Elvarratlan szálaink

- 66 -

Szeretem Szaszát.
Úgy, ahogy nem számítottam rá, hogy valaha szeretni fogok tudni bárkit.
Tudom, hogy törődik velem, és tudom, hogy olyan sokat megtenne értem, amit én még csak elképzelni se tudnék - hogy megvéd, hogy ösztönösen elém lép, hogy ne lássam, ahogy elütik apukámat, hogy megmentette volna ő, mert látta rajtam, hogy szét vagyok csúszva, és mert az apukám, akkor is, ha tudom, hogy szívből gyűlöli őt, amire minden oka megvan, hogy tiszteletben tartotta a döntésemet, és hogy mindezt úgy teszi, mint ha alap lenne, úgy szeret, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Éppen ezért nem szóltam ma neki, hogy bemegyek Apához a kórházba.

Szasza ugyanúgy átélte azt az estét, mint én, sőt, tulajdonképpen végig is nézte, mindent, ő beszélt a mentőkkel, telefonon keresztül csinálta volna egyedül az egészet, kezelte volna, hogy levegye a vállamról ezt a terhet, az ő elérhetőségei vannak megadva a mentősöknek, minderre rá pedig utána még engem is kezelt, ahogy teljesen összeroppantam mentálisan, meg mindenhogy, vigasztalt, nyugtatott, törődött velem, hazavitt, beszélt Anyával, őt is megnyugtatta, aztán nálam is aludt.
Nem tudom felfogni, hogy van benne ennyi erő, és ezúttal ezt most lelkileg mondom.
Biztos vagyok benne, hogy rá is hatással volt ez az egész, és hogy őt is megrázta, mégis tudta így kezelni ezt, amiért nagyon hálás vagyok és nagyon tisztelem is őt, ennél többet viszont nem akarok elvárni tőle, mert már eddig is úgy vagyok vele, hogy meg sem érdemlem őt.
Tudom, hogy ha kérném, vagy ha csak tudná, hogy ma Apához megyek a kórházba, velem jött volna, hogy támogasson, és éreztem is, hogy sokkal jobb lenne úgy, csak egyszerűen már így is rengeteget törődött velem, a saját érdekeit félretolva, és nem akarom leterhelni, akkor se, ha ő nem teherként hivatkozik erre.
Nagyon sok mindenre kell most fókuszálnia, koncentrálnia, sok mindenben kell helytállnia, amin sok is múlik, a céljai mellett a saját lelkiállapota is, mert romba döntené, ha nem tudná kihozni magából azt, amit ki kell, hogy elérje őket, ezért nem akarom, hogy túl sokat áldozzon fel miattam.
Szörnyű barátnőnek érezném magam.

- Náluk is alszol? - kérdezte Anya, mielőtt elindultam volna otthonról.
Anyának azt mondtam, hogy Lilivel találkozom, máskülönben biztosan aggódott volna, ha tudja, hogy Apát akarom meglátogatni, akinek az állapotáról két napja nem tudok semmit.
Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mi történt, milyen állapotban van, vagy hogy túlélte-e egyáltalán.
Nem Apával akartam találkozni, csak tudni, hogy egyáltalán mi van, és közelebb vinni magam ahhoz, hogy elfogadjam és valóságként éljem meg a péntek esti eseményeket, mert néha még mindig csak olyan, mint egy rémálom.
Egy szörnyű rémálom.
- Szerintem nem, csak beülünk kajálni valahova - válaszoltam Anyának.
- Van nálad elég pénz?
- Igen, köszi - csaltam egy mosolyt az arcomra.

Nagyon felkavart a pénteki, talán azért, mert minden külön-külön is felkavart volna, nemhogy egyszerre - felkavart az, hogy a semmiből megláttam apukámat, hogy elütötték a szemem előtt, felkavart, amilyen tudatállapotokba kerültem, felkavart, ahogy láttam őt a baleset után, hogy segítettem, felkavart a mentős mondata, a tudat, felkavart, hogy összeomlottam tőle Szasza előtt, és hogy régi dolgokat hozott vissza ez az egész bennem, szóval összességében minden együtt akkora ütés volt, hogy nem voltam elég erős hozzá.
Szombaton jobbára árnyéka voltam önmagamnak, nem tudtam beszélni róla, és alig fogtam fel utólag, hogy ez nem egy rémálom volt, ma pedig ugyanez, éppen ezért indultam el a kórházba.
Gyomorgörcsöm volt, a pulzusom az egekben, és nyugtalan voltam, de úton voltam, mert úton kellett lennem.
Nem akartam feladni és ilyen állapotban maradni, mint az utóbbi két napon.
Egy problémát az old meg, ha szembenézünk vele, ugye?

- Csak látogatni szeretnék. Vagy érdeklődni az állapotáról, igazából mindegy - mondtam az egyik nővérkének, aki észrevette, hogy egy ideje bolyongok már az épületben, és megkérdezte, hogy kit keresek - Sziráki György. Péntek este került be elvileg.
- Igen, tudom - bólintott a nővérke - A másik szárnyban van. Az imént voltam bent nála, jelenleg pihen. Be szeretnél menni hozzá?
Kellemetlenül rágcsáltam a szám szélét, és bár legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem, hülyén vette volna ki magát.
- Csak ha lehet.
- Most pont látogató idő van - pillantott a nővérke az órára - Tegnap volt a műtőben, ma délelőtt CT-vizsgálaton. Csúnya baleset lehetett, betört a koponyája, illetve a karját műtötték. Agyrázkódása is volt. Nagyon sok vért veszített, az értékei nem a legjobbak, és kimerült, úgyhogy most le van gyengülve, de a műtét szerencsére sikerült. Sokat kell majd pihennie az elkövetkezendő hetekben. A másik szárny recepcióján eligazítanak majd.
- Köszönöm szépen - bólogattam vegyes érzésekkel magamban.
- Gondolom, a lánya vagy.
- Igen - válaszoltam nehezen.
- Akkor neked biztos különösen örülni fog - mosolygott rám a nővérke, majd hamarosan továbbment.
Persze.