Tale of the White Demon

|11|

"Here, right now/Stand my ground, and never back done"                                                       
(Skillet-Awake and Alive)

Aznap este Yume késő estig forgolódott álmatlanul az ágyában, és bármennyire is klisés lenne, nem Karma miatt. Eszébe sem jutott a fiú, miután eltüntette a tőle zsákmányolt KitKatot, az pedig nem vett igénybe túl sok időt. Yume szinte mindig éhes volt, köszönhetően korához képest viszonylag magas termetének, a rendkívül aktív életmódjának, és az étkezései csekély számának is. Korosensei ugyan néhanapján szerzett neki titokban némi ennivalót, de ebből nem csináltak rendszert a lebukástól való félelmük miatt.

A lány sóhajtott, és a másik oldalára fordult. Még a fülhallgatójában dübörgő rap rock sem tudta elnyomni benne a magányosság érzését. Igaz, születésétől fogva egyedül volt, csak magára számíthatott. Azonban mindig volt miért túlélni egy-egy napot, volt miért számolnia az órákat az épp aktuális szünetig, amikor is jótevője kiviszi ebből a nyomorúságos helyzetből. Most azonban, mint minden az eddigi életéből, ez is másodlagossá vált. Nem hitte, hogy még akár a bérgyilkosi nevelésével együtt is képes lenne megölni ezt a szuperlényt, és még ha valami véletlen folytán sikerülne is fizikailag, nem rokkanna-e bele a lelke, hogy egy olyan életét vette el, aki egyszer jót tett vele. Soha nem leszek képes rá.

Dehogynem, suttogta a fejében egy gonosz kis hang. Máskor is megtetted már, nem emlékszel?

Ne, csak ezt ne, gondolta Yume. Bármit, csak ezt ne. De a hang nem kegyelmezett. Csak mondta, mondta a magáét szakadatlanul, felemlegetve a lépéseket azon az úton, amelyen Yume azzá a könyörtelen harcossá vált, aki most volt. A lány végső kétségbeesésében már a fülét is befogta, de a belső hang elől így sem menekülhetett el. Áthallatszott a Hollywood Undeaden is – nem kiabált, csendesen, érzelemmentes higgadtsággal beszélt csak. Felidézte azokat a rettenetes napokat is, amikor még kislány volt; védtelen és gyenge, s nem tudott mit tenni az őt érő borzalmak ellen. Yume szemeiből ekkor csordultak ki az első könnycseppek. Hosszú idő, évek óta nem sírt, most viszont az első könnyet másik ezer követte. Egyre csak zokogott hangtalanul, képtelen volt abbahagyni. Már-már úgy érezte, megváltás lenne a számára, ha Korosensei itt és most felrobbantaná a Földet is.

                                                                                      *****

A lány alig aludt valamit éjszaka. Forgolódott, minduntalan felriadt. Így aztán nem csoda, hogy nem ébredt fel az ébresztőjére, és ha Kamio egyik talpnyalója, Furukawa nem vágja hozzá a papucsát, hogy hallgattassa már el a max hangerőn üvöltő George Ragant, hát valószínűleg, ha lemerülésig szólt volna a telefonja, azt is átalussza. De így kénytelen volt valahogy feltápászkodni és aznapi ruháit magához véve kitámolyogni a közös mosdóba. Lerogyott az egyik lehajtott vécédeszkára, aztán ismét lecsukódtak a szemei. Húsz perc múlva riadt csak fel újra, akkor is csak azért, mert az egyik legkiállhatatlanabb nevelő dörömbölni kezdett az ajtón ("Nyisd ki, Sugimura! Tudom, hogy bent vagy, látom a lábaidat! Azt akarod, hogy még az E osztályból is kicsapjanak? Gyere ki, most azonnal!").

Alighanem megdöntötte az öltözési rekordját, mert alig nyolc perc elteltével már a szokásos, iskola felé vezető úton futott. A probléma csupán annyiból állt, hogy míg normális időkben erre húsz perce volt, most ez az időtartam alig tizenhárom percre csökkent. Kimondhatatlanul utált hosszútávot futni iskolatáskával a hátán, de nem válogathatott, ha nem akart igazolatlan órát. Ezt az egy szabályt még az amúgy engedékeny Korosensei is mindenkivel betartatta.

A távolban egy toronyóra nyolcat ütött. A lány lihegve fordult be a célegyenesbe, és csak azon fohászkodott, hogy csak ne suhanjon el mellette Korosensei, csak ne ma, csak ne ma, csak ne ma... Felszaladt a lépcsőn, és lihegve tépte fel a terem ajtaját. Majdnem ki is fordult azzal a lendülettel, merthogy Korosensei már nagyon is bent volt. Azonban, szokásától eltérően, nem fordult a késő felé, pedig nyilvánvalóan hallotta az ajtónyitódást. Hátulról, Yume szemszögéből úgy tűnt, mintha a tanári asztalra meredne csak – arra a pontra, amit a diákok is rémült-döbbent arccal bámultak. A lány óvatosan előrelépett kettőt, és ekkor látta meg... a késsel átszúrt fejű polipot az asztal kellős közepén.

-Hoppá! Én tehetek erről – szólalt meg a hátsó padból Karma, és Yume ekkor jött rá, hogy nem olyan rég bámulhatják azt a szerencsétlen állatot... max öt másodperce, semmiképp sem több – Megöltem azt a lényt, miközben magára gondoltam. Hozza ide, eltüntetem azonnal.

-Rendben – sóhajtotta osztályfőnökük, és Yume biztos volt benne, hogy ha a fiziológiája engedné, biztosan forgatná a szemeit. A lány természetesen tudta, hogy Karma most is egy merényletre készül, különben miért vitette volna oda magának azt a döglött polipot? Arra viszont csak ekkor jött rá, hogy Karma az ő helyén ül, a pofátlanja. Per pillanat azonban volt ennél fontosabb néznivalója is, ugyanis Korosensei a rakéta segítségével úgy két másodperc alatt takoyakit készített a polipból.

-A sápadtságodból ítélve biztos nem reggeliztél – tolta Karma elé az ételt – Szóval összeütöttem neked egy adag takoyakit Mach sebességgel. Ezekkel biztos a kedvesség és az egészségesség útjára terelődsz majd.

Karma dühös tekintetét látva Yumenak eszébe jutott az ősi közmondás: Legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység. Úgyhogy ennek megfelelő magabiztossággal lépett oda a fiúhoz, mikor Korosensei kivitorlázott az osztálynaplóért ("Annyira elkeserített a fagyipénzem elfogyása, hogy észre sem vettem, otthon hagytam a naplót! Egy pillanat és jövök!").

-Először is, kösz – vett el egy adagot az asztalon gőzölgő takoyakiból. Ő aztán tényleg nem reggelizett aznap, mindennél jobban esett neki az a pár falatnyi meleg étel – Amúgy , ha már itt vagy, elhúzhatnád a csíkot – kicsit hülyén jött ki a mondat, igazából legbelül Yume sem csodálkozott rajta, hogy a fiú nem érti, mit akar mondani.

-Parancsolsz, Yume-chan?

A francba. Ezek szerint mégsem olyan könnyű elvenni a kedvét.

-Ne szólíts így. Egyébként pedig a helyemen ülsz, és mivel nekem nem áll szándékomban Terasaka mellé ülni, kénytelen leszel te – bökte meg a bakancsa orrával Karma táskáját.

-Nem tudtam, hogy ez a te helyed, bocsánat – hazugság, hazugság, hazugság. Tegnap idejöttél a padomhoz – Sajnos, elég messze lakok innen, iszonyúan elfáradtam, amíg beértem, úgyhogy per pillanat én biztos nem megyek sehova. De – eddig ismeretlen fény villant a szemében – ha annyira ragaszkodsz a helyedhez, ülhetsz az ölembe esetleg.

Yume egy pillanatig nem találta a hangját. Aztán amikor végre meglett, többszörösen bepótolta a pár másodperces kiesést.

-Mondd, te normális vagy? Akkor sem ülnék az öledbe, ha az lenne az utolsó hely a bolygón! – hangerejére már azok is feléjük fordultak, akik eddig mással voltak elfoglalva – Ide figyelj, én nem tudom, mit szívtál, de láthatnád, hogy én nem vagyok egy azok közül a lányok közül, akik bármit megtesznek a helyes pofikádért, amire csak kéred őket. Szóval vagy nagyon gyorsan eltűnsz a helyemről...

-Vagy? – kérdezte Karma egy szemtelen vigyorral. Láthatólag nem rendítette meg túlságosan, hogy épp az imént üvöltötték le a fejét, és ha valami, akkor az nagyon fel tudta húzni Yume agyát, ha nem vették komolyan.

-Nem akarod te azt tudni – sziszegte a fiú arcába. Beszéd közben óvatosan megmozdította a jobb lábát, és a következő pillanatban Karma már a földön terült el... sikerült észrevétlenül kirúgnia alóla a széket. Már épp diadalmasan elfoglalta volna hosszú harcok árán megszerzett helyét, amikor tapsolás hangzott fel a tanári asztal felől. Pontosabban valami csápcuppogás. Yume egyből lesápadt. Mondd, hogy nem nézte végig az egészet...

-Azt hittem, csak általánosban veszekednek azon a tanulók, hogy ki hol ül – jegyezte meg Korosensei – Mekkorát tévedtem! Ezzel együtt azonban meg kell jegyeznem, Sugimura-chan, hogy gyönyörű mozdulat volt. Igazán. Magad kísérletezted ki?

Rohadék. Yume összehúzott szemekkel nézett tanára szemeibe. Egy pillanatra őszintén megrémült. Azt hitte, Korosensei tudja, hogy őt a világ jelenlegi legjobb bérgyilkosa nevelte fel, hogy ráismert a jellegzetes mozdulatról. Mert igen, pártfogója nem csak egy bérgyilkos volt, hanem a bolygó legjobbja, olyasvalaki, akinek aztán tényleg reális esélye lehetett Korosensei megölésére.

-Nem, ellestem valakitől – válaszolta végül fojtott hangon.

-Nagyszerű, nagyszerű. – vidámkodott Korosensei – Nos, most, hogy ezt a kis incidenst is lezártuk, akár el is kezdhetnénk az órát, nem?