Elvarratlan szálaink

- 53 -

[Szasza szemszöge - két évvel ezelőtt, 16 évesen]
Mindig ugyanaz van.
Rohadtul soha többet nem akarom látni.
Nem akarom látni, mert szeretni fogom, mert érezni fogom, hogy szeret engem; nem akarom látni, mert meg fogom állapítani magamban, hogy rohadt szép, hogy nem akarom bántani, ezért inkább magamat bántom, nem akarom látni, mert így nem tudom meggyőzni magam arról, hogy utálom és nem akarok vele lenni, nem akarom látni, mert visszahúz valami olyanba, amiből képtelen vagyok kitörni; és nem akarom látni, mert akkor szükségem lesz rá.
Nem akarom, hogy szükségem legyen rá.
És azt se akarom, hogy neki is szüksége legyen rám, mert így méginkább nem tudom otthagyni.
Soha nem kellett volna belemennem ebbe.

Nagypapám temetésén annyit éreztem csak, hogy túl gyorsan megy minden, amiről én rohadtul lemaradtam és már követni se tudom – túl gyorsan történt, hogy miután olyan sok időn át mindent megtettünk, hogy ez ne most történjen meg, apám felhívott, hogy meghalt, túl gyorsan történt, hogy Anya teljesen összeomlott tőle, ezért nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy engem is megrázott, mert így is szar volt így látni őt, túl gyorsan történt, hogy minden megfordult és mindenhol ugyanazok az érzések kezdtek kísérteni.
A nagypapám halálával indult, amitől minden összeomlott otthon, a családban, a családtagjaimban, még a levegőben is - összeomlott Anya, a húgom, meg nagyjából mindenki, csak ők ketten vannak közel, és miattuk én komolyan megpróbáltam úgy csinálni, mint ha engem nem rázott volna meg, már önmagában az is, hogy így látom őket; mindent elfojtottam, mindent félretettem, vigasztaltam az összeroppant húgomat úgy, hogy egyébként nekem is kurvára minden bajom volt és én se voltam rendben, mindenki támaszkodhatott rám, mindenkit meghallgattam, és csak akkor adtam magamnak időt megélni azt, hogy rohadt szarul vagyok én is a gyásztól, a nagypapám haláláig vezető folyamattól, ami alatt végig tudtam valahol, hogy ez lesz, csak tartottam a lelket másokban, a pillanattól, amikor meghalt és Apa felhívott, én meg Lili mellett voltam és én adtam át neki a hírt, meg mindentől, ami azóta van, amikor egyedül voltam és senki miatt nem kellett elfojtanom őket - én tényleg megpróbáltam ezt végigvinni, de őszintén, kurvára belefáradtam.
Sok volt ez így egyszerre. Nem ment tovább.
Egyszerűen csak elbuktam benne, akármennyire is gyűlölöm kimondani.
Elbuktam bátyként, a gyászoló anyám fiaként, unokatesóként, unokaként, vagy bárki bárkijeként, aki továbbra is ugyanúgy számítani akart rám, elbuktam akként, aminek lennem kellett volna - lehet önzőnek mondani azért, mert egy pont után már inkább csak kiszakadtam a családomból, kerülve az egészet, amennyire csak tudom, hogy valahol máshol, valahogy máshogy megéljem én is a saját szarjaimat, a saját traumáimat, a saját gyászomat, a saját bajaimat, valahol, ahol nem fojtom el folyamatosan, legalábbis nem úgy, mint eddig, mert talán önzőség is, de én esküszöm, hogy megpróbáltam.
Csak nem voltam eléggé egyben hozzá.

A temetés után egy nappal egy pesti kocsma teraszán voltam, egy patkán ültem részegen, és utolsó biztosítékként szívtam azokat a slukkokat a cigimből, mint ha bármit segítene – mint ha haza tudna vinni, mindenkitől távol, mint ha megválaszolná azt a kérdést, hogy melyik helyet tudnám úgy hívni, hogy „haza".
Otthon volt a legrosszabb. Mindenhol szarul voltam, de ott a leginkább, mert ott minden sokkal jobban érződött, és mert nem akartam, hogy Anya vagy a húgom ezt lássák rajtam, mert ők már így is elég szarul voltak. Nem véletlen kerültem.
Ahogy kábán egy újat szívtam a cigimből, a szememet lehunyva egy pár pillanatra, miközben a fejemet a mögöttem lévő falnak döntöttem, kisóhajtva magamból a füstöt, a piától elnehezülten, kinyílt a kocsma ajtaja, de nem foglalkoztam vele.
Mindent megtettem, hogy annyira bebasszak, hogy elvegye kicsit tőlem ezt a sok szart, de rá kellett jönnöm, hogy nem volt elég.
- Szia Szasza – hallottam meg egy lány hangját, mire arra néztem, akkor is, ha a részegségtől épphogy csak eljutott hozzám a hangja.
Nem akartam beszélgetni, ezért jöttem ki. Nem akartam mégegy beszélgetést végigcsinálni, amiben úgy teszek, mint ha minden kurvára rendben lenne.
- Helló – köszöntem vissza, és őszintén azt akartam, hogy menjen tovább, akárki is az.
Még csak meg se néztem, hogy kivel beszélgetek, mert nem akartam tudomást venni arról, hogy létezek, meg hogy megy az élet, és nem csak a belső gondolataim léteznek.
Leült mellém, mire aztán odanéztem. Kíra volt, Máté haverjának a volt nője, még nyáron dumáltunk utoljára, meg ősz elején valamennyit, amíg nem szakított a barátjával.
Kellett pár pillanat, amíg felismertem, részben azért, mert ekkor leesett, hogy tényleg be vagyok baszva – sötétbarna, már majdnem fekete, hosszú haja volt, világos bőre, telt ajkai, combközépig érő szűk, fekete ruhája és baszott jó segge, ahogy leült hozzám, ennyit láttam belőle akkor, így elsőre, mindenesetre legalább felismertem.
- Minden oké? Láttam, hogy kijöttél egy ideje – nézett rám.
A kérdésére kínosan elröhögtem magam, majd inkább nem válaszoltam, csak beleszívtam a cigimbe.
- Te se voltál valami sokat a haverjaiddal – jegyeztem meg, ha már ő is felhozott engem.
- Nem igazán akartam társaságban lenni.
Akkor minek jött ide beszélgetni?
- Nem passzolok a többiek energiájához most – vett elő egy doboz cigit, majd rágyújtott, mire ránéztem – Sok ez most.
- Mert?
- A szüleim most válnak. Nem vagyok bulizós kedvemben.
- Az szar.
- Az. Otthon leginkább. Azt hittem, ha eljövök a barátaimmal bulizni, jobb lesz, de nem az.
Egy pár másodpercig nem válaszoltam, majd szívtam egy újat és végül megszólaltam.
- Másfél hete halt meg a nagypapám. Vágom, miről beszélsz.
- Sajnálom. Melyik nagypapád volt?
- Anyám apukája. Ő van kiborulva az egész családból a legjobban.
- Részvétem nektek.
- Kösz.
Kíra kihozott magával egy üveg piát, és kettőnk közé rakta le, úgyhogy beleittam, majd ő is.
- Zavarlak? – nézett rám aztán.
- Nem, maradj.
- Szar dolgokról beszélgessünk, vagy tereljük el egymás figyelmét?
- Beszélj magadról. Anyukáddal maradsz? – néztem rá, ha már a szülei válásáról volt szó.
- Nem, apukámmal – válaszolta az üveget lerakva – Vele jobb a viszonyom. Anya csalta meg Apát a főnökével. Többször is.
- Kiderült vagy elmondta?
- Kiderült. Úgyhogy anyukám most felbasz – mondta őszintén, majd beleszívott a cigijébe – Olyan kiábrándító ez az egész. Apa is egy idióta, de ő legalább nem feküdt le senkivel a munkahelyéről. Tudtommal. Úgyhogy vele leszek.
- Egyke vagy, nem? – kérdeztem, mert valamiért ez rémlett.
- Igen – felelte kellemetlenül – Szívás. Jobb lenne, ha nem csak egyedül lennék most gyerekként. Neked van egy húgod, ha jól emlékszem.
- Aha.
- Azért ez segít, nem?
Kellemetlenül megvontam a szemöldököm, majd végül válaszoltam.
- Nem akarom, hogy szarabbul legyen attól, ha azt látja, hogy én is szarul vagyok.
- És akkor inkább elfojtod az érzéseidet otthon?
- Így is mondhatjuk. De ez van - vontam vállat, miközben lepergettem a hamut a cigim végéről.
- De ez nem tesz jót neked.
- Ez van - ismételtem meg magam őszintén, mégis kifejezéstelenül.
Beletörődtem.
- Biztos jó báty vagy.
- Annak kéne lennem – emeltem a számhoz a cigimet, majd szívtam belőle egyet, hogy aztán a piától megszédülten fújjam ki.
És még sok minden másnak is kéne lennem, amitől most kurvára messze vagyok.
Mindentől nagyon messze vagyok.