Cherry Lane • Billy Hargrove +18

Adrenalin

Pislákolt az utcai lámpa, és mi mindketten szinte lihegtünk a részeg veszekedés, lökdösődés után.
Fájt a csuklóm fájt a fejbőröm, hányingerem volt, de nem vettem le róla a szememet, nem akartam, hogy azt gondolja behódoltam neki.
Szerette volna letörni a szarvam, azt érezni, hogy fölényben van, nem tudta elviselni ha ellenszegültem.

-Nem.félek.tőled! -szótagolva mondtam, de én sem hittem el, ahogyan ő sem

Próbáltam szabadulni, de nem ment mert lefogott, összeért a mellkasunk, és kicsit meg is lökött vele, már szinte mindenem fájt.
Halkan elnevette magát, egész halkan.
Ijesztően halkan...

-Alexa. Látod mit teszel velem? -mély levegőt vett és végre elengedett, először a csuklóimat, majd a hajamat

Összekulcsoltam magam előtt a karjaimat.
Elakartam rejteni, hogy reszketek.
Éreztem, hogy felkavarodott a gyomrom.

-Hányni, hányni fogok. -amint kimondtam előre léptem és kijött minden
-Távolabb! Le ne hányd a kurva kocsimat! -kiabálta -Jézus Isten. -morogta

Fogtam a camaro oldalát, erőtlen voltam, de legalább már majdnem józan.
Szétfolyt a sminkem, kócos volt a hajam és kimerültem.

Felém nyújtott egy zsepit és én gyorsan kikaptam a kezéből.
Nem tudtam megállapítani a hangulatát, unott fejet vágott.
Megfogta a vállamat, de ösztönösen elhúzódtam.

-Francokat fogdossál! -megemeltem a hangom és elrántottam magam tőle
-Csak kuss. -meglepően normálisan ért hozzám, még a fejemet is megfogta, hogy ne üssem meg mikor beülök az autóba

Beindította a camarot, bámulta az utat.
Szerettem volna a gondolataiba látni, de bármennyire is próbáltam a gondolatolvasás még mindig nem ment.

Csendben ültünk hazafelé, én szégyelltem magam. Biztosra mentem, hogy ő nem.
Ugyan olyan érzelemmentesen nézte az utat mint általában.
Kiborultam, ütlegeltem, burkoltan lemelegeztem...égett az arcom visszagondolni erre.
Belementem a piti játékába, elérte, hogy elszakadjon a cérna.

Amint leparkolt a feljáróra felém fordult.

-Nyitva van az ablakod?
-Miért? -értetlenkedtem, kissé távolabb húzódva az ajtó felé
-Lassan három óra.  -úgy mondta mondta valami fogyatékos lennék, aki nem ismeri az idő fogalmát

Basszameg. Már itthon kéne lennünk jó ideje.

-Nincs. -motyogtam

Sóhajtott egy nagyot, és kiszállt a kocsiból.
Lerítt az arcáról, hogy elege van belőlem, de az érzés kölcsönös volt.
Egy pillanatra megállt és nézte a házat csípőre tett kézzel, majd felém fordult.

-Csak maradj csendben. -undorral nézett rám, nem is csodáltam hiszen húsz perce hánytam a lába elé

Követtem, mi mást tehettem volna?
Az ő ablaka bizony nyitva volt.
Rutinos.
Mivel már két órája otthon kellett volna lennünk, leesett, hogy nem mehetünk be a bejáraton keresztül.

-Haladj. -biccentett, jelezve, hogy másszak be

Szokásos unott fejjel bámulta a szerencsétlenkedésem.

Megkerültem és elé álltam, megmarkoltam az ablakpárkányt, próbáltam felhúzni magam, de semmi erőm nem maradt.
Vissza estem a földre, éppenhogy elkapott.