Tale of the White Demon

|47|

"Fuckin' kill you again when I see you in hell" (Hollywood Undead-Tendencies)

Már lassan négy hónapja tanítom őket, és egyre több ígéretes diák lesz. Karasuma kivételesen nem állt be a párbajozók közé, ezúttal a külső megfigyelő szerepét töltötte be. Vegyük, mondjuk, Isogai Yuumát és Maehara Hirotot. Az említett fiúk most is együtt gyakoroltak, mint a legtöbb alkalommal, számukra egymás lefegyverzése jelentette a legnagyobb kihívást. Remek reflexekkel rendelkeznek, és amikor együtt dolgoznak, a késeik egyre több alkalommal találnak már célt. Vagy Akabane Karmát. Az említett fiú ugyan épp nem volt jelen (Korosensei szerint megfázott, bár Karasuma a maga huszonnyolc éve alatt még sosem hallott nyári megfázásról, és Karmából amúgy is kinézte volna, hogy ilyen indokkal lóg), de attól még szinte maga előtt látta a szemtelen vigyorát, gyors mozdulatait. Első ránézésre csupán lusta, hátradőlős típusnak tűnik, de a szemeiben hatalmas vágyat látok a bajkeverésre.

Aztán a lányok: Okano Hinata kiszámíthatatlan mozgásai, amelyek a gimnasztikai hátteréből erednek, vagy Kataoka Megu, aki fizikai teljesítmény terén egy fiúval is vetekedne. Valóban, az osztálytitkárlány néha edzett a fiúkkal is, szemmel láthatóan az volt a kedvence, amikor Okajimát gyepálhatta el, aki inkább a pisztolyos, mint késes típus volt. És akkor ott van még Sugimura Yume, aki a bérgyilkos-hátterének köszönhetően még úgy is az osztály legjobb késese, hogy állandóan visszafogja magát; de egy-egy profibb mozdulata után úgy néz körül a lebukástól való félelmében, mint egy riadt macska. Ezek a tanulók kivételes támadók lesznek.

Végigfutott a hideg a hátán: az ösztönei azt jelezték, hogy valaki van mögötte. Reflexből mozdult, és a következő pillanatban az alacsony, kék hajú Nagisa a földre zuhant egy közepesen hangos nyögéssel és egy semmivel sem halkabb puffanással.

-Sajnálom! – Yume még sosem látta tesitanárát megijedni, pláne nem ennyire – Túl erősen védekeztem!

-Á, jól vagyok... – Nagisa fájdalmasan fogta a fejét, és Yumének a Kaszás által néha emlegetett idézet jutott eszébe abból a régi filmklasszikusból: "Hű, de jól érzem magam; hű, de jól érzem magam... fél hátam a sírban".

-Rajta kell tartanod a szemed, te fajankó, nem elég, hogy meg tudod közelíteni – nevetett Sugino, de Nagisa legnagyobb szerencséjére ebben a pillanatban kicsengettek – így legalább senki sem köszörülte tovább a nyelvét a nem túl elegáns esésén.

-Ember, nem tudom eltalálni őt – sóhajtott Kimura, miközben a távolodó Karasumát figyelték. Yume inkább nem szólalt meg, ő ugyan képes volt a késeivel megérinteni tesitanárukat, de hogy le is fegyverezze... az egyelőre még neki is egy másik világ volt.

-Olyan, mintha Karasuma-senseinek nem is lenne gyenge pontja. – tette hozzá Okajima.

-Sensei! – szaladt oda Karasumához Kurahashi, akiről az egész osztály tudta, hogy (igaz, csak kislányos rajongás szintjén) teljesen odavan a férfiért – Jöjjön el velünk fagyizni óra után!

-Köszönöm a meghívást, de még dolgom van – hárított udvariasan, de távolságtartóan Karasuma.

-Még a magánéletben sincs – vette fel az előbbi beszélgetés fonalát Mimura.

-Ja, kicsit olyan, mintha egy fal lenne közte és köztünk – jegyezte meg Kataoka – Mintha távolságot akarna tartani.

Mert azt is akar. Yume tudta jól, mit érez a férfi ilyenkor, elvégre neki magának is csak azért volt igazán kevés közeli barátja, hogy ne kelljen kívülállókat bevonnia a saját, sötét és véres életébe. A maffiózók és banditák előszeretettel használták a célpont szeretteit zsarolásképp mind a mai napig, és Yume pontosan ezt akarta elkerülni azzal, hogy többnyire magányos farkasként élt, és még a hozzá legközelebb állóknak is nagyon keveset árult el a valódi életéből.