyilkolássza az űrlényeket, mint valami jedi! – a baseballos fiú szemei csillogtak, valahányszor Yukira nézett, és Yumének nagyon igyekeznie kellett, hogy visszafojtsa a nyelvére toluló, csipkelődő beszólásokat.

-Lenyűgöző! – lelkendezett Kayano is – Egészen a mai napig sosem gondoltam volna, hogy jó vagy az ilyenekben, Kanzaki-san!

-Titokban tartottam idáig – Yukiko le sem vette a tekintetét a képernyőről, s habár mosolya egy cseppet sem halványult, Yume tudta, érzékeny pontjára tapintottak – Az én családomban mélyen elítélik az efféle komolytalan dolgokat. De azt hiszem, túl sokat aggódtam amiatt, hogy mások mit gondolnak rólam. Ruhák, tevékenységek, rang, viselkedés... Elmenekültem minden elől, aztán beleszerettem ebbe, és úgy éreztem, végre békét találtam. Emiatt is találtak meg: egy játéktermi fotó alapján, egy évvel ezelőttről. De Korosensei ráébresztett: csak légy az, aki igazán vagy legbelül, hogy emelt fővel járhass és így a legjobbadat nyújtsd.

Yume hátulról ölelte át barátnőjét; ide most nem kellettek szavak. Annyira örült a ténynek, hogy Yuki végre nem szégyenkezik a hobbija miatt, mintha csak a saját lelki békéjét lelte volna meg. Barátnője visszaölelte, félig megfordult a székben... minek következtében egy másodperc múlva heves pittyegés szakította félbe az idilli pillanatot.

-Jajj, ne, bocsi! – Yume kétségbeesetten hadonászni kezdett, látva, hogy Yuki kis, zöld karaktere meghalt a gépen – Most elrontottam egy világrekordot, te jó ég, basszus, sajnálom!

-Hagyd csak, van még időnk rá – nevetett Yukiko, és rákattintott a "Play again"-re. Yume pedig, okulva az előbbiből, inkább letelepedett egy másik székre, és kezébe vette a szintén itt talált, régi gitárt. Kicsit tekergette a hangolókulcsokat, próbálva a legjobbat kihozni az öreg hangszerből, aztán találomra lefogott néhány akkordot egymás után. Legnagyobb meglepetésére Nagisa rögtön belekezdett valami retro hangzású, ám ezzel együtt is szép dalba.

-"Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze/A 67-es út mellett várhatsz rám dideregve" – önfeledten énekelt, még a szemét is becsukta, csak úgy a negyedik sor környékén vette észre, hogy túl nagy a csend.

-Mi az, ti sosem voltatok cserkészek? – kérdezte zavartan.

-Az meg mi? – mondta ki Yume mindannyiuk gondolatát, miközben magában nyugtázta, hogy a kék hajú fiúnak egészen jó hangja van.