Elvarratlan szálaink

- 7 -

Tegnapelőtt beszéltem Bencével a sulink előtt. Nem mondom, hogy nyugodt vagyok azóta, pláne, hogy sajnos tökéletesen nyomon tudom követni, ahogy idegtépően közeli haverkodásba vágott az osztályomba járó "alfa"-trióval.
Az utóbbi időben minden, amire az életem törekedik, hogy önmagát ismételje, a legrosszabb fordulatokat beleértve, és ez nem ad okot arra, hogy a rossz előérzetemnek köszönhetően ne legyek feszült és ideges, akárhányszor eszembe jut, hogy megint itt van a közelben az az ember, akinek ezer különböző fegyver áll a rendelkezésére ahhoz, hogy belém döfjön egy óriásit.
Pláne, hogy egyébként azóta a korábban említett három fiú osztálytársamtól is a kelleténél nagyobb figyelmet kapok, nem jó értelemben - nem egyenesen, nem tettek még megjegyzést, csak érzem a levegőn, ahogy a közelben vagyok, nem csak nekik, általánosságban az egész társaság közelében, hogy szó van rólam, és talán jobb is, hogy nem tudom, hogy miről.
Feszélyez, és ezt megint ugyanannak az embernek köszönhetem.
Minderre rá pedig ma arra készültem, hogy délután önszántamból visszamenjek egy előadás erejére arra a helyre, ahol a legtöbb sérelmemet elszenvedtem életemben.

- Milyen csinos vagy, Kicsim! - hatódott meg Anya teljesen, ahogy készülődés után megjelentem a nappaliban, a szobámból kilépve.
Egy fekete, színházba illő, szolid kisestélyi volt rajtam, karcsúsított fazonú; fekete nejlonharisnya, a barna hajam hullámosra besütve, eseményre illő smink piros rúzzsal, nyaklánc, szép fülbevaló, parfüm és egy kisebb fekete, női táska.
Három ok miatt öltöztem így - egyrészt öltözködésben meg akartam adni a módját, ha már színdarabon leszek, és inkább leszek túl elegáns, mint alulöltözött, másrészt először leszek Szentendrén, amióta eljöttem onnan, harmadrészt pedig Őt is sok idő után először fogom garantáltan látni.
Nem tudom, hogy ebből a három okból mennyi volt tudatos.
Amikor Anya is elkészült, kocsiba ültünk, majd mielőtt elindultunk volna, vettünk mindketten egy nagy levegőt és egymásra néztünk.
- Nem valószínű, hogy találkozni fogsz bárkivel, Szívem - mondta Anya.
- Inkább ne kiabáljuk el - kaptam el a tekintetem.
Nem is feltétlenül az tartott vissza legjobban, hogy kivel fogok találkozni - egyszerűen csak régen voltam ott.
Ott nőttem fel, ott volt az egész gyerekkorom, a fél kamaszkorom, első barátok, első szerelem, régi élmények, minden ott volt, és az összes hidat felgyújtva magam mögött, mindent itt is akartam hagyni - bár sok értelme nem volt, ha az otthagyott dolgok végül megtanultak repülni és hidak nélkül, önként szöktek utánam.
Egy életünk van, ahol nem lehet csak úgy magunk mögött hagyni a dolgokat.
Ez az én nagy tanulságom és egyszerre életem kihívása.

Amikor megérkeztünk Szentendrére, őszintén, nem akartam, de akaratlanul nézni kezdtem mindent, ami mellett elmentünk, és emlékeket visszaidézni magamban.
Nyolc hónapja nem voltam itt, mégis úgy tűnt, hogy semmi nem változott azóta.
Hangosan dobogó szívvel állapítottam meg ezt magamban, majd egy nagy levegővel igyekeztem mindezt kifújni.
Csak néhány ház, csak egy játszótér, csak egy iskola, aminek a közelében vagyunk, és csak egy színpad előtt fogok ülni, amin régen engem néztek annyiszor.
Csak egy átlagos utcán fogok végigsétálni, amin a barátnőimmel a kedvenc kávézónk volt és egy csomó délutánt töltöttünk ott, csak azon a nézőtéren fogok ülni, ahol a volt barátom nézett meg, amikor felléptem és csak egy kertes ház emlékei fognak eszembe jutni, ahonnan elköltöztem nyolc hónappal ezelőtt.
Csak egy hely, amit az emlékeim töltenek meg ilyen érzelmekkel.
Csak egy hely.

A helyszínen Anya leparkolt, és már láttuk is Lili apukájának a kocsiját, amikor megérkeztünk, úgyhogy vettem egy újabb mély levegőt, felkészítve magam a másik, kicsit sem mellékes információra a mai eseménnyel kapcsolatban.
Találkozni fogunk.
Lili mondta, hogy ekkor már valószínűleg mind bent lesznek, úgyhogy Anyával bementünk az épületbe, és leadtuk a kabátjainkat a ruhatárba.
- Szerintem a nézőtéren lesznek, megkeressük őket? - kérdezte Anya rámnézve.
- Megkeresed őket? Én még elszaladok mosdóba - mutattam a folyosó másik irányába.
- Persze, akkor ott megvárlak. A jegyed nálad van? Csak azzal engednek be majd.
- Igen, itt van a táskámban.
Bevallom őszintén, a mosdóban igazából csak a tükörhöz mentem, hogy biztosítsam magam arról, hogy nem csúszott-e el a ruhám vagy a sminkem, esetleg, hogy jó-e még a hajam. Illetve egyedül is akartam lenni, nem tudom, miért, talán megérzés volt, de úgy éreztem, hogy szükségem van erre.
Izgultam. Őszintén izgultam, az egész délutántól, mert akkor éppen úgy voltam vele, hogy semmire nem állok készen.