Elvarratlan szálaink

- 49 -

Szasza szemei gyönyörűek.
Most is, ahogy az ölemben pihentette a fejét és felnézett rám, én pedig ösztönösen megsimogattam a haját, legszívesebben megszakítás nélkül csodáltam volna őket.
Olyan ragyogóan kéklenek, aminek a tekintetét minden egyes alkalommal a szívemben érzem.

- Egyébként a szüleitek mikor jönnek haza? - kérdeztem tőle - Márk nem tudta.
- Én se tudom. Szerintem ők se tudják.
- Oké – engedtem el a témát nevetve.
- Téged mikorra vár haza anyukád?
- Nem mondott semmi konkrétat, de azért szeretnék majd viszonylag emberi időben hazaérni. Segítenem kell neki receptet választani a holnapi vendéglátásunk miatt. Mindenáron sütni akar.
- Ki megy hozzátok? – érdeklődött.
- Zsolt, és a lánya.
- Van lánya?
- Igen, most fogjuk megismerni. Olyan tizennégy-tizenöt éves, azt hiszem, Karinának hívják. Gondolj bele, ha esetleg Anya és Zsolt kapcsolata szintet lép, és összeforr a családunk, lesz egy húgom.
- Részvétem – nézett rám jókedvűen, mire felnevettem.
- Jó, igazából csak félhúgom, és az is csak névlegesen. De na, ne mondj ilyet – szóltam rá utólag nevetve.
- Majd meglátod – hagyta rám röhögve.
- Ne csináld már. Életem első tesója, még akkor is, ha igazából nem az.
- Hülyülök csak – mosolygott rám derűsen – Biztos cuki lesz.
- Szerinted az lesz?
- Gondolom. Az apja se egy idegbajos típus.
- Zsolt semmiképpen – értettem egyet.
Bár nem mindenki olyan, mint az apja.
- Valószínűleg meg lesz szeppenve, amikor megismer téged – mondta Szasza.
- Miért lenne? Nem vagyok ijesztő.
- Tényleg nem, csak idősebb vagy nála két-három évvel, és ő is pont ugyanolyan jó benyomást akar majd kelteni bennetek, mint ti benne.
- Igyekszem majd kedves lenni vele. Jó lenne, ha tudnám, hogyan kell nővérként viselkedni.
- Mivel nem vagy a nővére, nem is kell tudnod.
- Jó, de én annak akarom érezni magam. Mindketten egykék vagyunk, szóval mindkettőnkre ráfér egy tesó. Tényleg, egyébként milyen érzés, hogy van tesód?
- Erre most őszintén válaszoljak? – röhögte el magát Szasza.
- Komolyan érdekel.
- Nem tudom, leginkább úgy írnám körül, hogy a nap bármelyik percében készen állunk pofándobni a másikat valamivel, de amúgy meg tegnap a legalapabb dolog volt, amit csinálhattam, hogy felvittem a szobájába és őt pátyolgattam, hogy rendbe jöjjön. Vagy simán szétoltogatjuk egymást egész nap, és kurva vicces, de ha valaki beszól a húgomnak, akkor ott vér folyik. Egymás kedvenc és legkevésbé kedvenc emberei vagyunk, ez attól függ, hogy egy időben akarunk-e menni a fürdőbe, vagy hogy ki ette meg az utolsó pizzát. Kábé ennyi - írta körül derűsen.
- Ez azért nem hangzik rosszul – mosolyodtam el – Mindig van kire támaszkodnotok, és ismeritek is egymást.
- Ja, úgyhogy képes felhozni egy veszekedésnél valamit ellenem, amit öt évesen csináltam és nem is emlékszem rá, de benne mély nyomot hagyott – egészítette ki jókedvűen, mire felnevettem.
- Azért jó lehet, ha van tesód. Én mindig szerettem volna egyet – vallottam be – Jó, nyilván, már megszoktam ezt, fura is lenne, de néha bennem van az az érzés, ahogy más tesókat látok, akik jól megvannak, vagy mondjuk titeket, hogy tök jó lenne, ha lenne.
- Figyelj, már így is osztozkodunk a családomon, úgyhogy tesókon, unokatesókon is osztozkodunk.
- Végül is karácsonykor itt voltam – támasztottam alá az idetartozásomat nevetve.
- Ja, hozzánk tartozol tulajdonképpen.
- Ezer örömmel.
Szasza megsimította a kézfejemet, majd pár másodperc múlva megszólalt.
- Majd ha feleségül vettelek, már papírod is lesz róla – mondta egy szórakozott mosollyal az arcán.
- Papír nélkül is elég egyértelmű lenne Varga Reginaként – mosolyogtam vissza rá.
- Dobnád a „Sziráki"-t?
- Gondolkodás nélkül.
Összetalálkozott a tekintetünk, mert ezzel kicsit elmélyült a beszélgetés és értette, miért volt ez ennyi magától értetődő válasz, úgyhogy megszólaltam újra.
- Egyébként is gondolkodtam rajta, hogy ha betöltöm a tizennyolcat, lecserélem a vezetéknevemet „Lévai"-ra. Anya vezetéknevére. Nem azért, a nevem hangzását szeretem, csak... - kaptam el a tekintetem – Nem szívesen viselném Apa és a családja vezetéknevét egy életen át. Nem akarom hozzájuk tartozónak érezni magam, főleg, hogy Apa még le is mondott rólam jogilag, szóval... nincs értelme a „Sziráki"-nak innentől kezdve.
Ahogy ezt kimondtam, először hangosan akárkinek, éreztem, ahogy a belső, gyermeki énemet lesokkolom ezzel és egy feltépett sebtől összeomolva sír fel.
Régen nem gondoltam volna, hogy erre valaha is gondolok majd.
Azóta sajnos sok minden megváltozott.
- Ja, érthető – mondta Szasza őszintén, ahogy komolyan végighallgatott.
Egy picit rámosolyogva én is megsimítottam az ő kezét.
Szasza tekintetén éreztem, hogy belegondol a témába, így nem lepett meg, hogy rákérdezett valamire.
- Hogy volt ez a lemondásos-dolog amúgy? – kérdezte egyszerűen, csak mert erről nem igazán beszéltem eddig.
Zavartan a fülem mögé tűrtem a hajtincsemet.
- Röviden igazából annyi volt, hogy amikor a szüleim elváltak, a bíróságon feljött ez a dolog, megkérdezték apukámat, hogy akar-e élni a jogaival, hogy látogasson, törvényes képviselőm akar-e maradni, meg ilyenek, és gondolkodás nélkül mindenre azt mondta, hogy nem. Mindenre, szóval ezzel gyakorlatilag azt mondta ki, hogy nem akar az apám lenni tovább. Nagyjából ennyi – zártam rövidre, halkan befejezve, miközben mindig máshova kaptam el a tekintetem és éreztem, ahogy elszorul a torkom egy kicsit.
Nem tudom azt mondani, hogy nem fáj ez még mindig.
Talán semmiért nem hullattam még annyi könnyet, mint önmagában ezek miatt a jelenetek miatt.
És talán még mindig hullatok.
Nem véletlenül dühített fel ennyire, amikor januárban többször is az apaságát hozta fel ellenem.
- És ezt ott, előtted? – értelmezte enyhén elkerekedett szemekkel.
- Igen. Előttem – bólintottam egy kisebbet kínosan – Egyáltalán nem volt megalázó mindenki előtt.
- Baszki.
- Nem mondom, hogy nem ez volt életem egyik legnagyobb törése – vallottam be halk hangon, az ajkaimat összeszorítva aztán.
- Azt megértem.
- Igazából azért is, mert előtte még tudtam hitegetni magam, hogy csak azért csinált ezt meg azt, mert dühös volt, mert részeg volt, vagy rá tudtam fogni, hogy ez még nem azt jelenti, hogy nem szeret, meg hogy nem szereti, hogy a lánya vagyok, csak ő ilyen, meg ideges lett, de... ezen a ponton már nem volt mit tagadni tovább – meséltem őszintén – Konkrétan kimondta, aláírta, teljesen józanon, teljesen magánál, gondolkodás nélkül, utána pedig eltűnt az életünkből hét hónapra. Jobb volt, amíg tudtam magam hitegetni, mert ezzel szembesülni, így, ennyire nyíltan, eszméletlenül fájdalmas volt.
- És ezek után még megjelent, baszki.
- Igen – nevettem el magam feszülten – Én megsirattam a hiányát, ő pedig a külön töltött idő alatt meggyőzte magát, hogy tulajdonképpen mi raktuk ki onnan miattam, és hogy arról, amilyen körülmények között neki telt ez a hét hónapja, valójában mi tehetünk Anyával, szóval ezt hallgattuk tőle gyakorlatilag egész végig, amíg nálunk volt, és ez a harag is benne volt velünk szemben. És az egészben az a legdurvább, vagy legszánalmasabb, vagy nem is tudom, mit használjak magamra, hogy még ezek után is tudott csalódást okozni. Még így is meg tudott bántani azzal, amikor szembesültem vele, hogy nem érdeklem, se én, se az érzéseim, pedig már mindent pontosan jól tudtam, csak valamiért, nem tudom, miért, valahol mélyen reménykedtem valamiben. Mint valami utolsó parázsa a reménynek, ami valahogy még nem aludt el azelőtt. Kár volt reménykednem.
Szasza elkapta a tekintetemet, és őszintén, minden gondolatát tisztán láttam a szemében, pontosan jól tudtam anélkül is, hogy bármit mondott volna.
Pár másodperc múlva végül megszólalt.
- Az egyetlen dolog, ami visszatartana attól, hogy megöljem azt az embert, konkrétan csak te vagy, Regi. Semmi más. Kurvára semmi más.
A mondatára először nem tudtam válaszolni, csak néhány másodperc múlva.
- Ebben is különböztök legalább. Őt semmitől nem tartaná vissza a tudat, hogy rólam van szó.
- Soha nem fogom megérteni ezt, baszki.
- Én se.
Szasza felpillantott rám.
- Elbasztam a kedvedet, hogy most felhoztam egyébként? – kérdezte, miközben engem fürkészett.
- Nem, nem, dehogy is. Kicsit örülök is, hogy szóba jött – mondtam őszintén – Mielőtt ide jöttél volna, egyébként is a fejemben volt ez az egész, szóval kicsit könnyebb, hogy feljött ez veled és beszéltünk róla. Már ha neked nem baj.
- Miért lenne baj, Kicsim?
- Ilyenkor mindig azt érzem, hogy lehúzom a hangulatot.
Szasza halkan elnevette magát rajtam, ami kedves volt, és azt éreztette velem, hogy ezt teljesen feleslegesen gondolom bele.
Eközben felült, mellettem elhelyezkedve, én pedig végig követtem a tekintetemmel.
- Sokat van ez benned amúgy? – kérdezte tőlem, hagyva, hogy belemélyedjünk ebbe a témába.
Szeretek komolyan beszélgetni vele.
Egymás felé fordulva ültünk a kanapén, közel egymáshoz, oldalt a háttámlának dőlve.
Zavartan beletúrtam a hajamba, majd pár másodperc múlva halkan válaszoltam.
- Nagyon – láttam be őszintén.
Szasza rajtam tartotta a tekintetét, engem hallgatva, mire folytattam.
- Szeretném azt hinni, hogy egyre kevesebbet, vagy hogy kevésbé bánt belülről ez az egész, de... nem így van – vallottam be a tekintetemet elkapva – Tartok attól, hogy ez nem fog megváltozni. Persze, olyan szempontból sokkal jobb most ahhoz képest, amikor még friss volt, meg mi sem beszéltünk másfél hónapig, hogy sokkal-sokkal több boldog pillanatban van részem, nem zárkózom be annyira, elterelődik a figyelmem, és az életben is sokkal jobban érzem magam, több bennem a remény, azokkal vagyok, akiket szeretek, azt csinálom, amit szeretek, minden tényleg felfelé ível, csak... van ez az egy dolog, ami mindentől függetlenül ugyanúgy bennem van, valahol mélyen, vagy néha nem is annyira mélyen. Nem tudom, mi és hogyan tudná betölteni bennem ezt az űrt, ezért leginkább azt tűzhetem ki célul, hogy elfogadjam, hogy van bennem egy űr. Csak ettől még egy kicsit távol vagyok. De ti ezekben nagyon sokat segítetek, meg önmagában te is, most is, szóval... ezért hálás vagyok – mosolyogtam rá egy picit, kedvesen.
- Rohadtul fel tud baszni, hogy ennél többet nem tudok csinálni.
- Nem is kell.
- Attól még akarok.
Picit jobban felhúztam magam elé a lábam, és még én is éreztem, amilyen szeretetteljesen néztem rá.
- A pszichológusod segít amúgy? – érdeklődött Szasza.
- Talán – válaszoltam.
- Tehát nem.
- Nem is az, csak... - gondoltam bele, hogy hogyan tudnám ezt a lehető legpontosabban elmondani neki – Annyi mindent mondhatnék neki, hogy még nem igazán értem a végére. Nagyon sok minden van bennem, és mivel még nem mondtam el mindent, egyelőre nem érzem azt, hogy tudott volna hozzám tenni bármit azonkívül, hogy szavakba öntöttem őket és jól esett kimondani a dolgokat. Néha még kicsit úgy is érzem, hogy feltépem vele a régi sebeimet azzal, hogy beszélek róla, ami persze rossz tud lenni, de igyekszem pozitívan hozzáállni, hogy erre szükség van ahhoz, hogy fejlődjek. Mindenesetre nem érzem értelmetlennek, hogy ott vagyok, csak szerintem ez egy elég hosszú út lesz, mire bejárom.
- Legalább elindultál rajta.
- Igen, én is így gondolkodom – mosolyogtam rá halványan – Te hogy vagy most?
- Én?
- Aha – mosolyogtam – Csak mert mindig rólam van szó. Érdekel, hogy te hogy érzed magad. Vagy hogy élvezted-e a bulit tegnap. Remélem igen.
- Amióta veled járok, kaptam egy pszichológust – jegyezte meg a gödröcskéivel az arcán, mire halkan nevettem egyet, ő pedig jobbhíján válaszolt a kérdéseimre – Megvagyok amúgy, csak rohadt fáradt vagyok, de az kicsit felébreszt, hogy veled vagyok.
- Nyugodtan pihenj le, ha szeretnél.
- Ja, nem, nem akarok most.
- Te tudod – hagytam rá mosolyogva.
- Amúgy a buli jó volt, bírtam, csak az elején párszor agyfaszt kaptam a húgom miatt. De egyébként jó volt, amikor meg Lili már aludt, akkor mégjobb. Mondjuk a konyha utáni rész se volt rossz – hozta fel szórakozottan mosolyogva azt a jelenetet, amikor Szasza és én ketten bejöttünk a konyhába, koccintottunk egyet, aztán közös megegyezés alapján elvonultunk kicsit a szobájába.
- Az tényleg nem volt az – vigyorodtam el, miközben éreztem, ahogy eltölt a melegség azokra a pillanatokra gondolva.
- Kibaszott jó voltál amúgy.
- Ezt te mondod? – kérdeztem vissza letörölhetetlen vigyorral az arcomon, és éreztem, ahogy ezzel el is pirulok.
Mielőtt megismertem Szaszát, mindig is úgy voltam vele, hogy nem vagyok elpirulós.
És ezt pont addig mondhattam el magamról.
Szasza derűsen mosolyogva megsimította a combomat, majd egy hosszabb szemkontaktussal egyetértve, hogy most szavakkal nem igazán tudnánk mit hozzáfűzni, egymáshoz hajolva lekommunikáltuk mindezt néhány eszméletlenül szédítő, tökéletes csókkal.
Időközben Szasza az ölébe rakta a lábaimat, közelebb húzva magához, majd az egyik hosszú, forróan érzelmes csókunk során hátradöntött a kanapén, amit a pillangókkal a gyomromban hagytam neki.
Szasza a hajamat odébbtűrve lassan belecsókolt a nyakamba, majd a fülem alatti vékony bőrfelületemre, és onnan ráérősen picit mindig lejjebb, én pedig lehunyt szemmel, szaporán zakatoló szívvel engedtem neki.
- Igazán jó vagy megtartásban – jegyeztem meg neki mosolyogva, csak hogy tudjon róla, mire Szasza elnevette magát és rámnézett.
- Lehet, hogy valaki motivál, hogy odategyem magam.
- Biztos Gréti az – viccelődtem, visszahozva az említett lánynevet, mire Szasza röhögve válaszolt.
- Ja. Köszönd meg neki.
Ezen felnevettem, majd ahogy Szaszával újra egymásra találtak az ajkaink, beletúrtam a hajába, miközben megéreztem a simogatását a pólóm alatt.
Mindig olyan szédítően törékenynek érzem magam, valahányszor szembesülök vele, hogy mekkorák a kezei rajtam, vagy hogy milyen könnyedén át tudja fogni a derekam egy kézzel.
Pár csók után aztán pozíciót váltottunk, így ő feküdt háttal a kanapén, a kartámlának támasztva a fejét, én pedig rajta voltam, keresztülvetve a két lábamat a derekán, lovaglóülésben, ahogy pedig felé hajoltam, kicsit eltűrtem a hajam, hogy ne lógjon az arcába a csókunk közben.
Így gyakorlatilag rajta feküdtem, de ez egyikőnket se zavarta, Szasza a derekamon tartotta a kezét, onnan lecsúsztatva őket a fenekemre, amit mosolyogva nyugtáztam, magamon végigfutó libabőrrel az érintéseitől és simításaitól, én pedig ott simogattam, ahol értem.
- Ki a faszom az a Gréti amúgy? – kérdezte Szasza derűsen, a nevetését visszafojtva, csak hogy tudja, amikor elváltak egymástól az ajkaink, mire nevetve válaszoltam.
- Lili barátnője – nevettem.
- Ja jó. Ennyire vagyok képben.
- Oké, akkor ezek után már értem, miért jött rá Lili szinte egyből, hogy van közöttünk valami – gondoltam bele jókedvűen.
- Téged nem volt nehéz megjegyezni.
Egy utolsó csók után mosolyogva a vállára hajtottam a fejem, hozzábújva, ahogy rajta feküdtem, mire körém fonta a karjait.
Lehunyt szemekkel szívtam magamba az illatát, és egy fél percig meg se szólaltunk, csak csendben pihengettünk.
- Rohadtul be fogok így aludni, Regi – jelezte Szasza előre.
- Csak nyugodtan – mondtam neki mosolyogva, csukott szemekkel – Szerintem én is. Nem nyomlak egyébként?
- Miért nyomnál?
- Mert rajtad fekszem.
- Ja, tényleg, mind a harminc kilóddal nagyon komoly nyomás vagy – értett egyet szarkasztikusan, szórakozott mosollyal a hangjában.
Annyira jó érzés volt, hogy ahogy beszélt, minden szavát éreztem fizikailag is az ölelésében, a beszédhangja pedig oda-vissza járta végig a testem minden egyes porcikáját.
- Hé, nem vagyok harminc kiló – nevettem fel.
- Mennyi vagy? – kérdezte Szasza mosolyogva, és szerintem ő is ugyanúgy lehunyt szemekkel beszélt hozzám, mint én.
- Nem mondom meg – vigyorodtam el a mellkasán pihentetve a fejem.
- Jaj ne, a végén még azt hiszem, hogy kövér vagy – parodizált ki szórakozottan, kicsit elváltoztatva a hangját, hogy kellőképpen érezzem, hogy én és a szemléletem vagyunk a vicc tárgya, amin nevettem egyet.
- Jó, na – védekeztem nevetve – Csak már régen mértem meg. Utoljára tavaly ilyenkor, akkor ötvenöt kiló voltam talán.
Szasza elröhögte magát.
- Tavaly ilyenkor is simán kétszer ennyivel nyomtam fekve.
- Azóta szerintem felmentem ötvenhét-nyolcra – tettem hozzá.
Kicsit megoszlott a figyelmem a beszélgetés alatt, mert nem tudtam nem odafigyelni arra is, ahogy mindeközben Szasza simogatott a derekamnál a rajta pihenő kezével, ösztönösen cirógatva az ujjaival a pólóm anyagán keresztül, körkörösen, fel-le, kicsi, gyengéd mozdulatokkal, ami egyszerűen csak tökéletes volt, nyugtató és eszméletlenül csapkodtak tőle a pillangóim a gyomromban.
- Az igen – mosolygott Szasza a hangjából ítélve – Kezdesz megfelelni a bemelegítésemnek.
- Na jó – adtam fel nevetve.
Szasza nevetett egyet rajtam, miközben az egyik kézfejével megsimította a hátamat és a derekamat a pólóm alatt, afféle szeretet-kifejezésként.
- Visszatérve, nyugodtan aludj, ha szeretnél – jeleztem neki mosolyogva – Valószínűleg én is bealszok. Csak azért kérdeztem, hogy nyomlak-e, hogy tudjam, hogy kényelmes-e neked.
- Kényelmes, nyugi.
Ezután már nem beszélgettünk tovább, csak lehunyt szemmel pihentünk – annyira nyugodt és komfortos volt, hogy legszívesebben örökre így maradtam volna vele, így szorosabban hozzá is bújtam egy kicsit.
Hihetetlenül biztonságban érzem magam vele.