Tale of the White Demon

|19|

"It creeps in like a thief in the night/Without a sign, without a warning"                                (Thousand Foot Krutch-War of Change)

A másnapi angolórájuk ugyanúgy telt, mint az első – azzal a kis, elhanyagolható különbséggel, hogy Yumenak folyamatosan korgott a gyomra. Nem igazán tudott vele mit csinálni, bármelyik, neten olvasott "csodatechnikával" is próbálkozott, az nem vált be. Sőt! Talán még csak fokozódtak tőle a kellemetlen hangok. A végén a lány már annyira kínosan érezte magát, hogy inkább lehajtotta a fejét a padjára, és próbálta azt a látszatot kelteni, hogy ő csak egy 3D-s kivetülés, semmi több. A fura hangokhoz meg aztán végképp nincs köze. Az univerzum azonban nem hagyott neki nyugtot: pár pillanat múlva valami a kezéhez ütődött. Felkapta a fejét, és csodálkozva meredt a papírgalacsinra, ami mellette hevert az asztalon. Óvatosan, minél kevesebb hanggal hajtogatta szét és olvasta el a mindössze pár jelből álló üzenetet: "Ugye nincs instant hasmenésed?".

Gyanakodva nézett körül, hogy mégis ki írhat ekkora baromságot. Tudat alatt igazából már sejtette is a választ, de teljesen csak akkor tudott megbizonyosodni róla, amikor Karma túlságosan ártatlan arcára nézett. Félig idegesen-félig a nevetés határán sóhajtott egy halkat, és a fiú írása alá körmölte válaszát: "Kettőt találhatsz". Válaszul csak egy "Szarkazmusod még írásban is elbűvölő, Yume-chan"-t és egy, a padján hangosat koppanó Bountyt kapott. Hitetlenkedve fixírozta a csokit, aztán Karmát, de a fiú többet nem nézett rá, és úgy egyáltalán semmi jelét sem adta, hogy pár másodperce még egy csomag édességgel dobálózott. Úgyhogy Yume csak vállat vont, és rövid időn belül eltüntette az egészet.

-Fenébe! – mordult fel ekkor Irina-sensei. Yume ledermedt, egy pillanatra azt hitte, észrevette, hogy eszik óra alatt, de aztán kiderült, hogy teljesen más kötötte le a figyelmét – Miért nincs ennek az őserdei iskolának wifije?!

-Milyen kétségbeesetten próbálkozol, Miss Bitch – szólalt meg Karma. Egészen hátradőlt a székben, karjai összefonva a feje alatt, egyszóval teljességgel megszemélyesítette a "tanárok rémálma"-típust – Foltot ejtett a büszkeségeden, igaz?

-Sensei – Isogai is halkan, udvariasan jelentkezett. Ég és föld voltak Karmával.

-Mi az? – nézett fel idegesen a nő.

-Ha nem fogsz semmit tanítani nekünk, idehívnád Korosenseit? Idén lesz a felvételi vizsgánk – mondta félénken az osztálytitkáruk.

-Azt a gonosz lényt akarjátok, hogy tanítson titeket? – húzta fel a szemöldökét Irina. A tanári asztalhoz lépett, letette rá a tabletjét, amelyen eddig ügyködött – Úgy véled, hogy a vizsgák valamit is számítanak, amikor az egész bolygó forog kockán? Jó lehet tudatlan kölyöknek lenni...

Pfff. Tudnád, mennyire vagyok én tudatlan, egyből befognád.

-Azt nem is említve, hogy ti, az E osztály tanulói az iskola aljadékai vagytok. Ezek után minek tanultok egyáltalán?

-Most tényleg azért jött ide, hogy sértegessen minket? – suttogta Terasaka olyan hangosan, hogy bárki hallhatta.

-Tudom már! - kiáltott fel lelkesen – Ha sikeresen megölöm őt, mindenkinek adok ötmillió yent fejenként! Ez sokkal több, mint amennyi haszon származik ebből a haszontalan iskolából.

-Képzavar – motyogta Yukiko, Yume pedig cselekedett. Kivette tolltartójából a nemrég Kamiotól lopott radírját, célzott, és hezitálás nélkül dobott. A kis tárgy közvetlenül a tanáruk mellett találta el a táblát, koppanása szinte visszhangot vert.

-Kifelé – közölte Yoshida határozottan, életében talán először alkotva egységfrontot Yuméval. A lánynak meglepődni sem volt ideje, az osztály többi része máris követte a példáját; s addig dobálták mindenféle íróeszközzel, füzettel és keresetlen kifejezéssel a nőt, míg az ki nem menekült a teremből.

-Szép volt, haver! – Terasaka büszkén vágta hátba Yoshidát, de úgy, hogy a fiú majdnem orra esett.

-Yume érdeme is, csapatmunka volt – nézett rá Yoshida. A lány még életében nem érzett ilyet, de most a rendbontás büszkeségén kívül a valahova tartozás jóérzése is elöntötte. Mielőtt végiggondolta volna, mit is csinál, felemelte a kezét, és lepacsizott Yoshidával.

                                                                                     *****

Yume a pontszámláló tábla mellett ült, és nézte a többieket. A bérgyilkos-tollas igen szórakoztató játék volt, de a pályán nem fértek el tizenkettőnél többen, hat-hat ember csapatonként. Egyébként sem volt most túl sok kedve játszani, pedig nem ártott volna a bemelegítés a délutáni edzéséhez Karasumával. Tegnap nem kapott vacsorát, ma pedig reggelit sem, úgyhogy nem csoda, ha kopogott a szeme az éhségtől. Ez nem volt olyan nagy dolog, ha kellett, többet is kibírt, csak... így jóval nehezebb lesz koncentrálnia, és amúgy is: hogy lehet úgy párbajozni, ha minden mozdulatára megkordul a gyomra? Ez rettenetesen égő lesz, ki kellene valamit találnia addig...

-Nem kaptál vacsorát?

-Reggelit sem. – válaszolta tárgyilagosan.

-És, gondolom, takarítás.

-Ja, egy hét. – bólintott. Yukiko túl jól ismerte már az árvaház szabályait. Barátnőjét mindenbe beavatta, ami csak történt vele azon a helyen, meg is őrült volna, ha nem szólhat róla senkinek sem.

-De Karma-kun nagyon kedves volt, nem gondolod? – mosolyodott el a lány – Nézd, most ott áll, akár oda is mehetnél hozzá, megköszönni...

-Hagyjál már, Yuki – nézett az égre Yume – Én aztán nem fogok neki megköszönni semmit. Az ő kajája volt, azt csinál vele, amit akar. Ha én kértem volna el tőle, akkor lehet, hogy hálás lennék érte, de...

-Így is az vagy, csak épp nem mutatod ki – Yukikoban az volt a legcsodálatosabb, hogy még csak fel sem emelte a hangját soha, de valamilyen úton-módon mégis mindig meg tudta győzni az embert, hogy miért nem úgy kéne tennie valamit, ahogy eredetileg gondolta – Oké, hogy nem szereted kimutatni az érzéseidet, meg hogy baromira utálod Karmát, és ezzel nincs semmi baj, mert nem lehetsz jóban mindenkivel. De megköszönni a kaját, ez egy teljességgel emberi reakció. Figyi – nézett barátnője szemeibe – Simán lehet, hogy felnőttkorodban, ha esetleg bérgyilkosnak állnál, olyan emberekkel is kedvesnek kell lenned, akiktől undorodsz, vagy épp Európa legtávolabbi csücskébe kívánod őket. Ahhoz képest ez még mindig a jobbik eset, nem?

Yume még akkor is ezen a kis szónoklaton gondolkozott, amikor a különedzése után, sajgó izmokkal, egyedül baktatott keresztül az erdőn. Kétségtelen, hogy barátnőjének valahol igaza volt, ha és amennyiben ő normális ember lett volna. De mivel távolról sem tartotta magát annak, inkább függőben hagyta az egész ügyet. Amint hazaért (már amennyire az árvaház megérdemelte az "otthon" titulust), kedvetlenül lepakolta a táskáját. A szobájuk ajtajára már ki volt ragasztva egy sárga post-it figyelmeztetésképp, nehogy akár véletlenül is elfeledkezzen róla: Sugimura Yume, a teljes női fürdő kitakarítása. Fújtatva kapta elő a történelemkönyvét, hogy legalább memorizálni tudjon felmosás közben, ám ekkor megakadt valamin a szeme.

Az párnáján egy szál gyönyörű, fehér krizantém hevert, olyannyira beleolvadt a környezetébe, hogy a felületes szemlélő észre sem vehette. Yume felkapta, és amint közelebbről is szemügyre vette, boldogan elmosolyodott. A virágárus az ő bérgyilkos-pártfogójának volt a legkedveltebb álcája, gyakran üzent neki ezen a módon. Most is, mint általában, a krizantém szárába zsebkéssel kanjik voltak vésve – egy haiku.

-Május közeleg/Kyotoba mész, osztály, majd/Hosszú hétvége.

A lány magához szorította a virágot örömében. Tehát Kyotoba mennek majd osztálykirándulásra, azután pedig, a májusi hosszú hétvégét a pártfogójánál töltheti. Ennél jobb hírt aligha kaphatott volna. A hátizsákjába rejtette a krizantémot, és már lépett volna ki az ajtón, amikor eszébe jutott valami. Kivette a táskájából a telefonját, gyorsan beírta a jelszót, majd bepötyögött egy "arigato"-t annak a bizonyosnak. Csak ennyit. Öt kis jel, semmi több. Zsebre vágta az eszközt, és elindult a felmosófelszerelésért.