Elvarratlan szálaink

- 51 -

Amikor ma kijöttem a pszichológusomtól, kivételesen nem Szasza kocsiját vagy a villamosmegállót kerestem, hanem Cassoét, mert Szaszával azt beszéltük, hogy ma átmegyek hozzájuk, csak ma hosszabb ideig tartott az edzése a közelgő országos meccs miatt, ezért nem tudott értem jönni. Persze én mondtam neki, hogy eljutok odáig tömegközlekedéssel, oké, van vagy három átszállás és jó sok megálló, de ettől még meg tudom oldani, Szasza viszont lebeszélt erről, mert az apukája ugyanebben az időzónában errefele ment haza kocsival, úgyhogy Szasza a nevemben megkérte, hogy vigyen már el engem is. Nem érzékeltem azt, hogy ez bárkinek problémát jelentett volna, úgyhogy megadtam magam és a parkolóban vártam be az érkezését.

A fekete, drága autó egy perc várakozásom után már be is gördült az utcába és lelassított mellettem.
- Helló – köszönt nekem Casso az ablakot lehúzva, mire elmosolyodtam.
- Szia – nyitottam ki az ajtót, majd udvariasan beültem mellé, bekötve magam az anyósülésen.
Ahogy ez megtörtént, Casso pikkpakk kiállt a parkolóból az autójával, majd elindultunk hozzájuk.
- Köszönöm, hogy elviszel engem is – néztem rá, mert úgy éreztem, hogy illik megköszönnöm, akkor is, ha ezt összesen már vagy ötödszörre teszem.
- Ja, semmiség – válaszolta Casso lazán, majd kikanyarodott egy nagyobb útra – Flórához jársz?
- Mármint, pszichológushoz? – lepődtem meg, hogy tudja a pszichológusom nevét.
- Aha.
- Igen – bólogattam – Én nagyon szeretem. Ismeritek?
- A feleségem hozzá járt pár előadásra. Önismeret, meg ilyenekkel kapcsolatban.
- Olyan jó, hogy Leni szabadidejében foglalkozik ezzel.
- Csinálja már egy ideje – mosolyodott el.
- Te szoktál csatlakozni hozzá? – érdeklődtem, de nyilván sejtettem a választ.
Casso elröhögte magát.
- Inkább csak meghallgatom, amikor nekem beszél róla. Az ér?
- Végül is ér – nevettem fel.
- Na, hát akkor igen.
Nevetve kicsit kényelmesebben elhelyezkedtem az ülésen, majd pár másodperc múlva már épp felhoztam volna egy témát, amikor ő beelőzött.
- Hogy állsz a szombati fellépéshez? – kérdezte a táncfellépéssel kapcsolatban, amin a tánccsapattal és Lilivel fogok megmutatkozni.
- Kicsit izgulok.
- Csináltad már sokat, ne izgulj.
- Tudom, csak... - kerestem a szavakat – Akkor benne voltam a lendületben. Most elég sok kihagyás után lépek fel először.
- Meg egy tánc-otthagyás után először – egészítette ki.
- Igen – értettem egyet, és könnyített rajtam, hogy ő mondta ki nekem.
- De akkor igazából nem a fellépéstől izgulsz, hanem hogy hogy fogod megélni sok idő után újra, nem?
- De, valójában igen – láttam be.
- Nem ugyanaz lesz. Ez nem az, amit otthagytál egyszer. Szóval innentől kezdve nincs mit mivel összehasonlítani, vagy úgy gondolni rá, hogy újra megélsz valamit.
- Igen, ez igaz – forgattam a vékony gyűrűmet az ujjamon.
- Amúgy magadtól mentél vissza a táncra, vagy rávettek?
- Is-is. De magamtól hoztam meg a döntést.
- Mi vett rá?
- Hogy eltereljem a figyelmemet azzal, hogy picit kiszakadok a... megszokottból.
- Akkor meg pláne vedd új dolognak – jegyezte meg halványan mosolyogva – Mi volt a megszokott egyébként?
- Hogy otthon vagyok és... - kerestem a megfelelő körülírást – Csak vagyok. És a... nem igazán kellemes érzéseimmel foglalkozok.
Őszintén, azután, hogy Casso védett be Apától januárban, volt ott mellettem, amikor elment és az ő kocsijában pityeregtem el magam utána, amikor elvitt a sulimba, úgyhogy meg is vigasztalt akkor, meg egyébként is mindig rendes volt velem, érzem magam olyan közelségben hozzá emberileg, hogy nem volt kellemetlen erről a témáról beszélni, hiába a barátnőm apukája.
- Érthető, hogy miért nem voltak kellemes érzéseid.
- Tudom, csak... kicsit már úgy éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok attól, hogy... rosszul érzem magam – vallottam be – Jó volt valami újabb dologgal elütni az időmet. Meg még most is jó.
- Most már mondjuk más új is közbejött – tette hozzá a gödröcskéivel az arcán, mire egy picit elpirultam, mert akaratlanul görcsbe ugrott a gyomrom a fiára gondolva.
- Azért is nagyon hálás vagyok – mondtam megilletődötten mosolyogva, az ölemben tartott kezeimre szegezve a tekintetem.
Szasza apukája magában mosolyogva vette ezt, és teljesen biztos voltam benne, hogy meg is jegyezte ezt a mondatomat, majd újra megszólalt.
- A meccsén ott leszel vasárnap?
- Persze – válaszoltam gondolkodás nélkül – Nagyon szurkolok nekik. Mondta, hogy ha ezt megnyerik, kijutnak az Európa-bajnokságra.
- Ha megnyerik, egyből. Ha nem, vagy ha döntetlen, akkor még lesz hátra egy meccs, amivel talán. Az elődöntőt nagyon megtolták, szétverték a másik csapatot.
- Eddig csak egy meccsét láttam, de az alapján Szasza nagyon tehetséges játékos.
- Az – biccentett Casso, teljesen természetesen és egyértelműen osztva a véleményem.
- Azt is mondta, hogy másodszoros Európa-bajnok szeretne lenni.
- Inkább minimum háromszoros, csak ahhoz először másodszorosnak is kell lennie – mosolygott Casso, miközben az úton tartotta a tekintetét – Nagy céljai vannak.
- Ezt már kiismertem belőle – néztem rá mosolyogva.
- Nekem is azok voltak, de nem ugyanígy. Tizennyolc évesen úgy voltam nagyjából mindennel, hogy majd lesz valahogy, majd megoldom, úgy is összejön, meg legyen már mákom, és néha el is basztam a dolgokat, amikor elszálltam a nagy spontaneitással, úgyhogy azokat helyrehoztam valahogy.
- Szasza nem igazán az az elszállós-típus.
- Nem hát.
Érdekesnek találtam, ahogy Casso beszél a fiáról, mert eddig csak fordítva hallottam.
Minden szava mögött büszkeséget láttam, és ez belül megmosolyogtatott.
- Pedig amúgy Leni se volt soha az a határozott típus – tette hozzá Casso – Én tizennyolc évesen határozott voltam, csak jópárszor ellazáztam a dolgokat, Leni meg sokat volt bizonytalan, viszont mindig csinálta, amit kellett, tett az álmaiért, a céljaiért. Szasza tőlem vitte a határozottságot, meg az elképzeléseket, az anyjától pedig a kitartását, meg a felelősségérzetet. Sok van még benne nagyon.
- Ahogy ezt most felvázoltad, igazából tényleg kijön a dolog – gondoltam bele – De szerintem is rengeteg van benne, csak azt remélem, hogy megtalálja azokat a helyeket vagy közegeket, ahol mindez elő tud törni belőle.
- Megtalálja ő.
Amennyire érezni szoktam a hasonlóságukat Szaszával, meg ezt a „verseny" dolgot kettőjük között, amikor Szasza beszél az apjáról, most, fordított helyzetben ezt egyáltalán nem éreztem, sőt.
Casso ezt nem így gondolja – nem úgy beszélt Szaszáról, mint ő, csak újratöltve, hanem mint egy különálló emberről, akiben sokat lát, akire büszke, sőt, valahol azt is éreztem a szavaiban, hogy többnek látja, mint amilyen ő volt valamikor.
Tényleg érdekes volt.
- Amúgy se láttam még olyat, hogy feladott volna bármit, amit a fejébe vett egyszer – tette hozzá egy apró mosollyal az arcán, miközben egy laza mozdulattal kanyarodott egyet – Nem olyan.
- Határozottan nem – mosolyodtam el – De szerintem te sem.
- Valahonnan örökölnie kellett.
- Sok mindent örökölt tőled.
- Meg sokat az anyjától is. Most nézd meg, én például egy háromszöget jó, ha megrajzolok – röhögte el magát Casso, mire én is felnevettem – Mondjuk még ott se árt, ha megszámoljuk utána, hogy megvan-e az a három szög. De amúgy persze, nagyon sok közös pont van, áldom is az eget, full jó arc fiam lett, és pont annyit vitt tőlem, amit reméltem. Ott van benne a Varga azért, de emellett meg rohadt sok más is, én ezt nagyon bírom benne, de komolyan. Lili ugyanez. Az ember néha belegondol, aztán rendesen büszke lesz, érted – pillantott rám egy másodpercre a gödröcskéivel az arcán.
Természetesen és lazán mondta ezeket, mint ha a világ legegyszerűbb és leginkább magától értetődő tényeit mondaná, mégis, nekem annyira megdobogtatta a szívem, hogy már nem is itt jártunk a beszélgetésben, amikor még ezek a mondatok visszhangoztak a szívemben.
Bárcsak Szasza is hallotta volna ezt.
- Én is nagyon szeretem őket – néztem rá mosolyogva – De az egész családot egyébként.
Casso elmosolyodott, majd pár pillanat múlva rákérdezett valamire.
- Milyen volt a vendégség? – érdeklődött Zsolt és Karina látogatásáról.
- Nagyon jó, nagyon jól éreztem magam – válaszoltam őszintén – Karina is nagyon kedves, hamar megtaláltuk a közös hangot.
- Zsolttal is jóban vagy gondolom.
- Igen, igen. Igazán rendes. Anyával is, meg velem is. De ha fele ennyire lenne szimpatikus, akkor is kedvelném.
Akkor is éles lenne a kontraszt apukámhoz képest.
- Mennyit van nálatok? – kérdezte.
- Hetente egy-kétszer szokott átjönni, de az otthonunkon kívül is szokott találkozni Anyával. Meg sokszor Anya megy hozzá. Lassan már az se zavarna, ha hozzánk költözne – legyintettem elnevetve magam.
- Volt már szó róla amúgy?
- Nem, még nem. Három hónapja randiznak csak Anyával.
- Komolyan? Nekem többnek érződött.
- Nekem is egyébként – értettem egyet – Bár igazából nem értek a felnőttek randizásához, hogy milyen léptékben szoktak haladni.
- Jónak mondod – röhögte el magát Casso őszintén, tekintve, hogy ő tizenöt évesen ismerte meg a feleségét, gimiben jöttek össze és húsz-huszonegy éves korában kérte meg a kezét, szóval ő se tapasztalt abban, hogy hogyan jönnek össze negyven felett az emberek.
Megmosolyogtatott belül a gondolat, hogy igen, van ilyen is, tudják házastársak ennyi ideig szeretni egymást.
Ha nem ismerném őket, sokkal kevésbé tudnék hinni a házasságban.
- De egyébként anyádék elég jól megvannak, legalábbis Lenivel ezt állapítottuk meg kívülről – mondta Casso – Szóval szerintem ilyenekről is szó lesz majd valamikor.
- Készen állok rá – vontam vállat mosolyogva.
- Akkor ezt tedd is majd egyértelművé, mert biztos menne majd a bizonytalankodás, hogy te mit fogsz szólni hozzá.
- Igyekszem.
Bár, ha Anya bejelentené, hogy Zsolttal összeköltöznek (vagyis összeköltözünk), valószínűleg kiugranék a bőrömből, amit nehéz lenne félreérteni.

Amikor megérkeztünk, Lili még nem volt itthon, mert edzése volt, Szasza pedig valamikor akkor végzett és indult haza, úgyhogy miután Leni megkínált egy kis meleg kajával, még egy picit az étkezőben maradtam, és Lenivel beszélgettem.
Talán a Képzőművészeti Egyetem igazgatójáról lehetett szó, amikor a hangok alapján nyílt a bejárati ajtó.
- Megjöttem – hallottam meg Szasza hangját az előszoba irányából, mire megdobbant a szívem.
- Itt vagyunk a konyhában! – szólt ki Leni Szaszának, miközben néhány tányért pakolt el, én pedig az asztalnál ücsörögtem.
Ösztönösen megigazítottam egy picit a hajam, és változtattam az ülőpozíciómon, így amikor Szasza olyan fél perc múlva bejött hozzánk a konyhába, úgy éreztem, hogy egy icipicivel vonzóbb pillanatomban lát meg, de igazából sokat nem számított, mert ahogy hamarosan odalépett hozzám az asztalhoz, és az anyukája éppen háttal volt nekünk, a gödröcskéivel az arcán lehajolt hozzám, mire felnéztem rá, ő pedig a felkaromat megsimítva köszönésképpen megcsókolt.
- Szia – köszöntem neki halkan, mosolyogva, ahogy elhajolt tőlem.
- Helló – húzta ki a mellettem lévő széket, majd levágta magát mellém, a kezébe vette a tányérom mellett lévő villámat, és lazán evett egy falatot a kajámból.
- Nyugodtan megeheted az egészet, én már jóllaktam – ajánlottam fel neki.
- Komolyan? – nézett rám Szasza.
- Tudok adni Szaszának is külön, ha kéred, edd meg nyugodtan, Regi – mondta Leni kedvesen, nehogy éhen maradjak.
- Nem, köszönöm, én tényleg jóllaktam.
- Akkor kösz, mert én meg rohadt éhes vagyok – húzta el a kajámat Szasza.
- Nem ettél edzés után?
- Nem, jöttem haza hozzád.
- Jó étvágyat – mosolyogtam rá kedvesen.
- Kösz.
Magamban mosolyogva megsimogattam a karját, csak mert örültem, hogy velem van és szerettem volna ezt a tudtára adni, majd a telefonomra néztem, ami eközben bekapcsolt.
Egy sulis értesítés volt a rajztanáromtól, és ahogy megláttam az értesítést, egyből felkaptam a telefonom.
- Neee – fogtam a fejem, majd Szaszára néztem – Van egy rossz hírem.
- Igen?
- Egy-két órával korábban haza kell mennem ma.
- Mert, mi történt? – pillantott Szasza a telefonom képernyőjére.
- Makettet kell csinálnom jegyre, holnap lesz rajzóránk. Tökre elfelejtettem eddig, pedig volt rá vagy két hetünk – temettem a tenyereimbe az arcom.
Szasza ezen jót derült.
- Mindenkivel megesett már szerintem, nyugi.
- De nem akartam ma este otthon makettezni – nyöszörögtem - Azt se tudom, hogy álljak majd neki.
- Összedobjuk azt a makettet, nyugi.
- Mármint itt?
- Nem, az utcán – nézett rám Szasza, természetesen szarkasztikusan mondva, mire Leni és én is nevettünk egyet – Mit kell makettezni?
- Házat.
- És miből? Vagy csak ennyi, hogy ház legyen?
- Csak ennyi. Kreatívnak kellett volna lennem, ha nem felejtettem volna el két hétig.
- És jegyre.
- Igen.
- Ezt megeszem és összedobjuk, jó az úgy? - kérdezte lazán.
- Most kicsit lelkifurdalásom van, hogy itt vagyok és dolgoztatlak – láttam be.
- Hagyjál már – röhögte el magát Szasza, olyan értelemben, hogy ne stresszeljek már megint ezen – Konkrétan én dobtam fel. Találd ki, hogy milyen házat akarsz.
Ezen a mondaton akaratlanul elvigyorodtam, mire Szasza rámnézett és egyből leesett neki, hogy mi jelent meg a fejemben, úgyhogy csak derűsen elmosolyodott és mivel Leni egy helyen volt velünk, nem mondott semmit, csak megbökte az oldalam a legcsikisebb pontomon, mire nevetve összerándultam, majd Leni felé néztem, aki arról kérdezett minket, hogy milyen alapanyagokra lenne szükségünk.

A nappali kanapéján ültem, mert Szasza mondta, hogy várjam be ott, amíg hoz pár cuccot, ami kéne ehhez, nekem pedig az volt a feladatom, hogy alkossam meg az elképzeléseimet, amíg visszaér.
- Na, mire jutottál, semmire? – kérdezte Szasza a gödröcskéivel az arcán, amikor lerakott az előttem lévő dohányzóasztalra egy pár papírt, tollat, kartonokat, amik valaha kartondobozok lehettek, két vonalzót, sniccert, ragasztót, meg talán egy grafitceruzát, mint ha mi sem lenne természetesebb.
- Nagyjából – láttam be nevetve – De ezeket az eszközöket nézve valószínűleg te sokkal többet ki tudsz hozni egy ház makettből, mint amit én el tudok képzelni.
- Oké, mekkora legyen? Területre – ült le a nappali szőnyegére az asztal mellé, miközben maga elé húzott egy papírt és egy tollat – Az alapja.
- Jézusom, nem tudom.
- Csak nagyjából.
- Jó, akkor... - gondoltam bele, majd mutattam egy közepes távolságot az ujjaimmal – Mondjuk ekkora. Ilyen széles. És egy picivel hosszabb.
- Akkor az olyan... - nézte a kezemmel mutatott távolságot - ...tízszer tizenöt centi – saccolta be.
- Ha te mondod – hagytam rá mosolyogva.
Szasza vázlatszerűen felrajzolt egy téglalapot a papírra, odaírva a széleire a hosszúságokat.
- Magasság? – kérdezte közben tőlem – Akarsz emeletet hozzá, vagy csak sima egyszintes?
- Szerintem elég az egyszintes.
- Akkor tető nélkül legyen mondjuk olyan tizenkét centi magas, mit szólsz? – rajzolta tovább az ábráját, természetesen térben, mert róla beszélünk.
- Legyen.
Mosolyogva néztem, ahogy rajzol, pikkpakk összedobott egy tervrajzot, hogy mit hogyan fog csinálni, és valószínűleg már megérezte, hogy tennék egy megjegyzést, amikor a gödröcskéivel az arcán rámnézett és a gondolataimban olvasva megszólalt.
- Egy szót se – közölte szórakozottan, tekintve, hogy pontosan jól tudta, hogy mennyire az jutott eszembe, hogy milyen szinten jól áll neki ez a tevékenység.
Ez az irányzat.
Ez a foglalkozás.
De tényleg, egyszerűen képtelen voltam nem mosolyogni, vagy levenni a szemem róla, amíg ő csak úgy húzogatta azokat a vázlatvonalakat, néha átgondolva, hogy pontosan hogyan is kéne ezt kivitelezni, és legszívesebben beköltöztem volna a fejébe, hogy láthassam a gondolatait.
- Gyakran csinálod ezt? – érdeklődtem tőle mosolyogva, mert annyira rutinszerűnek tűnt – Mármint, a makettezést.
- Nem, de amúgy bírom, elég chilles – válaszolta egyszerűen, miközben a papíron rajzolt tovább – Amúgy csak a külsejét kell megcsinálni, vagy belül is?
- Nem tudom, erre igazából nem tértek ki.
- Oké, mindegy, úgy is megcsináltam volna – vont vállat lazán, mire halkan elnevettem magam – Találd ki a szobákat.
- Szobákat?
- Nem egy garázst makettezünk tudtommal.
- Úristen, nekem nem lesz pofám ötöst kapni azért, amiért te dolgoztál ennyit – pislogtam.
- Azért csinálom, hogy ötöst kapj, szóval viseld el – mosolygott derűsen, miközben megrajzolta a házat egy másik szögből is.
- Akkor legyen mondjuk három szoba benne.
- Nappali, fürdő, konyha, hálószoba. Minimum négy kell.
- Szerintem a rajztanárom nem fogja feltölteni ingatlan.com-ra, szóval nem kell megfelelnie az alapfeltételeknek – mosolyogtam rá.
- De ne legyen már szar, ha már nekiálltam.
- Jó, jó – adtam meg magam mosolyogva.
- Legyél kreatív.
- Oké, akkor legyen amerikai konyha, ami egybenyílik a nappalival. A hálószoba meg nyílhat a nappaliból.
- Na, ezt már szeretem – biccentett a gödröcskéivel az arcán, a felülnézetet rajzolva, és egyből meg is jelenítette a papíron azt, amit mondtam – Amúgy csináljunk már bele bútorokat. Ideadod az egyik kartont?
- Persze – nyúltam az egyik laposra széthajtogatott kartondobozért, majd átadtam neki.
Szasza a nagy kartont megfogva egy mozdulattal kettétépte azt, mire ösztönösen a karjára és a rövid időre megfeszült bicepszére tévedt a tekintetem.
Illegálisnak kéne lennie, hogy ennyire vonzó barátom van.
Ahogy lerakta a kartont az asztalra, egy derékszögű vonalzó és egy toll segítségével kimért rá egy tízszer tizenkét centiméteres téglalapot.
- Mennyi ablak legyen? – kérdezte lazán, ahogy közben folytatta a méricskélést, amit természetesen, könnyedén és gyorsan csinált, mégis látszott rajta, hogy egyébként tűpontos.
- Sok és nagy, hogy be lehessen látni a szobákra.
- Valami fólia lehetne ablaküveg amúgy, csak ki kell feszíteni, hogy átlátszó legyen.
- Jó ötlet – ültem én is át a kanapéról a szőnyegre, magam elé felhúzott lábakkal – És hogyan ragasztod össze a falakat?
- Ez most egy téglatestnek a térhálója lesz – mondta Szasza, miközben tovább húzta a vonalakat a kartonon – Úgyhogy majd csak össze kell hajtani. Annyi, hogy ezekre az oldalakra rámérek valami fület majd, amit hozzá lehet ragasztani a másik oldalhoz, és akkor egyben marad.
- Értem – próbáltam követni a gondolatmenetét – És akkor kivágjuk az ablakokat?
- Aha. De szerintem előbb fogom lefesteni, mint kivágni.
- Ja, hogy festünk is?
- Mert most legyen ilyen színű? – mutatott rá a kartonra.
- Igaz – értettem egyet mosolyogva – És a bútorok miből lesznek?
- Azokat is simán össze lehet dobni kartonból hajtogatással. Nem durva, csak jól néz ki. Amúgy az ablaküveget inkább dobjuk, mert az könnyen lejön, úgyhogy helyette rakok fel valami függönyt. Anyámnak vannak ilyen textiljei, azokból kivágunk, és megkötjük a közepén.
- Szólj, hogy mit tudok segíteni egyébként – jeleztem.
- Elég, ha csak beszélsz hozzám közben, meg néha ideadsz ezt-azt – pillantott rám halványan mosolyogva – És mondd, ha van valami ötleted.
- Lehet a fal fehér színű? A tető meg bordó.
- Mint az ovis rajzokon? Oké – hagyta rám derűsen.
- Legközelebb, ha festesz nekem, napocskát is kérek a kép sarkába – nevettem, mire Szasza is nevetett egyet.
Szeretem megnevettetni.
Mindig boldog leszek tőle.
- Meg azokat az „m" alakú madarakat, tudod – tette hozzá a gödröcskéivel az arcán.
- A fával kezdtem anyukád előadásán – gondoltam bele, amin egyszerre nevettünk egyet.
- És a Wonderwall-lal folytattad hétvégén.
- Esküszöm, kreatív vagyok, na – védekeztem nevetve – Csak másban.
- Az hogy van amúgy, hogy van két rajzod, meg egy festményed tőlem, gitároztam neked jópárszor, most meg egy konkrét ház-makettet gyártok neked, én viszont nem olvastam tőled semmit? – hozta fel egy apró, bujkáló mosollyal az arcán.
Éreztem rajta, hogy persze csak viccből von kérdőre, de egyébként tényleg érdekelné pár irományom.
Megilletődötten elmosolyodva felhúztam magam elé a lábam.
- Ez egy kicsit komplikáltabb.
- Miben? – mosolygott rajtam, miközben kinyitott egy fehér festéket.
- A te tevékenységeid sokkal spontánabbak. Egy novellát vagy történetet nem tudok csak úgy, öt perc alatt megírni. Meg eddig olyan pillanatot se éreztem, amikor indokolt lett volna csak úgy elszavalni neked egy verset.
- Szerintem elég indokolt – válaszolta derűsen.
- Jó, majd keresek valamit – ígértem meg.
- Ahogy gondolod, csak engem amúgy tényleg érdekel.
- Még mindig megismernél? – mosolyogtam.
- Szerintem te vagy az a csaj, akit soha nem lehet eléggé megismerni – mondta, amit bóknak éreztem, és jól is esett – De azért közelítenék hozzá.
- Szerintem te is mindig tartogatni fogsz meglepetéseket nekem – jegyeztem meg mosolyogva – Úgyhogy ezért különösen jó volt az a kérdéses játék legutóbb a medencéteknél.
- Azt tudod, hogy velem non-stop mehet ez a játék? Nem kell kijelenteni ezt ahhoz, hogy azt kérdezz, amit akarsz – jelezte elröhögve magát – Bírom a kérdéseidet.
- Megjegyeztem – bólogattam – Egyébként ugyanez fordítva.
Szasza egy sniccerrel lazán kivágta az előre megrajzolt formát, én pedig eközben azt állapítottam meg, hogy baromi jó kézügyessége van.
- Milyen az új húgod? – érdeklődött csak úgy, miközben nyomott valamennyi fehér festéket a kartonra, hogy kifesse vele.
- Karina? Nagyon cuki – meséltem – Lovagol, sokat olvas, és franciából akar nyelvvizsgázni, mert szereti a nyelveket. Régen jazzbalettozott, képzeld. És Zsolttal megbeszélték, hogy egyszer elvisznek engem is a lovastanyára, ahol lovagol, és megnézem a lovát. Ja, meg azt mondta, hogy egy mázlista vagyok a barátom miatt – tettem hozzá vigyorogva, mire Szasza elmosolyodott – Összességében nagyon szimpatikus, tök kedves és barátságos lány. És ő is örült neki, hogy van egy félnővére, ami nagyon jól esett. Ezenkívül pedig meg vagy hívva a következő találkozónkra. Karina megismerne, Zsolt pedig jobban megismerne. Anya és én meg szimplán csak örülünk, ha ott vagy.
- Oké, majd szólj, hogy mikor lesz.
- Egyébként te találkoztál már Zsolttal?
- Egyszer talán, de kábé csak köszöntünk.
- Akkor jól emlékeztem.
Végigkísértem a tekintetemmel, ahogy kifesti a kartonlapot fehérre, és még ha ez csak egy egyszínű festés volt is, a mozdulatain is érződött, hogy ő egyébként nagyon szépen fest és ezerszer többre képes ennél.
- Nagyon kedvelem Zsoltot – meséltem neki tovább – Olyan jól bánik Anyával. Meg Karinával. És velem is.
- Milyen veled amúgy? – kérdezte érdeklődésképpen.
- Nagyon igyekszik. Kicsit már olyan, mint egy nevelőapa, legalábbis ahogy viszonyul hozzám, az mindenképpen olyan. Mindig igyekszik a kedvemben járni, ha nálunk van, egyik alkalommal, mivel Csehországból járt előtte pár napot, szuvenírt is hozott nekem, sokat érdeklődik tőlem, Anyától is felőlem, Karina is úgy jött hozzánk, hogy már képben volt velem, mert Zsolt mesélt neki rólam... szóval nagyon kedvelem, nagyon rendes mindannyiunkkal.
Úgy éreztem Szaszán, ahogy rámnézett, miközben meséltem neki, hogy őszintén örül annak, hogy ezeket hallja tőlem.
- Úgyhogy ami rajta múlik, vagy amit ő meg tud tenni velem kapcsolatban, azt nem csak hogy megteszi, de túl is teljesít, és ezért nagyon hálás vagyok – mondtam őszintén – Szóval örülök, hogy Anya rátalált, minden szempontból. Egyedül azt tudom sajnálni, hogy még csak most találtak egymásra. Biztos ne segítsek a festésben? – kérdeztem témakitérőként – Egyszínűre festeni a kartont, azért az még megy.
- Ja, persze, gyere, ha gondolod – ment bele természetesen, mire elvettem egy ecsetet és szorosan mellé ültem a szőnyegen, hogy vele együtt fessek.
Mielőtt még a festékbe mártottam az ecsetemet, ahogy leültem mellé és kellemes közelségbe kerültünk egymáshoz, egymás felé fordítottuk a fejünket, és egy spontán, mosolygós csókot váltottunk.
Egyszerű, nagyszerű, álomszerű.
A csókunk elcsattanása után Szasza megsimította a combomat, majd elém rakta a fehér festéket, amit megköszönve elvettem, és innentől kezdve ketten festettük tovább a kartonlapot, folyamatosan beszélgetve a nappaliban.

Nagyon jól haladtunk a makettemmel. A ház készen állt, összeragasztva, a pici helyiségeket beragasztott kartonfalakkal különítettük el, amikbe a még kisebb bútorokat ragasztottuk be, amik eszméletlen cukik lettek, még függönyt is készítettünk az ablakokra, és már majdnem minden megvolt, csak a tető kellett.
- Nem fogod elhinni, mi fog most jönni – jegyezte meg Szasza, ahogy a gödröcskéivel az arcán méregetett össze két kartonlapot, amik a tető részeit tervezték képezni.
- Na? – néztem a keze munkáját kíváncsian.
- Pitagorasz-tétel.
- Mi? – nevettem fel.
- Ja, nem gondoltam, hogy tényleg használni fogom – röhögött ő is egyet ezen, majd maga elé húzta a papírt, hogy le is rajzolja a tervét a lapon.
- De mire kell?
- Ilyen tetőt akarsz – mutatta a kezével a fordított „v" alakot – Van egy sík felület, mindjárt kitaláljuk, milyen magasra menjen a tető csúcsa, szóval az a magasság, aztán ezekből ki kell számolni, mekkora kartont vágjak le a tetőhöz. Ez egy Pitagorasz. Átfogó, befogó, vágod.
- Tényleg az – nevettem.
- Beszarok – szórakozott el az élethelyzeten, majd már rajzolta is le a derékszögű háromszöget a papírra, köré írva a meglévő adatokat – Kábé ilyen magas tető jó lesz? – mutatta a nagyságot az ujjaival.
- Persze, tökéletes.
Szasza kimérte a távolságot egy vonalzóval, majd lefirkantotta a számadatot a papírra, és miközben ő gyorsan kiszámolta a hiányzó oldal méretét, mosolyogva átöleltem oldalról és a vállára támasztva az állam, néztem, ahogy mindezt véghez viszi.
Ahogy megvolt a számadat, meg még pár másik, amiket ezekből számolt tovább, kimérte mindezt a kartonra, sniccerrel kivágta, majd még mielőtt felrakta volna, odarakta a házra, hogy egyébként jó lesz ez-e ez így.
- Ezt beleírom az önéletrajzomba – közölte egyszerűen, miután örömmel vette tudomásul, hogy tökéletesen kijött minden, jól számolt, és pont összeillettek a darabok, mint a nagykönyvben.
- De menő vagy! – csillantak fel a szemeim.
- Csak a te maketted miatt jártam eddig emelt matekra, csak hogy tudd – mosolygott szórakozottan, mire felnevettem.
Lefestettük a tető részeit, majd ahogy picit megszáradt, Szasza összeragasztotta őket, én pedig, amíg felrakta a ház tetejére, lélegzet-visszafojtva figyeltem, mert komoly kézügyességet és koncentrációt igényelt, hogy ne csússzon el.
Egyébként Szaszának nem remegtek meg a kezei, olyan stabilan és könnyedén rárögzítette elsőre, hogy ösztönösen megtapsoltam utána.
- Annyira jó lett! – nyűgözött le a végeredmény, amikor kész lett a makett – Köszönöm.
- Ja, semmi – legyintett lazán, majd összeszedett pár cuccot.
- Ha leosztályozták, tuti kirakom otthon – csodáltam a barátom művét, mert tényleg eszméletlenül menőn nézett ki.
- Mindenképpen kell egy ház-makett a szobádba? – kérdezte jókedvűen mosolyogva.
- Ez a makett mindenképpen.
- Oké, hajrá – hagyta rám elröhögve magát.
Szasza túl menő ahhoz, hogy igaz legyen.

- De ügyesek vagyok! – szólt utánunk Leni megdicsérve minket, ahogy kiszúrta a nappaliban hagyott makettet, amikor Szasza és én épp az emeletre mentünk fel és a lépcső feléig jutottunk, mire visszafordultunk hozzá.
- Igazából Szasza érdeme – mutattam a barátom felé mosolyogva.
Leni mindkettőnket megdicsért, de ahogy kimondtam, hogy a megvalósítás kilencven százalékát és a koncepció megtervezésének egészét tekintve Szaszát illeti a dicsérete, ő pedig mosolyogva a mellettem álló fiára nézett, egyből láttam megcsillanni a szemében azt az anyai büszkeséget és csodálatot, ami megmelengette a szívem.
Ő is pontosan tudja, mennyi minden van a fiában.
És talán annak is örülhetett ennyire, hogy még ha egy ilyen apró iskolai feladatban is, láthatta kibontakozni belőle mindezt.
- Még a teteje szárad – jelezte Szasza az anyukájának, hogy tudjon róla.
- De tényleg nagyon jó lett! – lelkesedett Leni – Nagyon élethű, és olyan aprólékos! Mindenképpen fotózzátok le, mielőtt Regi beviszi a suliba, mert szuper lett.
- Köszönjük – mosolyogtam rá.
Egyre biztosabb kezdek lenni, hogy ha valamiben, abban biztosan egyetértenénk hárman, Szasza szülei és én, hogy a fiukban rengeteg minden van, nagyon sok lehetőség áll előtte, meg kell, hogy legyen neki a maga útja, és bár már most is nagyon sokat lehet látni belőle, ennél még sokkal-sokkal több minden rejlik benne, amik kibontakozásra várnak.
Ezt eddig még nem fogalmaztam meg, de talán Szasza tényleg több és másabb is annál, mint hogy az legyen a jövője, hogy az apját kövesse és az ő eredményeit elérni legyen a célja – és talán ezzel Szasza szülei is pontosan így vannak, és ők is azt várják, amit én, hogy ezt Szasza is így lássa majd egy nap.
És azt is tudom, hogy ha eljön az a nap, onnantól kezdve Szasza szárnyalni fog, még jobban is, mint most, vagy mint amit valaha el tudott volna képzelni, még ha merész kijelentés is az, hogy valami meghaladná a képzelőerejét.

A legjobbakat kívánom neki. Tényleg.