Tale of the White Demon

|66|

"You can try to defeat me/You don't know that the pain will feed me"                                          (Skillet-Surviving The Game)

Nem volt kérdés, hogy utánarohannak, de mire felértek a lépcsőn, Nagisa már a leszállópálya zöldes fénykörének szélén ácsorgott, lábai előtt azzal a bizonyos késsel, amit egy hónappal ezelőtt volt szerencséje a kezébe fogni. A szél itt, ha lehet, még jobban fújt, többen is vacogni kezdtek már. Takaoka elégedett vigyorát még ebben a beteges megvilágításban is látni lehetett, ahogy maga elé emelte a detonátort, és széles gesztussal a tárgyon lévő egyetlen gombra helyezte a hüvelykujját.

-Takaoka! – Karasuma rögtön pisztolyt szegezett rá, Yume fejében megfordult, hogy mi lenne, ha ő most eldobná a kését, és a fegyver pontosan ex-tanáruk két szeme közé állna. Aztán sajnos rájött, hogy ilyen erős szélben felesleges dobálóznia, úgysem találná el rendesen.

-Hé, ne értsétek félre! – emelte fel a férfi a kezeit – Csupán nem szeretném, ha megzavarnátok a meghitt pillanatunkat Shiota Nagisa-kunnal – Yume meg mert volna esküdni, hogy a férfi tekintete elidőzött rajta, mielőtt megmozdult volna a keze a szerkezeten. A következő pillanatban két, csaknem dobhártyarepesztő robbanás hallatszott, és amikor eloszlott a füst, a lány döbbenten konstatálta, hogy a helikopter-leszállópályához vezető mindkét híd beomlott. Legalább hatméteres mélység tátongott a betonborítású alapzat és a perem között, ahol jelenleg ők álltak – Így ni. Most aztán senki más nem jöhet fel ide.

Terasaka elmormolt pár szitkot a fogai között, aránylag finom kifejezéseknek tűntek azokhoz képest, amelyekkel Yume gondolatban illette ezt az elmebeteg állatot. A szél tovább erősödött, és Takaoka maga is halkabbra vette a hangját, úgyhogy már végképp nem hallhatták, mit beszél Nagisával. Ellenben azt pontosan látták, hogy a fiú először a sarkára ül, aztán (minthogy a férfi idegbetegen ráordított) mindkét kezét és a homlokát is a földre helyezi. A hirtelen beálló csendben pontosan hallhatták, mit mond.

-Nincs valódi tehetségem, úgyhogy azt az olcsó, szánalmas trükköt alkalmaztam. Sajnálom.

Yume kezei ökölbe szorultak, ennyire aljas nem lehet valaki. Már látszott, mi Takaoka terve: először teljesen meg akarja alázni Nagisát, belülről megtörni, hogy aztán fizikailag is eltaposhassa. A tehetetlenség feszítette belülről, legszívesebben ököllel ment volna neki a férfinak.

-Ó, és ezután olyan fontoskodóan beszéltél hozzám. Most jut eszembe, azt mondtad, húzzam el a belemet. Így kell egy szaros kölyöknek beszélnie egy felnőttel? – ahogy Nagisa fejére csapta a bakancsos lábát, az egész osztály felhördült – Így beszél egy diák a tanárával?

-Csupán egy kölyök vagyok, és egyben egy diák; s hibáztam azzal, hogy visszabeszéltem egy felnőttnek – egy tanárnak. – Nagisa annyi alázatot öntött a hangszínébe, amennyit csak tudott – Mélységesen sajnálom.

-Remek, látom, szívből beszéltél – Takaoka végre kegyeskedett levenni a minimum negyvenhatos lábát Nagisa fejéről, aki így végre felállhatott – Az apuci meghatódott, így cserébe beavatlak valamibe. Megkérdeztem Smogot, mi történik azokkal az emberekkel, akik a vírus miatt halnak meg. – felemelte az ellenszereket rejtő táskát, az arcára kiülő őszinte öröm valósággal ijesztő volt – Mutatott ám képeket is. Olyan vicces volt! Az testük tele lesz kelésekkel, az arcuk elkékül... Nem szeretnéd látni ezt, Nagisa-kun?

Mielőtt akár a fiú, akár közülük bárki is reagálhatott volna, a férfi nagy ívben meglendítette a táskát, hogy aztán a legmagasabb ponton, épp a leszállópálya pereme felett, elengedje. Yume tekintete a fémszerkezetre tapadt, és akkor sem tudta elfordítani a fejét, amikor a bőrönd vörösesnarancssárga lángtengerré változott.