Elvarratlan szálaink

- 67 -

Amikor kiértem a kórházból, Szasza a kocsijának dőlve várt, és egyből észrevettük egymást, úgyhogy odamentem hozzá.
Hosszan megöleltem, mire átkarolt. Feszült volt, mint én is.
Végül ő törte meg a csendet az ölelésünkben.
- Hogy vagy? - kérdezte a hajamat megsimítva.
- Soha nem fogom megérteni őt - mondtam őszintén, mire jobban körém kulcsolta a karjait.
Egy kis ideig egymás ölelésében maradtunk, majd Szasza lassan elengedett, hogy rámnézhessen, mire felnéztem rá.
- Miért nem szóltál, hogy ide jössz? - kérdezte őszintén, miközben egymással szemben álltunk.
Tudta, hogy direkt volt.
Nem tudom, honnan, de valahogy tudta, érezte, mint mindent velem kapcsolatban.
Lesütöttem a szemem.
- Nem akartam elvárni tőled, hogy a pénteki után megint törődnöd kelljen velem.
Szasza elsóhajtotta magát.
- Mert?
- Nem tudom - kaptam el a tekintetem bizonytalanul, halkan válaszolva.
Tudtam, és ő is tudta, hogy tudom, csak nem akartam belemenni a magyarázkodásba.
Láttam a tekintetén, ahogy rámnézett, hogy tudja.
- Ne haragudj - mondtam halkan.
- Nem, nem azért kérdeztem.
Egy pár pillanatig csak csendben álltunk egymással szemben, majd én törtem meg a csendet.
- Hogyhogy beugrottál hozzánk?
Szasza először nem válaszolt, csak néhány másodperc múlva nézett rám.
- Semmi különös - mondta - Érdekelt, hogy vagy.
- Biztos csak ennyi? - bizonytalanodtam el.
Szasza rámnézett, eligazítva az egyik első hajtincsemet, ami még a könnyeimtől lett nedvesebb a többinél.
- Az.
Hevesen dobogó szívvel néztem fel rá, ő pedig a témát elterelve megszólalt újra.
- Nem mondtam anyukádnak, hogy merre lehetsz, csak eljöttem. Ő még mindig úgy tudja, hogy a húgommal vagy.
- Köszi.
- Miért a húgomat hazudtad? Nála lebukósabb alibid nem lehetett volna.
- Mert az volt a tervem, hogy amikor hazamegyek, magamtól bevallom Anyának, hogy hazudtam, és elmondom neki, hogy mit tudtam meg Apáról. A kamuzás csak addig kellett, hogy ne aggódjon miattam, amíg haza nem érek.
- Ezt fogod csinálni?
- Valószínűleg. Elmondom neki, hogy Apának agyrázkódása van, koponyatörése és eltört a karja is, de rendbe fog jönni.
- Ehhez képest egész elemében volt.
- Talán. Én azért láttam rajta, hogy egészségileg nem - vallottam be - De stílusban olyan volt, mint szokott. Csak gyengébb volt.
Szasza biccentett egyet, magában tartva a véleményét.
És ezzel nem is beszéltünk erről többet.

Még aznap este értesítettek a kórházból, hogy Apa valamikor késődélután a semmiből összeesett, elveszítve az eszméletét. Órákig kómában volt. Újra vizsgálni kezdték, és több különböző szervi rendellenességet is felfedeztek benne, többek között elsősorban a májával kapcsolatban, de a vérnyomása és a szívműködése se mutatott jó értékeket, így egyértelművé vált, hogy Apa egy jó darabig nem fog kikerülni a kórházból.
Telefonon tartottam a kapcsolatot a kórházzal, de be nem tettem a lábam. Érdeklődtem, hogy Apa hogy viseli az ottlétet, nyilvánvalóan rosszul - be van szabályozva, szinte egész nap fekszik, vizsgálják, se ismerősök, se szórakozás, se alkohol, se cigi, semmi, ráadásul még a tudat is bosszanthatja, hogy kórházba került és problémák vannak vele.
Nem is tudom, mit érezzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Minél inkább próbálok semmit sem érezni, annál nagyobb kihívás.
Nagyon kiborultam attól, ami azon a hétvégén történt, a péntek estiek, Apa megjelenése, a baleset, a kórházi események, minden egyszerre - rettenetesen leterhelt lelkileg, megrázott, és napokig teljesen el voltam veszve.

Talán még most is, mert bár mindez lassan egy hete történt, sokat kivett belőlem, és túlságosan mélyre estem vissza, ami megijeszt - egyszerűen csak azt érzem, hogy nem vagyok rendben, gondolatban máshol járok, amiktől képtelen vagyok megszabadulni, minden túl gyors körülöttem, és sokkal nehezebb jókedvűnek lenni, energikusnak, magabiztosnak, összeszedettnek, vagy meglátni az élet szép oldalát. Sokat gondolok ugyanarra, sokszor mélyedek el a régi dolgaimban, a régi sebeimben, vagy az újakban, amiket apukámon keresztül szereztem.
Van, amit soha nem fogok tudni megbocsájtani neki.
Annyira féltettem a boldogságomat, a felfelé tartó ívet, amit bejártam, a fellegeket, amiket felülről nézhettem, most pedig megjelent apukám, és azok a rózsaszín felhők ismét ködként oszlottak szét, ledobva a magasból.