Wolfstar

17

Remus szemszöge

Félve ballagtam Dumbledore után. Mit akarhat? Végig gondoltam mit csináltam mostanában. Lehet tilos hóemberré változtatni az osztálytársad? Vagy...bár nem hiszem hogy a rendszeres csoki lopásért szólna... Dumbledore nyugodtan ballagott előttem.

-Milyen szép ez a szobor. Ez az egyik kedvencem. Legalább olyan öreg mint ez az épület. Még Londonban készítette apám egy jó barátja.-mutatott egy varázslót ábrázoló szoborra, a varázslón nagy hosszú ruha volt, az egyik kezében egy tucat könyvet tartott, a másik pedig egy oroszlán fején pihent ami a lába előtt ült. A varázsló szeme a távolba meredt, áradt belőle a merészség és a büszkeség.-Te is szereted a szobrokat nem igaz?

-De, igaz.-bólintottam.

-Van kedvenced?-pillantott hátra.

-Hát...a nagyterem ajtaja felett lévő elég szép.-szobrok? Nem hiszem hogy azért hívott hogy szobrokról fecsegjen.

-Áh, igen. A révész.-bólintott.-Nem sokan veszik észre azt a szobrot, mert nagyon magasan van és senki nem figyeli a mennyezetet, mindenki csak azt látja ami a szeme elé van terítve. Értékelem hogy te nem csak azt látod.

-Mindig is érdekelt miért van egy révész a nagyterem felett.-mondtam.

-Igazából én választottam. Hogy miért azt magam sem tudom. Megtetszett, és azért tettem oda hogy csak az lássa aki olyan mint én. Megfigyelő.-vonta meg a vállát.

Megfigyelő.

Be értünk az irodájába. Betessékelt majd bezárta az ajtót. Ahogy be léptem főnix madara elsuhant a fejem felett és megcsapta az orrom egy illat. Egy illat amit nagyon jól ismertem. Csokis süti. Észre vehette hogy felfigyeltem rá mert, Dumbledore arcán megjelent egy halvány mosoly.

-Újabb közös vonás. Vegyél csak bátran.-mutatott az asztalon lévő tálra. A süti még meleg volt.

-Szabad?-nyúltam érte.

-Persze.

Dumbledore le ült az asztala mögé velem szemben.

-Nos, gondolom sejted hogy nem piknikezni hívtalak.-támaszkodott meg az asztalon.-A valódi ok, a vérfarkas éned lenne.

Ahogy ki mondta a vérfarkas szót, meg akadt a torkomon a süti és fuldokolni kezdtem. Össze szedtem magam majd tágra nyílt szemmel meredtem rá. Most megpróbálhatnám tagadni, de már úgyis tud róla. És ezzel meg is erősítettem hogy igaza van.

-Tud róla?

-Persze. Ami azt illeti, már eléggé rég óta.-mondta nyugodtan.

-Mióta?

-Úgy...hat éve...-gondolkodott.

-Mi? De hát...nem is...

-De, de igen. Csak még kicsi voltál. Mindig is voltak tüneteid, és a szüleid rengeteg orvoshoz elmentek veled, de senki nem tudott meggyógyítani. Aztán varázslathoz folyamodtak, és egy időre vissza fogták, de mióta megharapott a vérfarkas, csak még erősebbé vált a vérfarkas éned. Meg hát...már amúgy is halványult a varázslat ereje. Semmi sem tart örökké, nem igaz?