Tale of the White Demon

|30|

"Whatever it takes/'Cause I love the adrenaline in my veins/I do whatever it takes/'Cause I love how it feels when I break the chains"                                                                             
(Imagine Dragons-Whatever It Takes)

Ezek után már csak természetes volt, hogy Karasuma a szerdai edzésen a célba lövést gyakoroltatta Yumével. Futásból, vetődésből, oldalról, háttal, fejjel lefelé, és még ezerféle módon... egyszóval olyan keményen, hogy az egy óra leteltével a lány alig érezte a karjait. Ráadásul tanára még szóban sem hagyta békén.

-A közelharci és késes technikádhoz képest siralmas a lövési teljesítményed – jegyezte meg, azt pedig csak nagyon halkan tette hozzá – Ami még így is jobb, mint az osztály kilencven százalékának.

-Még egy bérgyilkos sem lehet mindenben tökéletes, ahogy azt maga is pontosan tudja – vágott vissza a lány, de a szemeit nem nyitotta ki. Az edzés végeztével egész egyszerűen hanyatt feküdt a füvön, és semmi pénzért sem lehetett volna felrángatni onnan.

-Téged sem lehetne azzal vádolni, hogy ne lennél elég szókimondó – Karasuma kis hezitálás után mellételepedett a földre – Végül is, gondolom, ez is egy bérgyilkosi technika.

-Nem, ez csak a nevelhetetlen egyéniségem – válaszolta Yume még mindig csukott szemekkel. Karasuma nagyot sóhajtott. Semmit sem szeretett volna kevésbé, mint ettől a nagyszájú, veszélyes lánytól segítséget kérni, de nem volt más választása. A múltja miatt Yume feltehetőleg olyan körben mozgott, olyan ismeretségei voltak, amilyenekről ő csak álmodhatott. Az igazgató meg le is szedte volna a fejét, ha nem ragad meg minden elé kerülő esélyt a polip elpusztítására. Mindazonáltal nem egykönnyen fogalmazta meg gondolatait a békésen heverésző lány felé.

-Sugimura, ismersz egy jó mesterlövészt?

-Mire kéne? – Yume csak fél szemét nyitotta ki, palástolva meglepetését.

-Kyotoban túl jó lőállások vannak ahhoz, hogy veszni hagyjuk a lehetőséget; de az osztály még nincs elég magas szinten ahhoz, hogy valakire rábízzam ezt a feladatot – válaszolt a férfi egyszerűen.

-Szóval az osztálykirándulásra – Yume ülésbe tápászkodott, miközben végigfuttatta magában az általa ismert profikat – Ismerni ismerek, de éppenséggel nem tudom, belemenne-e ebbe a küldetésbe.

-Jó lenne, ha megpróbálnád rávenni, ha mással nem, hát a vérdíjjal – kapta fel a fejét Karasuma – Természetesen kellő diszkréciót biztosítanánk neki, illetve a kormány egyáltalán nem szólna bele a munkájába és nem is tartóztatnánk le.

-Meglátom, mit tehetek – vont vállat a lány. Felállt, kényelmesen nyújtózkodott egyet; világos haja szikrázott a verőfényes napsütésben – Semmit sem ígérek biztosra.

                                                                                         *****

Yume sosem szerette halogatni az elintéznivalóit, így, bár előtte sikeresen lelombozta Karasuma épphogy feltámadt reményeit, csak átöltözni ment haza, aztán nyomban el is indult. Vonatra szállt, és fél óra utazás után (közben az angol memoritert ismételgette) immár Tokyo külvárosában rótta az utcákat. Szívből remélte – a saját maga és az általa keresett bérgyilkos érdekében is –, hogy a férfi még ugyanott lakik, ahol emlékezett rá. A lány által ismert bérgyilkosok szokásai e szempontból merően eltérőek voltak: egyesek minden nap máshol aludtak, mások egész életüket ugyanazon a bázison élték le, némelyek pedig évente váltogatták a lakhelyüket. A Kaszás maga, amennyire Yume tudta, a második csoportba tartozott, és ő ennek csak örülni tudott. A mesterlövészt azonban, akit keresett, nem ismerte ilyen behatóan, ezért csak találgatni tudott.