Tale of the White Demon

|23|

"This strife: it dies/This life and these lies"                                                                                 
(Hollywood Undead-Black Dahlia)

Yume átkozta Asano Gakuhot, amiért az öltöző zuhanyzójában nem volt meleg víz. Olyanokat gondolt az igazgatóról, hogy ha az csak a negyedét is meghallja, a lány tüstént páros lábbal repült volna a Kunugigaokából. Na, nem mintha egy meleg tavaszi napon nem esett volna jól a hűsítő, tíz fok körüli víz, de ezzel kétszer annyi időbe telt lemosnia magáról még az erdei koszt is... a találatokat jelző festékről már nem is beszélve. A végén olyannyira elege lett, hogy nem érdekelte az arcán és a hajában maradt néhány vörös csík, csak azért is befejezte a tisztálkodást és felöltözött.

Karasuma már várta a tanáriban, és amikor megérkezett, szótlanul helyet mutatott neki a vele szemben lévő széken. Yume leereszkedett, izmai még mindig fájtak az iménti megerőltetéstől. Jé, itt van székpárna! Ez de jó már!

-Mit mondjak el? – kérdezte, felvéve a tisztelettudó diák maszkját – még akkor is, ha ez igencsak nehezére esett.

-Jó lenne, ha az egész életedet elmesélnéd, ha nem vagyok indiszkrét – láthatóan Karasuma is feszengett egy kissé – De ha nem akarod, akkor csak azt, hogy hogyan ismerkedtél meg ezzel a bérgyilkossal.

-De nem mondja el senkinek – kötötte a lelkére Yume még egyszer. Tudta, hogy a férfi megbízható, és sosem szegné meg a szavát, ugyanakkor nem akart túlságosan könnyen beszélni. Az gyanússá tette volna, és Karasuma tipikusan az a fajta ember volt, aki figyel az ilyen, mások számára talán elhanyagolható részletekre is.

-A szavamat adom. – bólintott a másik. Yume kiüresítette az agyát, semmi más nem maradt benne, csak a kép, amelyet minél hitelesebben át akart adni.

-Tizenegy voltam – kezdett bele halkan, mintha még mindig az emlék súlya alatt állna – Az árvaházban sokat csúfoltak, mindenki utált. Gyerekek, nevelők egyaránt. Főleg a kinézetem miatt, tudja, hogy megy ez, míg kicsik az emberek. Egy délután elszöktem. Úgy terveztem, világgá megyek, de nem jutottam túlságosan messzire. Éhes lettem, ráadásul már esteledett. Vissza akartam menni, de eltévedtem. Sokáig bolyongtam a közeli erdőben, minden ösvény ugyanolyannak tűnt. Amikor végre odataláltam, lángokban állt az egész épület.

-Ez volt az a híres árvaházi tűz Taitoban, ugye? – töprengett Karasuma.

-Igen – bólintott a lány majdhogynem megkönnyebbülten.

-Emlékszem, két napig megállás nélkül arról beszélt az egész sajtó. De azt is mondták, hogy nincsenek túlélők.

-A nyilvántartási lista elveszett akkor – vont vállat a lány – Én pedig visszamenekültem az erdőbe. Rettegtem, hogy ha a tűz okozója megtalál, engem is megöl. Akkori logikával úgy gondoltam, hogy ez csakis valami őrült sorozatgyilkos műve lehet. Fél éjszaka ott bujkáltam, féltem a sötéttől, nem mertem sehol sem megállni. Hajnalban aztán hullafáradtan összeestem valahol. Mikor felébredtem, egy magas, barna hajú, fiatal férfi hajolt fölém. Kiderült, hogy ő a reggeli futása közben talált meg, és azonnal elvitt magához. Elmondtam neki a történetem, hogy árva vagyok, mindent. Ő akkor magához vett, fél évig nála laktam, azalatt végig edzett velem, tanított – még a nevét is felvehettem. Aztán biztonsági okok miatt beadott egy másik árvaházhba, de a nyári és téli iskolaszüneteket mindig nála töltöm, még most is – felnézett, mintha annyira beleélte volna magát a történetbe, hogy el is felejtette Karasuma jelenlétét – Azt, gondolom, megérti, hogy a címet nem árulhatom el.

-Hogyne, persze – dünnyögött a férfi, láthatóan teljesen a gondolataiba merülve. Yume ujjongani tudott volna. Bevette! Azt még a mesterétől tanulta, hogy egy jó hazugság mindig tartalmaz valamennyi igazságot is. Alkalmazta a taktikát, a fontosabb adatokat persze megváltoztatva, és láss csodát, bejött. Ebben a pillanatban hihetetlenül hálás volt a sorsnak, amiért egy bérgyilkos nevelte fel.