Tale of the White Demon

|28|

"When the sun goes down/The stars come out, like the ghosts of yesterday/So drink 'em down, cause some things never change (...) When the sun goes down, let me hear you say.../This is my town"                                                                                                               
(Hollywood Undead-My town)

-Honnan tudtad, hogy itt lakom, és hogy pont ez az ablak a mienk? – alig haladtak pár lépést egymás mellett, Yume máris feltette az első kérdését.

-Nem tudtam – rántott egyet a vállán Karma – Minden ablakot megdobáltam, de csak ezen nézett ki egy hullaideges lány... a címet meg Nagisa mondta.

-Jóságos ég – szörnyülködött el Yume – Azzal te tisztában vagy, hogy most egy komplett mondakört indítottál el az árvaház kopogószelleméről? Itt kisgyerekek is élnek, basszus, lehet, hogy traumatizáltad őket!

-Nahát, tök aranyos, amikor úgy teszel, mintha törődnél másokkal – álmélkodott a fiú, mire Yume oldalba könyökölte. Rohadék. Nagisát meg majd előveszem, amiért mindenféle random embereknek megadja a lakcímemet.

-Egyébként hogy tudtál eljönni otthonról? – folytatta a lány a vallatást, mintha mi sem történt volna. Az már az ablakból is feltűnt neki, hogy Karma ezúttal nem egyenruhát visel (farmerban, tornacipőben és kapucnis, vörös pulóverben volt), szóval egészen biztosan haza kellett mennie a vizsgák vége és az este között eltelt cirka hat órában. De nincs az a normális szülő, aki ilyenkor elengedi a gyerekét! Jó, mondjuk, Yume ezt nem tudhatta biztosra, hiszen neki sosem volt családja, a Kaszás pedig oda engedte, ahova csak akart menni – azzal az egy feltétellel, hogy másnap ugyanúgy csinálja a dolgát. Abban az egyben azonban majdnem biztos volt, hogy a tokyói családok többségében nem ez a hagyomány.

-Apa ma hajnalban utazott Szöulba, három napot lesz ott – magyarázta Karma – Anya pedig nyugtatókon él. Még így is nehezen tud pihenni, de ha egyszer elalszik, akkor akár hangfalon is hallgathatsz ACDC-t, arra se ébred fel.

-Mondd, hogy ez nem saját tapasztalat – nyögte Yume. Szegény Akabane-san, nem irigylem őt egy ilyen gyerekkel... tényleg, vajon Karmának vannak testvérei? Na, ezt se most fogom megkérdezni.

-Mondanám, de úgyis rájönnél, hogy hazudok – vigyorgott Karma, aztán a lány lesújtó pillantása miatt mentegetőzve széttárta a kezeit – Jól van na! Hét éves voltam!

-Lehet, hogy intelligensebb voltál akkor, mint most – fintorodott el Yume, aztán habozás nélkül befordult a legközelebbi sikátorba. Gyanúsan kinéző környék volt ez, már az utcalámpák se világítottak, az árnyak pedig minduntalan gyanús formákat öltöttek mellettük a falon. Karma ámulva tekintett körül.

-Hol vagyunk?

Yume döbbenten fordult meg, a főútról még épphogy beszűrődő halvány fény kísérteties formákat rajzolt az arcára.

-Hol éltél te eddig, hogy nem ismered a járást errefelé?

-A Nyolcadik sugárúton.

-A Nyolcadik sugárúton – ismételte meg a lány hitetlenkedve. Ha lehet, még jobban megrökönyödött, mint az előbb. Sejtette, hogy az osztályból mindenki jobb körülmények közt él, mint ő, de azért azt nem hitte volna, hogy Karma szülei egyenesen milliárdosok. A Nyolcadik sugárúton még a levegő is pénzbe került – Ó, bocsásson meg felséged, hogy egyáltalán hozzá mertem szólni!

-Ünnepélyesen elengedem – legyintett a fiú egy mesterkélten bonyolult kézmozdulattal, de aztán elvigyorodott – Ez tetszik, hogy "fenséged"-nek hívsz...