Tale of the White Demon

|13|

"But now I do understand/That you were too good for this world, so you left it"              (Hollywood Undead-Coming Back Down)

-Nyugi már, Yume-chan, nincs benne arzén! – nevetett Karma. Az iskola főépületétől nem messze lévő parkban ültek hárman egy padon. A fiúk már javában falatoztak, de Yume még mindig csak felhúzott térdekkel, gyanakodva méregette a pizzásdobozt.

-Egyébként, azt akartam kérdezni – kezdte Karma teli szájjal –, hogy te miért nem hordod az egyenruhát?

-Azt akarja vele üzenni a világnak, hogy neki senki nem parancsol, és... – kezdett bele megint Nagisa egy szép hosszú okfejtésbe (úgy látszik, ilyen napja volt), de Yume gyorsan leintette.

-Azért, hogy ne kelljen aggódnom a suliban a padon ülés miatt – vágta rá gyorsan. Való igaz, ő az iskolagyűléseket leszámítva sosem hordta a Kunugigaoka egységes, szürke egyenruháját, amelynek a szoknyáját ráadásul túlontúl rövidnek tartotta – a kényelmesnél mindenesetre jóval rövidebbnek. Az ő állandó viselete egy egyszerű fekete póló felett viselt fehér ingből (aminek az ujját általában feltűrte a könyökéig), térdig érő fekete szoknyából, az az alatt hordott leggingsből, és szintén fekete, kopottas bakancsból állt.

-Érdekes magyarázat – vont vállat Karma – Az igazgatónak még nem szúrtál szemet?

-Nem, hála az égnek – Yume inkább elvett egy szelet pizzát, hogy ne keltsen gyanút. Na meg, hogy átmenetileg elkerülje az effajta kínos kérdéseket. Egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy ő bármi olyat egyen, amiért Karma fizetett (még akkor is, ha az voltaképp Korosensei pénze volt), de nem akarta tovább feszíteni a húrt. Ráadásul az éhsége is elérkezett arra a pontra, hogy tapasztalatból tudta: hamarosan elkezd majd korogni a gyomra. És ha valamit, akkor ezt a helyzetet okvetlenül el szerette volna kerülni. Az osztályból csak Nagisa és Yukiko tudta, miféle helyen is él, és nem hiányzott, hogy ez megváltozzon. Bőven elég baja volt így is.

-A tetoválás sem? – mutatott Karma a lány bal mutató- és hüvelykujján végighúzódó kacskaringós mintára – Elvégre, úgy tudom, ezt a Kunugigaoka szabályzata nem engedélyezi...

-Pofa be, Akabane! – csattant fel a lány – Miért kell ennyit lovagolni a kinézetemen?!

-Mert különleges – vágta rá Karma azzal a jellegzetesen, idegesítően nyugodt hangsúlyával; és az ujjai közé csavarta Yume egyik világos, hosszú hajtincsét. Ennyi elég volt a lánynak.

-Utoljára mondom, hagyj engem békén! – pattant fel. Felpattant, kikapott még egy szelet pizzát a dobozból, nagy ívben a vállára lendítette a táskáját, aztán sarkon fordult és elviharzott.

-Dehogyis utoljára mondja... – csóválta meg a fejét Nagisa – Készülj fel lélekben, hogy ezt még sokszor kell majd meghallgatnod.

-Valahogy sejtettem – vont vállat könnyedén Karma, mint akit egyáltalán nem zavarnak az ilyen apróságok – Azt hiszem, bírom őt.

                                                                                        *****

Yume zaklatottan futott egészen az árvaházig, amikor azonban levágta a cuccait a szobájában, már egyáltalán nem volt ideges. Az ismerős közeg ismét csak emlékeztette őt, milyen nap is van aznap, és a düh helyét a kétségbeesett szomorúság vette át a szívében. Gyorsan átvette azokat a ruháit: egy hosszú, egyszerű fehér ruhát és a lapos talpú bőrszandált. A haját is teljesen kibontotta, ahogy kiskorában hordta mindig. Akkoriban még sokkal rövidebb volt, most már majdnem a derekáig ért, de eszébe sem jutott, hogy le kellene vágni – még úgy sem, hogy rengeteg problémát okozott a rendben tartása. Egyszerűen nem tudott megválni tőle.