Tale of the White Demon

|67|

"I know I'm no good but my heart beats true/You know I'm gonna fight, though I might be scared to lose"                                                                                                                                                                (Hollywood Undead-Believe)

Yume nem tétovázott. Matatott valamit a derekánál, de a következő pillanatban már repült is a kés, egyenesen Matsutaka Rei feje felé. A nő a levegőben kapta el a fegyvert, unokahúgáéhoz kísértetiesen hasonló vigyorral kezdte pörgetni az ujjai között.

-Csihadjál, kislány, nem akarunk balhét.

-Higgyem is el, mi? – Yume szemfogai kivillantak, ahogy másik két kését a kezébe véve már el is indult a négyes felé. A bosszúállás démona volt ebben a percben, bármire készen állt, ami még ezek után jöhetett.

-Jó lenne – Rei vállat vont, aztán a lehető legnagyobb lelki nyugalommal a földre dobta a kést, és Yume lábai elé rúgta – A szerződésünk nem tartalmazza a főnök megbosszulását, meg amúgy is; jól kifárasztottatok minket. Plusz, mint azt drága jó barátom már mondta: nincs szükségetek az ellenszerre.

-Honnan tudjam, hogy igazat mondtok? – a lány felvette a fegyvert, gondosan visszahelyezte a derekára csatolt tokba.

-Ez, amit beadtam nektek, tulajdonképpen egy feltuningolt változata a közismert szalmonellavírusnak – Smog lépett elő, kezében egy kisebb, átlátszatlan üveggel – Körülbelül három óráig még nagyon erős hatása lesz, de miután elérte a csúcspontját, gyorsan erejét veszti. Amit pedig a főnök alkalmazott volna... nos, ha megisszátok, már az utolsókat rúgnátok.

-Mielőtt mi használni a vírust, megbeszélni az egészet magunk között – szólalt meg "Lenni-bácsi", akinek szinte a felismerhetetlenségig puffadt az arca Karma mustárjától – A főnökünk csupán egy órát adni nektek, de rájöttünk, hogy megoldhatni az átadást a méreg használata nélkül is.

-Ez amúgy is bőven elegendőnek bizonyult arra, hogy életveszélyben érezzétek magatokat – tette hozzá mosolyogva Smog, és Yume érezte, hogy kezd felmenni az agyvize.

-Most komolyan rohadt kísérleti patkányoknak használtatok?! – akadt ki. Rei ártatlanul kuncogott, és a másik három bérgyilkos is csak elnézően mosolygott a lassan felrobbanó lányra.

-Szóval megszegtétek a parancsot – ütött szöget Okano fejébe ugyanekkor egy jóval prózaibb kérdés – Megtehetitek ezt, miközben ő fizet nektek?

-Megvesztél? – húzta fel a szemöldökét a mesterlövész – Ha azt hiszed, a szakik pénzért bármit megtesznek, nagyon tévedsz. Természetesen megteszünk mindent, hogy tartsuk magunkat az ügyfél kívánságához, azonban ő nem is szándékozott odaadni nektek az ellenszert. Úgyhogy vagy tiszteletre méltó gimis diákok gyilkosaivá válhattunk, vagy csorbát ejthettünk a tekintélyünkön. Csupán nyugodtan mérlegeltünk, melyik éri meg jobban a jövőnkre nézve.

Na jó, ez már mindjárt hihetőbben hangzik.

-Szóval emiatt sajnos azt kell mondjam, egyikőtök sem fog meghalni – zárta le a témát Rei. Kikapta Smog kezéből a másik tégelyt, és Yume felé dobta – Adjátok ezt a betegeknek és fektessétek le őket – már megtörtént, de kösz a jó tanácsot – Ettől hamarabb rendbe jönnek.

-Majd akkor elhiszem, ha otthon, biztonságban látom őket – csóválta meg a fejét Karasuma, hangját már csaknem elnyomta a közeledő helikopterek zaja – De egy ideig őrizetbe kell, hogy vegyelek titeket. Kihallgatás, meg a többi papírmunka.

-Egy heted van rá, utána kezdődik a következő melónk – vont vállat a mesterlövész. A helikopterek lassan leereszkedtek, a négyes sarkon fordulva indult meg feléjük, Takaokát is valahogy a gép felé vonszolva.

-Hé, lenni-bácsi, nem akarni visszavágót? – szólalt meg hirtelen Karma – Nem vágyni bosszúra, hm?

-Én nem gyilkolni embereket kicsinyes bosszúból – szegte fel a fejét büszkén a férfi – Várni fogok a napra, míg valaki felbérelni, hogy megöljelek. Jobban tenni, ha olyanná válni, akit megéri megtámadni.

-Ennyi, kölykök – nevetett fel a mesterlövész – Ha olyanná akartok válni, akivel érdemes ujjat húzni, váljatok rá méltóvá!

Yume nem szólt: nyílt, őszinte mosolya többet mondott bármilyen válasznál. Azzá fogok válni, üzente a tekintetével nénikéje felé. Fiatal volt, erős és magabiztos, ahogy ott állt a leszállópályán egyenes háttal, ragyogó zöld szemekkel, kibomlott fehér haját szinte vízszintesen fújta a turbulencia miatt feltámadt szél. Azzá fogok válni. Méltóvá anyához, méltóvá hozzád, az egész családunkhoz. Megígérem neked.

*****

Ezután már minden olyan álomszerű volt, hogy Yume utólag képtelennek bizonyult megkülönböztetni a valóságot a képzelete által kipótolt elemektől. Persze, tény, hogy azért voltak biztos pontok is. Például, hogy helikopterrel (ami a lányt a COD Battle Royale-jában alkalmazott csapatszállítókra emlékeztette) alig nyolc perc alatt visszaértek a hotelhez. Hihetetlen, de páran (például Rio és Okajima) máris jobban érezték magukat. Yuki sajnos nem, de Yumét ez sem tántorította el, hogy egész éjszaka barátnője mellett üljön, cserélje homlokán a mirelit borsót (jégakut ugyanis nem tartottak a szállodában), és időnként fogja a kezét, amikor a fekete hajú lánynak rémálmai voltak.

Számtalan óra eltelt már, amikor Yukiko végre kinyitotta a szemeit. Szólni ugyan semmit sem bírt, de hálás mosolya bőven elegendőnek bizonyult Yume számára. Amikor barátnője újból elaludt (de ez már pihentető, nyugodalmas alvás volt), fogta magát, és kiment a tengerpartra. Yuki felől nyugodt lehetett, a frissen gyógyult Sugino ugyanis a lány minden lélegzetvételét árgus szemekkel figyelte. Ő meg úgysem bírt elaludni még, az utóbbi órákban termelődött rengeteg adrenalin hatása még bőven érezhető volt.

-Minden oké? – el sem kellett fordítania a fejét, hogy tudja, ki ült le mellé a homokba. Kicsit el is szégyellte magát, elvégre ezen az estén mindent átértékelt magában, ami Karmával volt kapcsolatos... azonban arra még messze nem állt készen, hogy erről bárkinek is beszámoljon. Magának az érintettnek meg pláne nem. Úgyhogy csak bólintott, aztán a fiú vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy Karma átölelje. Érezte a másik testmelegét, ahogy hozzásimult, és egyszerűen csak... nem akarta, hogy a pillanat véget érjen. El akarta hinni, hogy egy olyan léleknek is, mint ő, megadathat a boldogság, még ha csak apró percekben is. A horizontra nézett maguk előtt, és fogalma sem volt, miért, de elfogta valami mélyről jövő boldogság. Ahol az ég összeért a vízzel, már világosodni kezdett, lassan rózsaszínesedni kezdtek az eddig fehéren világító felhők, halványodott a kiflihold. Közel volt a hajnal.

Stílszerűen az utolsó fejezet zenéje Yume egyik száma, a Hollywood Undead-Believe lett. Hallgassátok meg, ez most tÉnYlEg nem az az üvöltözős fajta, durva metal! Eskü!