Tale of the White Demon

|59|

"There's no escaping/My blood's pumping/I go one hundred/The hunter, the hunted (...) Take it to the red line/Bring you with the force/Buried deep in your mind/Soldier in the war, oh no/You can run but you can't hide"                                                                                                                                    (Adam Jensen-The Hunter)

Yume úgy döntött, hogy ha ez mind amiatt van, hogy ő titkon szeretett volna még egy Korosensei-féle félévet, akkor legközelebb a gondolataira is lakatot tesz, nem csak a szájára. Mondjuk, most már aztán lőhette: tehetetlen dühvel hallgatta osztályfőnökük öntelt magyarázatát az abszolút védelmi formájáról (ami valójában egy magas sűrűségű kikristályosodott energia – ennek a fizikai magyarázatát Yume már meg sem próbálta megérteni), arról, hogy ebben a formájában még egy egyenesen rádobott atombomba se karcolná meg, és a többi, és a többi.

-Szóval nincs több lehetőségünk, azt mondod? – Karma ügyesen elkapta a felé dobott gömbpolipot, hogy aztán a stégen elé támaszthassa a mobilját, amin az egyik, Korosenseiről készült igen kínos fotó volt megnyitva. Tipikus.

-Ne! Hagyd abba, Karma-kun! Nem tudom eltakarni az arcomat a csápjaim nélkül!

-Bocs-bocs – nevetett a fiú – Akkor, asszem, rád ragasztom ezt a tengeri csigát – és tényleg úgy tett, mint mondta, minek következtében Korosensei egyenesen sikítani kezdett – Valaki hozzon egy vén fószert, akinek a gatyájába rakhatom ezt!

-Neeeee! Mentsetek meg! – kiáltozott (igaz, a burok miatt a szokottnál némiképp tompábban) Korosensei, és Yume most már tényleg nem tudta eldönteni, hogy nevessen-e, vagy sírjon.

-Ha így nézzük, bármit tehetünk vele – gondolkodott hangosan Kayano.

-Ja, ez abszolút Karma-kunra vall – bólintott Nagisa enyhén zavart arckifejezéssel.

-Egyelőre oszoljunk, diákok – Karasuma szinte a nagybetűs Végzetként jelent meg Karma háta mögött, és kivette a kezéből a kikristályosodott osztályfőnököt – A vezetőség és én majd tárgyalunk arról, hogyan kezeljük ezt.

-Egy ellenem készült anyagból való medencébe dobtok majd? – nevetett Korosensei, miközben a férfi bevágta őt egy nejlonszatyorba – Hasztalan. Egyszerűen csak felrobbantom az energiám egy részét, amely akkora detonációt okoz, hogy minden a levegőbe repül majd. Azonban büszkék lehettek magatokra – a mozgását segítő szervek hiányában pusztán a szemeit tudta az osztály felé fordítani – Még a világ egyesített hadserege sem jutott el idáig a merényletben. És ez az elképesztően csodás terveteknek köszönhető.

Nem volt túl hatásos vigasztalás. Mármint, Korosensei máskor is megdicsérte már a próbálkozásaikat... de a fenébe is, sosem jártak még ennyire közel a célhoz. És tényleg mindent beleadtak... Yuménak fogalma sem volt, mit tehettek volna másképp. Vagy hogy a legközelebbi alkalommal mit csináljanak másképp. Igaz, Ritsu tartott egy lövészeti gyorstalpalót a szögekről és távolságokról, amint visszaértek, de Yume tudat alatt érezte, hogy nem ez lehetett az igazi probléma. Sokkal inkább, hogy a mesterlövészek (és, ha jobban belegondolt, az egész osztály) sosem voltak még olyan helyzetben, ahol tényleges emberéletek múltak volna rajtuk. Mert oké, a tehetség, az egy dolog. A gyakorlás meg egy másik. De lehet valaki kiemelkedő lövész a pályán, ha egy élőlénnyel szemben nem tudja meghúzni a ravaszt.

A lány keserűen elmosolyodott. Ezért valódi bérgyilkos ő, a többiek pedig nem. És amikor kiültek a teraszra (mert hisz senki sem akart még lefeküdni, az adrenalin egyelőre túlságosan is dolgozott bennük), felnézett a fényszennyezés hiányában csillagos égre, és felelevenítette magában a legelső alkalmat, amikor meg kellett ölnie valakit.