Tale of the White Demon

|53|

"Are you just gonna take that/Or will you fucking fight back?"                                                          (NEFFEX-Fight back)

Karmának sajnos igaza lett, a záróvizsgák a nyakukon voltak. Korosensei mindössze annyit engedélyezett, hogy kint, a szabadban tanuljanak – légkondi hiányában igazán fullasztó volt a régi egyetem épülete –, de különben egy másodpercnyi pihenőt sem adott nekik az utolsó egy hétben. Leszámítva azt a néhány percet, amikor fogadást hirdetett önmaga és az osztály között: aki képes megszerezni az évfolyamelső helyét, az mind levághatja egy-egy csápját. Akár már egy elvesztett végtag is lényegesen megnövelhette az esélyt a merénylet sikerére, de Yume gyanította: nem csak egy lesz ott.

-Te hányra tippelsz? – kérdezte Yukiko álláspontját egy alkalommal, amikor hazafelé sétáltak.

-Hm... talán négy-öt körül – a fekete hajú lány le sem vette a szemét a bioszjegyzeteiről – Okuda kémiából, Rio angolból, Karma matekból, Isogai társadalomtudományból...

-És te japánból – fejezte be a gondolatmenetet Yume – Jaj, maradj már! – emelte égnek a tekintetét barátnője kétkedő pillantása miatt – Mindenki tudja, hogy te vagy messze a legjobb japános az egész osztályban!

-De az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az évfolyamban is... – vont vállat Yuki - Én inkább rád tippeltem volna, fizikából simán meglehet.

-Nem kizárt, bár, ha Yahagi ráhajt, nem lesz egy egyszerű menet – gondolkodott el Yume, aztán felvillant a jól ismert, gonosz mosolya – De azért a versenyszellemem nem fogja olyan könnyen átengedni neki a győzelmet!

-Te és a nagy versenyszellemed... – mosolyodott el Yukiko enyhén helytelenítően, legbelül viszont nagyon is csodálta barátnője sosem lankadó elszántságát. Ez valami olyasmi volt, amit eddigi életében nagyon keveseknél figyelt meg; az a küzdeni akarás, az élethez való makacs ragaszkodás... ilyet csak kedvenc regényhőseinél látott, amíg meg nem ismerte Yumét.

Kicsit az is regénybe (habár, jobban belegondolva inkább komikus képregénybe) illő volt, amikor az egyik ebédszünetben megszólalt Sugino telefonja. A csengőhangja még mindig a Sonic Ninja egyik zenéje volt, méghozzá az, ami Yukinak a film alatt a legjobban tetszett. Ez még nem is lett volna gond, Yukiko kellőképpen zavarba is jött tőle, de ami ezután következett... hát, arra nagyon nehéz lett volna megfelelő szavakat találni.

-Hé, mi a helyzet, Shindou? – szólt bele Sugino lelkesen a telefonba – A verseny óta nem láttalak!

-Ja, extrém egy meccs volt – Shindou hallhatóan már nem neheztelt csúfos vereségükért, ami azért valamennyire megnyugtató volt – Említettem, hogy egyetemen majd visszavágok, azonban most jobban aggódom azért, hogy el se fogsz jutni odáig.

-Leereszkedő vagy, mint mindig – csóválta meg a fejét kis nevetéssel Sugino, és Yukit valamiért elfogta egy olyan késztetés, hogy valami nem túl kedves versidézettel jutalmazza a főépületi baseballcsapat kapitányát ezért a beszólásért.

-Na, szóval figyelj – Shindou hangja kissé elcsendesedett a vonal másik végén - Jelenleg az egész A osztály a konferenciaterembe tömörült, a gyorsított program keretében, valami független tanfolyamra. A vezetői székben pedig a Kunugigaoka büszkeségei: néhány zseniből álló csoport, amit a Nagy Ötösnek hívnak.

-Jaj, ne – nyögött fel Yume halkan, ám annál jelentőségteljesebben.

-Tudsz valamit? – kérdezte ijedten Okuda.

-Többet is, mint kéne – sóhajtott a fehér hajú lány, és lehet, mondott volna még mást is, de erre meg Shindou nem volt tekintettel, aki valami bemutatás-féleségbe kezdett bele (még a hangszíne is teljesen megváltozott közben, Yukikot leginkább valami elfajzott kommentátorra emlékeztette).