Tale of the White Demon

|51|

"It's easier to run/Replacing this pain with something numb/It's so much easier to go/Than face all this pain here all alone"                                                                                                                                    (Linkin Park-Easier To Run)

Őszintén szólva, Yume tervei közt nem szerepelt a vízbefulladás. De az még annál is kevésbé, hogy közvetlenül a magához térése után Karma fog az arcába bámulni – úgy laza öt centiméterről. A lány keze ösztönösen mozdult, és ijedtségében akkora pofont kevert le osztálytársának, hogy csak úgy csattant. A múltkori történések még mindig kísértették, és végtére is, Karma már nem volt beteg, és nem is az ő házában voltak... gond nélkül üthette.

-Mit művelsz? – amint megszólalt, megint felöklendezett egy csomó vizet, amiben majdnem szépen meg is fulladt, de nem engedte, hogy a fiú megütögesse a vállát.

-Megmentettem az életedet, én kérek elnézést – Karma érdektelen, érzelemmentes hangjától csak méginkább felment benne a pumpa. Feltérdelt, aztán nagy nehezen állásba tornászta magát. Az vajon a sors fintora lehet, hogy egy héten belül már másodszor kerülök ilyen helyzetbe...?

-Ha ennyire nagy fáradtság volt, nem kellett volna – köpte oda gúnyosan a szavakat, aztán ütésre lendült a keze. Maga sem tudta, miért akarja megverni Akabanet, talán azért a bizonyos délutánért akart elégtételt venni? Vagy a saját szenvedéséért, amíg nem beszéltek? Mert hogy hiányzott neki a fiú, azt, bármennyire is gyűlölte, de muszáj volt beismernie. Hiányoztak a vele való fegyvertelen párbajok, amelyek Karasuma mellett a legtöbb kihívást jelentették neki; a "ki-tud-jobbat-beszólni-a-másiknak" játszmák, még talán Akabane idegesítő nyomulása is.

Nem volt elég ereje hozzá. Túl hirtelen állt fel, a nagyobb jelentőségű mozgásba beleszédült. Közel sem volt ahhoz, hogy végig tudja vinni a mozdulatot, ismét a földre rogyott. Azazhogy ez történt volna, ha nincs ott Akabane, aki már megint elkapta, már megint ott volt, már megint...

-Egy kicsit most maradj nyugton, jó? – az a nyugodt magabiztosság, ahogyan a fiú a fülébe súgta a szavakat, teljesen elgyengítette – Felőlem utána kinyírhatsz, de előbb legyél rendben. Jóapád sosem bocsátaná meg, ha nem tennék meg mindent azért, hogy ne sérülj meg... – zavarba ejtően hosszan nézett végig rajta, és Yume ekkor realizálta, hogy a fürdőruha mennyire keveset is takar – ...mármint ennél is jobban.

-El nem tudod képzelni, mennyire utállak – morogta Yume, de ezt már ő maga sem vette volna komolyan Karma helyében, pláne, hogy tiszta vörös lett közben még a nyaka is.

-Szerencséd, hogy én nem – Karma gyors puszit nyomott az arcára, minek következtében Yume úgy érezte, menten felrobban a feje – de mire kérdőre vonhatta volna, a fiú már ott sem volt. Eltűnésével Yuménak is sikerült visszatérnie a realitás szilárd talajára. Végig ez lett volna Terasaka terve? Az a pszichopata állat, meghalhattunk volna! Igazából maga sem tudta, hogy kerülte ki ezt a sorsot, hiszen abban biztos volt, hogy nem a nemlétező úszótudásával győzte le a sodrást és vergődött ki a partra. Meg aztán, akkor nem is csapódott volna neki a sziklának...

A sajgó ponthoz nyúlt az oldalánál, és kishíján felkiáltott, amikor észrevette, hogy kiszakadt a fürdőruhája azon a részen. Nem volt ugyan olyan nagyon kritikus helyen, de azért mégis... és így látta őt Akabane? Te jó... na jó, erre már nem is tudok mit mondani. Szörnyülködés helyett inkább a vízesés széle felé indult; a becsapódás miatt még mindig jóval lassabban a természetes tempójánál. Minden egyes méterért meg kellett harcolnia, de lassan, apránként enyhülni kezdett a fájdalma. Mire végül is odaért, már az egész osztály ott állt a kőszirten, és meredten néztek valamit lent, a vízesés legalján... ami leginkább Korosensei és Itona összegabalyodott, küzdő csomójára hasonlított.