Tale of the White Demon

|42|

"Fear of the dark, fear of the dark/I have a constant fear that something's always near/Fear of the dark, fear of the dark/I have a phobia that someone's always there"                                            (Iron Maiden-Fear of the Dark)

Elérkezett a monszunidőszak. A fehér hajú lány szokás szerint késésben volt, alaposan elkapta a vihar. Nem bánta, amíg nem villámlott vagy dörgött az ég, addig kifejezetten szerette is az efféle időjárást. Lassan, kényelmesen sétált, még ha akart, se tudott volna sietni. Szokásától eltérően a bal vállán vitte a hátizsákját, és nagyjából minden ötödik lépés után meg kellett állnia, hogy megigazítsa. Furcsa érzés volt, de nem tehetett mást: félt, hogy ha másképp tenne, kinyílna a seb a jobb vállán, és habár még mindig kötést viselt, nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg a vér azon is átüssön, és összemocskolja vele az ingét.

Csodával határos módon mentora egy kicsit sem lepődött meg, amikor tudomást szerzett az összejövetelen történtekről. Sőt, megdicsérte Yumét, hogy ilyen éretten és komolyan, "levetkőzve az osztálytársa iránti ellenérzéseit" oldotta meg az ügyet. Azt is elmondta, hogy Akabane-san, mint mindig, most is sikeresen eltussolta az ügyet, Karmát és Yumét teljességgel kihagyva a történetből az ő védelmükben – hallucinogén szerekre hivatkozott, amelyeket talán az itallal juttattak a szervezetükbe a megzavarodott őrök. A sebét természetesen ellátta szakszerűen, amint hazaértek, abban viszont egyetértett a lánnyal, hogy nem kell összevarrni. Őszintén szólva, Yume sokkal jobban félt attól, hogy csak úgy befoltozzák, mint hogy esetleg kevésbé esztétikusan forr össze. Mert hát kit érdekel, hogy hogyan néz ki, ő aztán nem akar tetszeni senkinek. Sőt, néha, amikor zuhanyzás közben megszemlélte a testét borító számtalan forradást és heget, még valami halvány büszkeségfélét is érzett.

Karma... fogalma sem volt, mihez kezdjen vele ezek után. Egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből azt az érzést, amikor a fiú hozzáért, ráadásul nem is akárhogyan... minden este eszébe jutott, és még a fülhallgatójában üvöltöző George Ragan sem bírta elterelni a figyelmét. Szégyellte magát, amiért nem rúgta bokán Karmát az első adandó alkalommal, ugyanakkor arra is rájött, hogy közöttük már semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt. Mert megmentették egymás életét, és ez még a lány bérgyilkos-köreiben is olyan dolog volt, amit csak nagyon nyomós indokkal felejt el az ember.

Nem mert a fiú szemeibe nézni, amikor a becsengetés pillanatában leült a helyére, pedig nem sok embertől félt eddigi életében. Mondjuk, ezt az érzést sem félelemként azonosította, inkább valamiféle... kínosságként?

-Jól van, itt az osztályfőnöki ideje. Kérlek, foglaljatok helyet – lépett be az eldeformálódott Korosensei a terembe, és Yume figyelme egyből elterelődött Karmáról. Osztályfőnökük feje úgy nézett ki, mint egy túlfújt héliumos lufi, és Ritsu nem habozott szóvá is tenni ezt.

-Korosensei, meg tudnád magyarázni, hogy miért nagyobb a fejed körülbelül harminchárom egész három tized százalékkal?

-Ó – sóhajtott lemondóan a polip – Magába szívta a nedvességet a magas páratartalom miatt – azzal megfogta a fejét, és módszeresen nekiállt kicsavarni belőle a vizet egy gondosan előre odakészített vödörbe.

-Mi vagy te, nyers rizs? – méltatlankodott Maehara, de teljesen hiába: amit egyszer Korosensei elkezdett, azt véghez is vitte. Yume bedugta a fél fülhallgatóját és véletlenszerűre tette a lejátszási listáját, hogy addig se menjen kárba az ideje. A felhangzó szám meglepte, nagyon rég nem hallgatta már ezt. A Fear of the Dark volt az, a híres európai metalegyüttestől, az Iron Maidentől. Ez a fajta zene nem volt kifejezetten a kedvence, de valahogy mégis megfogta, szinte látni vélte, ahogyan az énekest egy torzult alakú árnyék követi... talán éppen a saját démonai. Ennyi erővel akár rólam is szólhatna, fintorodott el, de nem kapcsolta el a számot.