Wolfstar

13

Sirius szemszöge

-Én akkora idióta vagyok, baszki James...baszki!-járkáltam fel-alá másnap reggel a szobában. 

-Most miért mondod ezt. Részeg voltál nem?-dőlt el az ágyon, már vagy egy fél órája a nyavalygásom hallgatta.

-De...de ezt nem érted. Érted?-tártam szét a karom. James bambán meredt rám.

-Tetszett?-kérdezte végül.

-Most miért kérdezel ilyet?-roskadtam le egy székre.

-De tetszett?

-Nem. Nem tudom...-temettem a tenyerembe az arcom.-Most biztos idiótának tart...fogadok nem is akar látni többet.

-Ne drámázz már.-legyintett.-Mit is szoktál ilyenkor mondani? Áh igen! Csak egy csók.

-De ez...

-Ez nem csak egy csók?

-De!

-Akkor?

-De JAMES! Jameeees!-kínlódtam, már szinte lefolytam a székről kínomba.-Most mit csináljak?

-Beszélj vele.

-Biztos hogy nem.

-Mi az hogy biztos hogy nem?-vonta fel a szemöldökét.-A barátod.

-Nem úgy értem...te is tudod hogy komoly beszélgetésekre teljesen alkalmatlan vagyok. Nem beszélnél vele te?

-Nem én smároltam le ember.-rázta a fejét James.-Most nem tartom a segged. A lányoknál megoldottuk. De ő Remus, old meg. 

-Miért utálsz ennyire?-forgattam a szemem.

Gondolkodnom kellett hogyan tovább, ugyanis nem voltam hajlandó kitenni a lábam a szobából. Szóval lányok, ha bárki azt mondja nektek hogy egy fiú nem gondolja túl a dolgokat az hazudik.  Tehát, feküdtem a széken mint egy katasztrófa, aztán a földön, az ágyon, az ablakban. James pedig türelmesen végig hallgatta az eszement agymenéseimet. 

-És mi van ha már nem leszünk barátok? Ha már nem leszünk senkik? Mi lesz velem nélküle? Fel is kötöm magam. NEM. Azt semmi kép sem hagyom. Nem veszíthetem el.-estem kétségbe.

-Sirius. MOST FEL ÁLLSZ. KITOLOD A SEGGED, ÉS BESZÉLSZ VELE!-intett az ajtó felé James.

-De...

-MOST!

-Jóvan jóvan, na. Nem kell így felkapni a vizet.-álltam fel.

A nyitott ajtóban még vissza néztem Jamesre. Könyörgően, és kétségbeesetten. De ő csak szem forgatva intett hogy haladjak már mert ő már éhes. Chh, még ilyen rohadékot. Én itt haldoklok ő meg elzavar mert éhes. 

Mit tehettem mást, muszáj volt mennem. Elindultam a lépcsőn, ki a kertbe. Szomorúan pillantottam fel a velem szembe jövő diákokra, akik arcom láttán abba hagyták a mosolygást. Legalább ők együtt éreznek. Köszönöm nektek diák társak. Oda ballagtam a kúthoz, ahol éppen Remus és Lili veszekedtek. Amikor oda értem úgy abba hagyták mintha soha el sem kezdték volna. 

-Khm...beszélhetek veled?-fordultam Remushoz.

-Hát...aha.-bólintott.

Lili felpattant, biztatóan rám mosolygott és elment. 

-Szia.-kezdte Remus.

-Szia.

-Hogy vagy?-tördelte a kezét.