Tale of the White Demon

|5|

"I'll do what I want 'cause this is my life/Here, right now/Stand my ground and never back down"
(Skillet-Awake and Alive)

Yume hanyatt feküdt az ágyán. Az árvaházi szobában nyolcan aludtak együtt, mind magakorabeli lányok. Jobban örült volna, ha az emeletes ágyon a fenti helyet kapja, de akkor meg fennállt volna az a probléma, hogy hova teszi a késeit. Mert hogy a közös szekrénybe nem, az egyszer biztos... Viszont ott ennél sokkal jobban biztonságban érezhette volna magát – így csak akkor jutott némi privát szférához, ha egyedül ő tartózkodott a helységben, netalántán vette a bátorságot, és bezárkózott a mosdóba. Tisztában volt vele, hogy ez nagyon gyerekes megoldás, de hát mindenki azzal boldogul, amije van.

A lány bedugta a fülhallgatóit, és elkezdte számolni a repedéseket a plafonon. Semmi kedve sem volt tanulni, és tudta: ha neki is állna, a gondolatai akkor is visszatérnének a délelőtti különös jelenetre. "Gyilkos neveltek belőled", mondta a polip. Ő ezt nem így látta. Pártfogója maga ugyan bérgyilkos volt, ez tény, de ennek ellenére pont, hogy kiragadta az árvaházi közegből, megmentve ezzel a teljes lezülléstől. Így is kegyetlenné vált, ezt maga is jól tudta, na de ki ne lenne az előbb-utóbb, ha folyamatosan csak sértegetik, verik és szívatják? Csak viszonozta, amit a világ adott neki, ok nélkül soha senkit nem bántott. Most viszont azt várják tőle, hogy egy olyan valakit öljön meg, aki neki személyesen semmit sem ártott, nem vett el tőle semmit sem. Mellesleg eltüntetett egy háromnegyed égitestet, de ezt a problémát Yume valahogy nem tudta a magáénak érezni. Ahhoz túl távoli volt.

-Már megint csak lustálkodsz, Sugimura? – hallotta meg azt a hangot, amelytől szíve szerint a világból is kifutott volna – Ja, tényleg, az E osztályban nem is kell mást csinálni.

-Fogd be, Kamio – vetette oda anélkül, hogy a másikra nézett volna – Az, hogy te széttanulod a segged, amióta csak felkerültél az A-ba, nem az én problémám.

-Az viszont már nagyon is a tiéd lesz, ha a tanulmányi eredményeid, bocs, azoknak a hiánya miatt kiraknak innen – dalolta Kamio, miközben leült az ágyára (ami történetesen pont Yume alvóhelyével szemben helyezkedett el, a lány nem kis sajnálatára).

-Nem tehetnek ilyet, ellenkezik a törvényekkel – morogta kedvetlenül, a fáradtság látszatát keltve.

-Ki tudja? – vigyorodott el szélesen a másik, és Yume a beszélgetésük alatt először vette a fáradtságot, hogy egyáltalán ránézzen. Kamio lila szemeiben annyi megvetés és káröröm örvénylett, hogy az már neki is sok volt. Ugyan minden alkalommal megfogadta, hogy többet nem bonyolódik ennyire szinten aluli vitákba, de most úgy érezte: kár lenne kihagyni egy kis szórakozást ezen a szép tavaszi délutánon.

-Hát, te biztos nem... ahhoz IQ is kéne.

-Mit mondtál? – kapta fel a fejét Kamio dühösen. Yume ördögien elmosolyodott. Fordult a kocka, most ő érezhette nyeregben magát.

-Jaj, még azt sem tudod, hogy mi az az IQ, ugye? – vágott sajnálkozó fejet – Bocsáss meg, kérlek, nem tudhattam, hogy csak jövőre fogjátok tanulni az ilyen bonyolult idegen szavakat...

Kamio feje vörösödni kezdett. Yume már ismerte a jelenséget – túl jól –, így azzal szórakoztatta magát, hogy számolta a másodperceket a robbanásig. Három... kettő...

-Hülye albínó! – csapta le a cipőit Kamio. Yume felkönyökölt, kisöpörte az arcából szinte már a derekáig érő fehér haját. Magányos éjszakákon, amikor éppen nagyon utált ott lenni, mert rossz napja volt (őszintén szólva, mikor nem volt az), magában mindennek is elmondta a szüleit, amiért ott hagyták. De másnak sosem hagyta, hogy akár egy rossz gondolatot is ejtsen róluk. Mindig is úgy képzelte, hogy valamelyik családtagjától örökölte ezt a különleges hajszínt, így kötelességének érezte visszavágni minden olyan alkalommal, amikor ezt az adottságát szidták.