Cherry Lane • Billy Hargrove +18

"Minden rosszban vagy egy kis jó"

-Kék, a kék legyen. -minden erőmet összeszedve mosolyogtam a pult mögött álló hölgyre
-Oh biztosan? Szokatlan kérés. Kinek lesz? -kedvesen bólintott 
-A kis...kislányomnak. -nyeltem egy hatalmasat
-Oh. -lesütötte a szemét a nő, zavartan hátat fordított nekem és elkezdett az előtte lévő polcon pakolászni. Halk beszédbe fogott. -Tudod kedvesem, minél sötétebb az éjszaka annál fényesebbek a csillagok, minden rosszban van egy kis jó. Tudom, hogy most legszívesebben a fejemhez vágnád, hogy ebben mégis hol a jó, de hidd el kedvesem, ha nyitva tartod a szemed meglátod majd. -hatalmasat sóhajtott a hölgy és lassan visszafordult felém-Az élet egy hatalmas tanítás, folyamatos leckékkel, a legerősebb diákok kapják a legnehezebb feladatokat. Te erős vagy, látom a szemeidben. -megemelte a kezét és átnyúlt a pult fölött, megsimogatta a felkarom-Boldog leszel.

Összeszorítottam a számat, hiszen legszívesebben ordítottam volna, a világba akartam kiáltani a fájdalmam.

-Keddre készen lesz. -suttogta a hölgy
-Köszönöm. -megköszörültem a torkom, a meleg könnyeim végig folytak az arcomon és én mosolyogva fordítottam hátat majd fordultam ki az üzletből

A kocsimhoz szapora léptekkel siettem, kiakartam bőgni, tombolni magam.
Beültem az autómba, ütni kezdtem a kormányt és rugdosni a belsejét.
Kiabáltam csapkodtam, elegem volt, nem bírtam tovább.

Az ablakomon kopogtató Hopper szakította félbe a tombolásom.
Lehúztam az autóm ablakát és megtöröltem az arcom.

-Seriff!
-Alexandra. -levette a kalapját és lehajolt hozzám-Szeretnél beszélni róla?

Megráztam a fejem és próbáltam visszatartani a bőgést.
Jim egy mély levegőt vett majd felegyenesedett, kinyitotta az autómat és mutatta, hogy szálljak ki.
Szipogva, zaklatottan úgy tettem ahogyan kérte.
Amint elé álltam megölelt, és én ott a parkolóban csuklottam össze Jim Hopper karjaiban.

-Add ki, add ki magadból. Jobb lesz, utána jobb lesz. -a tarkómra tette a kezét és a fejemre hajtotta a sajátját. Ő volt Hawkisban az egyetlen aki igazán megértett.
-Jim, annyira fáj. -hajtogattam zokogva
-Tudom. Tudom. -ismételgette

Nem tudom mennyi ideig tarthatott a karjaiban, teljesen elveszett az időérzékem.
Azt vettem észre, hogy a hatalmas zokogást felváltotta a beletörődöm fájdalom, az a bénító lélekszaggató fájdalom.

Nem tudom, hogyan, vagy mikor, de arra eszméltem, hogy a seriff autóban ülök Jim mellett.
Nyújtotta felém a doboz cigarettáját és én ki is vettem egy szálat.

-Másodszor ülök seriff autóban. -motyogtam halkan, miközben a számhoz emeltem a cigit, Hopper felém nyújtotta a karját tartó öngyújtóját. Meggyújtotta a marlborot, és én egy mélyet beleszívva hátradőltem az ülésben, bámultam az elmosódó tájat.
-Először akkor találkoztunk mikor Hawkinsba jöttél négy éve. Sétáltál az út szélén a plázából. Izgatottan mesélted el, hogy Kaliforniából jöttél és, hogy mennyire hiányzott a húgod. -mosolygott a seriff miközben felelevenítette első találkozásunk emlékeit
-Igen. Mintha tegnap lett volna. -suttogtam

Üveges tekintettel néztem ki az ablakon, bárcsak visszamehettem volna az időben, olyan sok dolgot másképp csináltam volna.

-Tudod én és a kislányom anyja elváltunk. Ti, ti Billyvel erősebbek vagytok, maradjatok együtt. Nehéz időszak ez, de ketten együtt átvészelitek! -mondta miközben az utat és engem nézett felváltva. Bólintottam egy aprót, nem jöttek ki szavak a torkomon. -Nos itt vagyunk. -mosolygott Jim

Nem kérdezősködtem, hogy mégis miért vagyunk az erdő közepén, egy régi mobil faház előtt.
Elővette a zsebéből a kulcsait, előre lépkedett és kinyitotta a kabin ajtaját.