Elvarratlan szálaink

- 65 -

Sokféle vallás létezik a világon, és bár én nem olyan életbe születtem, ami szorosan érintkezne bármelyikkel is, egyvalamiben biztos vagyok - a legtöbb vallás reményt ad, hitet a követőinek azzal kapcsolatban, hogy valamilyen módon később jobb lesz, érdemes kitartani, érdemes végigcsinálni, mert valami jobb vár rájuk, amiben jó hinni.
Legtöbbször, amikor ezen gondolkodom, azt remélem, hogy valamelyik vallásnak igaza van, és tényleg így lesz - csak mert sokszor, amikor az van a fejemben, hogy vajon jobbra fordulnak-e valaha a dolgok, én személy szerint nem mindig tudok hinni ebben.
Persze ennek is vannak fokozatai, hullámvölgyei, egyszer jobban hiszek benne, egyszer kevésbé, vagy ördögi körei, amikben néha elhiszem, hogy már most sokkal jobb minden, néha pedig úgy érzem, hogy soha nem éreztem még rosszabbnak semmit az előző jóhoz képest.

Voltak időszakok, amikor vallás híján nem tudtam hinni a boldogságomban, szabotáltam a gondolatot is, hogy ne bántson az, hogy boldogtalan vagyok - az utóbbi időben viszont minden megváltozott. Minden megfordult, amiben korábban hinni akartam a saját védelmem érdekében.
Nem hittem a boldogságomban, hogy szerelmes tudok lenni mégegyszer, hogy meg fogok tudni bízni bárkiben újra, hogy úgy fogom érezni, hogy gyógyulnak a korábbi sebeim, hogy visszazökkenek egyszer az élet kerékvágásába, hogy tartozni fogok valahová, hogy visszatérek dolgokhoz, amiket otthagytam - néha még most is hihetetlen egy kicsit, hogy elég volt egy embert megismernem ahhoz, hogy mindez megforduljon, és ez ennyire jó érzés legyen.
Amióta együtt vagyok Szaszával, minden szempontból felfelé ívelek. Persze, nem teljesen egyenesen felfelé, néha kicsit visszaesek még, de összességében, ha grafikonon ábrázolnánk, mindenképpen felfelé törekvő irányt mutatnék, amihez képest eltörpülnek a pici visszaugrások, amik akkor történnek, amikor pánikrohamom van valami régi emlék miatt, amikor eszembe jut Apa, amikor hiányzik pár korábbi dolog, elszomorodom valamire gondolva, a tükör előtt állva a derekamon lévő heget nézem, vagy csak belátom, hogy még nem vagyok mindenen túl teljesen. De felfelé haladok, megy tovább az élet, és ez reménnyel tölt el.
Még nem igazán mondtam ki magamnak, de az, hogy most minden javulni látszik, néha félelmet kelt bennem, mert túl sokszor tapasztaltam már, hogy milyen érzés fentről lezuhanni. Néha kicsit ijesztő boldognak lenni. Ijesztő belátni, hogy mennyi mindenem megvan, mennyi mindenért hálás vagyok és mennyi mindent szeretek. Néha akaratlanul eltölt az aggodalom, akaratlanul belegondolok, hogy mi lenne velem, ha mindezt most hirtelen elveszíteném, ami félelemmel tölt el, majd végül megnyugtatom magam a gondolattal, hogy "látod, Regi? most pont azért jó minden, mert ezen csak gondolkodni tudsz", és igyekszem csak a hálát megőrizni magamban.
Talán mindezt csak a rossz múlt ültette belém.
Tudatosítanom kellene, hogy az már csak a múlt. Hogy lehetne az is a jelen, ha a múltban soha nem volt még ennyi esélyem a boldogságra, mint most?
Ilyenkor pedig, amikor erre gondolok, két kézzel ölelek mindent magamhoz a fejemben, amit nem akarok elveszíteni, és belátom, hogy ez most olyan jó.
Minden jó.

Szaszával megálltunk a rakparton, ott lerakta a kocsit, mi pedig egymás kezét fogva csak elindultunk gyalog, hogy sétáljunk egy kicsit, aztán majd ha meguntuk, visszamegyünk a kocsihoz.
Szeretem a kapcsolatunkban, hogy semmire nincs szükségünk egymáson kívül, hogy tökéletes időt tudjunk tölteni együtt.
- Erik még mindig nem került ki a kórházból? - érdeklődtem Szaszától.
A Szabadság-hídon voltunk, már szürkület volt, mi pedig a híd kellős közepén álltunk a járdán, a híd korlátján könyökölve egymás mellett, a Duna vizén megcsillanó naplementével szembenézve. Olyan idilli volt.
Jó érzés volt fizikailag is elhatárolódni az élettől, Buda és Pest között állni egy hídon, valahol a két városrész között, a Duna vize felett, háttal annak a néhány másik embernek is, akik arrafelé jártak. Tényleg ketten éreztem magam vele, és ez tökéletes érzés volt.
- Nem - válaszolta Szasza a hajába túrva - De elvileg hétvégén kiengedik. Legkésőbb hétfőn. Helyre fog jönni, csak remélhetőleg minél hamarabb.
- Minden rendben lesz - nyugtattam meg kedvesen rámosolyogva, miközben megsimítottam a kezét.
Szasza felém fordította a fejét, majd ahogy egymás szemébe néztünk, halványan elmosolyodott, a hajamhoz nyúlt, eltűrte az egyik hajtincsemet és hozzám hajolva megcsókolt.
Ezzel a csókjával szokta azt mondani, hogy szeret - én pedig úgy csókoltam vissza őt, hogy érezze, hogy én is szeretem.
Ahogy elhajoltunk egymástól, Szasza megsimította a derekam hátulról, majd visszakönyökölt a korlátra, maga elé nézve.
- Hétvégén meglátogatod a kórházban? - kérdeztem tőle.
- Mindenképp - mondta őszintén.
Fürkésztem az arcát, majd megszólaltam.
- Mi az?
- Mármint mi? - nézett rám, elszakítva a tekintetét a víztől.
- Csak kicsit... felkavarodottnak tűnsz.
Szasza újra beletúrt a hajába.
- Ja, nem - mondta a fejét elfordítva - Semmi, csak azon gondolkodtam, hogy melyik nap menjek be hozzá. Alap, hogy bemegyek, nem azért - forgatott a kezei között valami kavicsot, amit a korláton talált - Csak utálom a kórházakat.
- Milyen értelemben?
- Ott lenni. Látogatni.
- Nyomasztó - értettem egyet, belegondolva.
- Az - mondta, miközben maga elé nézett, a kezei közt tartott kavicson tartva a tekintetét, és éreztem, ahogy cikáznak a fejében a gondolatai - Régen sokat voltam kórházban, és nem szívesen emlékszem vissza rá.
- Mikor?
- Amikor a nagypapám haldoklott. Vagy fél évig.
- Jézusom.
Szasza nem mondott semmit, csak a gondolatai jártak a fejében, így én törtem meg a csendet legközelebb.
- Mennyit voltál bent nála akkor? - érdeklődtem.
- A családommal heti egyszer mentünk együtt - válaszolta - Szombatonként. Az volt a legrosszabb, mert úgy mentünk oda, hogy mindenki full szomorú volt, mert soha nem lehetett tudni, hogy mennyi ideig mehetünk még látogatni, aztán amíg ott voltunk, játszottuk a boldogat, a jókedvűt, meg a szép családot, hogy feldobjuk vele a nagypapámat. Tudod, így dumáltunk vele mindenről családilag, meséltük a dolgainkat, hogy most mi van velünk, kérdezgettük, hogy milyen kaját kapott ma a kórházban, ilyenek. Elég nagy kamu volt, mindannyian tudtuk, csak ha már ott voltunk, nem akartuk elrontani a nagypapám kedvét azzal, hogy azt látja rajtunk, hogy szomorúak vagyunk miatta, vágod - mesélte, miközben ugyanúgy a kezein tartotta a tekintetét - De mondjuk ettől az egésztől csak szarabb volt, főleg, hogy minden alkalommal azt éreztem, hogy lehet, hogy utoljára vagyunk bent látogatáson, és nem őszinte alkalom volt, mert tagadtuk az egészet. De Anya így akarta, és amúgy érthető, hogy miért. Csak ettől még a szombatokra mindig olyan szar volt gondolni, nyilván, valahol jó is, mert találkoztunk nagypapámmal, de mindig tudtam előre, hogy nehéz lesz. És az is volt. Sokat kivett mindannyiónkból.
Ránéztem, ahogy beszélt, és itt megállt egy pár másodpercre, majd végül folytatta.
- Jó kapcsolatom volt vele, szóval egyedül is bementem hozzá egy csomószor. Anyáéknak általában nem mondtam, hogy meglátogattam - mesélte őszintén - Csak tudod, amikor úgy éreztem magam valamelyik nap, hogy történt velem valami olyan, amit elmondanék neki, vagy szimplán csak feljött bennem az az érzés, hogy ki akarom használni a maradék időt, mindig bementem hozzá, ha tehettem. Azt akartam, hogy mindent tudjon rólam, és semmi olyanom ne lehessen, amit megbánhatok, hogy nem mondtam el, mert nem volt időm rá. Minden reakcióját látni akartam, és minden egyes mondatát hallani. És minden ilyet meg is őriztem magamban. Durva, hogy persze mindig közeli kapcsolatunk volt, mert a nagyszüleim közül Anya szülei éltek közelebb hozzánk mindig is, szóval velük voltam a legtöbbet, a nagypapámmal meg tényleg valahogy különösen jól kijöttem mindig, akkor kerültem hozzá a legközelebb, amikor haldoklott. Nagyon közel. Azóta meg mindig csak egyre inkább.
Nem nagyon beszélt még erről korábban, és annyira őszinte volt, hogy belül teljesen elérzékenyültem tőle.
Érződött rajta, hogy nem azért mondja ezeket, mert annyira bele akar mélyedni, csak úgy feljött a téma, és természetesen tudott nekem beszélni róla, ami nagyon jól esett.
Egyértelmű volt a szavain keresztül, hogy nagyon szerette, hogy még ma is hiányozhat neki, és innentől kezdve annyival jobban megértettem, hogy miért rázta meg ennyire a nagypapája halála két évvel ezelőtt, vagy hogy hogyan tudott olyan folyamatokban kikötni utána, mint amikben végül kikötött.
Most annyival jobban megértettem őt.
Hogy ezt ki is fejezzem számára, nekidöntöttem a fejem a vállának, mire Szasza belepuszilt a hajamba.
- Én még nem igazán találkoztam a halállal - mondtam őszintén - Mármint, senkim nem halt még meg úgy, hogy emlékezzek rá. Úgy értve senkim, hogy senki olyanom, aki ilyen közel állt volna hozzám. De el tudom képzelni az érzéseidet.
- Maradjon is ez így.
Átvettem a kezéből a kis kavicsot, és én is megforgattam az ujjaim között.
- Tudom, hogy nem egy vidám téma... - hoztam fel - De milyen érzés?
Visszaadtam a kezeibe a kavicsot. Szasza egy pár másodperc után egyszerűen csak bedobta azt a folyóba, ami hangos csobbanással érkezett a vízbe, egy madár pedig felröppent a közelből.
- Szar. Így tudom a legpontosabban körülírni.
A tekintetemmel végigkövettem az elrepülő madarat, ami végül egy folyószéli kövön helyezkedett el.
- Ráébreszt, hogy mennyire szerettél valakit, és mennyire az életed része volt - folytatta aztán, maga elé nézve - Csak az benne a szar, hogy ezzel egyszerre rájössz, hogy most már későn esik le. Elkezdesz azon gondolkodni, hogy mennyi pillanat volt, amit jobban eltölthettél volna vele, vagy amit rááldozhattál volna valami olyan helyett, ami akkor többet számított, utólag viszont idegesítően jelentéktelen. Rájössz, hogy nem mindenben van második esély és nem mindent tudsz visszacsinálni. Van olyan, ami elmegy, tényleg soha többet nem tér vissza és onnantól már csak egy emlék lesz. Csak olyan pillanatok maradnak vele, csak olyanokra tudsz gondolni vele kapcsolatban, amik már megtörténtek, mert nem lesz olyan, ami még nem történt meg, mert nincs többet. Ezt nehéz felfogni az elején. Aztán szép lassan realizálod, szembekerülsz a ténnyel, és nagyon szar, nagyon hiányozni fog és nem tudod, hogy mit fogsz kezdeni így. Ez aztán mindent magával húz, egészen addig, amíg olyan mélyre nem kerültél, hogy már nem tudsz szomorúbb lenni, és később rá nem jössz, hogy persze még ugyanúgy hiányzik, de talán egy kicsit már jobb. Onnantól kezdve meg, hogy egyszer megérezted, hogy jobb, már felgyorsul, hogy jobb legyen. Tökéletes soha nem lesz, mert van, ami visszahozhatatlan, de jobbnak van esélye. Nagyjából így foglalnám össze röviden.
Figyelmesen hallgattam, emésztve a szavait.
Annyira őszintén beszélt az érzéseiről, amiken keresztülment.
- Bocsánat, hogy ezt hoztam fel - szabadkoztam, megérezve rajta azt, hogy tényleg érzékeny témát súroltam nála, mire rámnézett.
- Ezért miért kérsz bocsánatot?
- Mert nem valami felhőtlen téma. Nehéz lehet beszélni róla. Meg a hangulatot se akartam lehúzni.
- Nem kell mindig jó dolgokról beszélnünk. Mi nem abban a fázisban vagyunk, amikor vidám témákkal tagadjuk a haldoklásunkat.
- Ez kicsit durván hangzik.
- Nem csak szó szerint értem. Szerintem azok az emberi kapcsolatok haldokolnak, amiket az tart egyben, hogy mindig csak jó dolgokról van szó és jó a hangulat. Ez egy idő után mindenképpen felszínes lesz - mondta őszintén - Nekem nem az az igényem, hogy mindig felhőtlen témákról beszéljünk, arról beszélünk, amiről beszélni akarunk. Elég őszinte veled a kapcsolatom ehhez, Regi. Baj lenne, ha nem tudnánk komoly dolgokról beszélni anélkül, hogy elromolna a hangulat.
- Igaz - mosolyodtam el egy picit, majd ránéztem - Jó benned, hogy tudsz komoly dolgokról beszélni. Vagy hogy van igényed rá.
- Akinek nincs, az valamit vagy nagyon nem rendezett le magával, vagy egy ideálvilágban él, ahol minden jó, és élvezi saját magát átvágni vele.
- Akkor biztos nem húztam le a hangulatot, ugye?
Szasza halványan elmosolyodva felém fordította a fejét.
- Nem. De most te jössz, hozz fel valami komolyat magadról, hogy ne érezd magad szarul.
Erre halkan elnevettem magam, majd egy pár másodpercig a Duna vizét nézve gondolkodtam.
Végül én is bedobtam egy kavicsot a folyóba, majd megszólaltam.
- A pszichológusommal visszafejtettük, hogy miért vannak a pánikrohamaim - meséltem - Persze, a nagy részére már magamtól is gondoltam, de azért jó volt közösen visszanyúlni a gyökereihez.
- Ne kímélj.
- Alapvetően, amik a legtöbbször előhozzák, azok az éles, hirtelen hangok, mint az üvegtörés, egy hangos ajtócsapódás, esetleg, ha valami tényleg nagy puffanással leesik a földre. Az agyam összeköti ezeket azokkal az élményekkel, amikor régen Apa részeg volt, és nem voltam biztonságban, se Anya, se én. Ettől pedig bepánikolok, mert ezek mindig óriási stresszhelyzetek voltak, és veszélyben éreztem magam benne, akkor is, ha akkoriban megtanultam nagyjából kezelni. Attól se érzem magam biztonságban tudatalatt, ha csak a hangulat olyan, mint ami emlékeztethet erre, például, ha körülöttem nagyon idegesek, vagy kiszámíthatatlanok mások, nyilván, helyzettől függ, hogy mennyire intenzív a hatása, de alapból ezt is összekapcsolom a régi tapasztalatokkal fejben. Azt kellene tudatosítanom magamban, hogy ez már a múlt, és biztonságban érezhetem magam, de ez egyelőre még nem olyan könnyű.
- Ja, ezt értem - biccentett Szasza belátva.
- Jól éreztem, hogy szándékosan fogtad vissza magad Dáviddal?
Szasza a hajába túrva biccentett.
Felismertem rajta akkor, hogy mennyire ideges, mégis kontroll alatt tartotta magát, nem Dávid miatt, nem az esetleges következmények miatt, a sulim miatt, vagy akármim miatt, hanem miattam, pont az ekkor témában lévő jelenségeim miatt, ami nagyon jól esett.
- Elég volt egyszer bepánikoltatnom téged - mondta őszintén, még a márciusi, sportcsarnok mögötti eseményekre visszautalva - Alapból nekem simán ért volna ez annyit, hogy durvább legyek vele, megérdemelte volna, meg fel is baszott, de úgy már nem, hogy tudom, hogy neked sem, mert rádijeszthetek. Ebből meg már szintén elég volt abban az utcában.
Ezzel pedig azt a pillanatot hozta fel, amikor januárban a suli előtti veszekedésünk során ösztönösen védekeztem ellene, mert Apa akkor volt nálunk és ez belém kódolta azt, hogy rá is azt higgyem, hogy bántani akar.
- Köszönöm - néztem rá kedvesen.
- Ez full alap, Regi.
- Tudom, de akkor is.
Szasza megsimította a derekam, én pedig mosolyogva egy puszit nyomtam a nyakára, az állkapcsa alá.
- Az igen - mosolyodott el Szasza, a gödröcskéivel az arcán rámnézve.
Azt hiszem, elértem a puszimmal a kívánt hatást.
Halkan, megilletődve nevettem egyet, majd visszakönyököltem a korlátra, a kezembe véve a felém eső kézfejét, amin hagyta, hogy játékosan csavargassam egy kicsit a karkötőjét.
- Tudod... - törtem meg a csendet, miközben a kézfején tartottam a tekintetem, és mivel az egész helyzet olyan volt, nagyon őszintének terveztem lenni - Néha kicsit... sajnálom, hogy így kaptál meg.
Szasza erre rámnézett, hogy ezt hogy értem.
- Mármint... - magyarázkodtam zavartan nevetve egyet - Tök jó lenne, ha olyan barátnőd tudnék lenni, akivel kapcsolatban nem kellene figyelned ilyenekre. Nem kellene félretenned a saját szükségleteidet vagy érdekeidet azért, hogy engem óvj, vagy velem törődj, akár most, akár januárban, miután apukám elment, vagy igazából akármikor. Megélhetnéd azt, hogy dühös vagy, vagy ideges vagy, anélkül, hogy megint rám terelődne a fókusz, kiélvezhetnél egy bulit a barátaiddal anélkül, hogy közben pánikrohamot kapnék egy kocsmai mosdó előtt és ki kellene jönnöd hozzám, hogy engem nyugtatgass... szóval, ha valamiért, már ezért is szeretnék mindent megtenni azért, hogy fokozatosan rendbejöjjek. A pszichológussal kapcsolatban is elég nagy motiváció voltál - vallottam be, a tekintetét kerülve, és éreztem, hogy meg tudna cáfolni, nem ért egyet velem és hajszál híján már vette a levegőt, hogy megszólaljon és belekössön, de hagyta, hogy végigmondjam - Előtted is gondolkodtam rajta persze, de nem véletlenül akkor tudtam rávenni magam, miután februárban összefutottunk Lili előadásán, anyukád szülinapján, beszélgettünk, jól éreztem magam veled, meg nagyon jó volt, és azt mondtad, hogy érted, amiért szükségem volt az időre, hogy tudod, miért nem ment nekem a kapcsolat, nem akarsz visszahúzni, de feladni se, és azt akarod, hogy rendbejöjjek. Onnantól kezdve nekem is lett plusz egy okom, hogy miért akarjam, hogy rendbejöjjek, mert én se akartalak feladni, vagy elengedni, és veled akartam lenni, egy olyan kapcsolatban, amit nem szed szét az, hogy szét vagyok csúszva lelkileg. Szóval nem csak magam miatt vettem rá magam a pszichológusra, vagyis, bizonyos szemszögből nyilván, de... érted. És egyáltalán nem bántam meg.
Szasza a Duna vizén tartva a tekintetét, végighallgatott, majd megszólalt.
- Én csak azt tudom, Regi, hogy te nem tudod, hogy milyen rohadtul veled akartam lenni januárban is, amikor a legmélyebben voltál apukád miatt. Minden nap szar volt, hogy pontosan jól tudtam, hogy magad alatt vagy, én meg nem voltam ott, mert amúgy meg nyilván, vágom, ha valaki, én vágom, hogy mennyire szarul jöhet ki, ha úgy mész bele egy kapcsolatba, hogy nem állsz készen rá és nem vagy rendben lelkileg, minden alkalommal arra emlékeztettem magam, hogy ez most azért van, mert kurvára nem kívánom neked, pláne nem akarom azt okozni neked, amiben én kötöttem ki korábban, meg az volt a döntésed, hogy inkább elengeded ezt, mert nem állsz készen rá, nyilván tiszteletben tartom, de attól még szar volt. Szóval nem nagyon értem, hogy miért mániád úgy kezelni magad, mint ha teher lennél nekem, mert amúgy nem, nehogy már nekem legyen teher, hogy neked van bajod. Baszki - röhögte el magát őszintén, még a gondolattól is - Miért lenne teher, hogy valakinek, akit szeretek, minimális segítség tudjak lenni abban, hogy rendbe jöjjön? Mármint, érted, én ezt így élem meg, mindennel kapcsolatban, amit felhoztál, hogy nem ezt érdemlem, meg ilyenek. Még mindig azt akarom, hogy jobban legyél, Regi, és az, hogy a barátnőm vagy, plusz teret ad arra, hogy ebben a folyamatban részt tudjak venni és egyébként sokkal közelebbről lássam is, hogy mész felfelé, ami meg rohadt jó érzés, komolyan. Az meg már csak a másik, hogy valamennyire minden ember el van baszva egy kicsit, mindenkinek van valami baja. Még elméletben se tudnék összejönni senki olyannal, akinek nincs problémája, de ez nem baj, mert alapvetően erről szól egy kapcsolat, hogy tudunk támaszkodni a másikra ezekben. Szóval ne sajnálj semmit.
- Szerintem meg se érdemellek - mosolyodtam el hangosan dobogó szívvel a szavaitól.
- Szerintem meg ez a minimum, amit megérdemelsz. Elég nagy baj, hogy ezt valamiért előttem senkinek nem sikerült megütnie.
Elmosolyodtam.
- Azt mondtad, hogy mindenkivel van valami - idéztem vissza őt, újra rápillantva - Te mit érzel a kihívásodnak?
Egymás szemébe néztünk, és viszonylag közel voltunk egymáshoz.
Szasza a gödröcskéivel az arcán megszólalt.
- Hogy ne kapjalak le most azonnal.
Erre felnevettem, amit szórakozottan mosolyogva konstatált, majd válaszolt normálisan is.
- Talán meg kéne tanulnom veszteni.
Érdeklődve néztem rá, mert ezt így még sose mondta, és kíváncsi voltam, hogy hogyan érti.
- Rohadt sok mindent irányít bennem az, hogy nem akarok kudarcot - mondta őszintén, a hajába túrva - Meg hogy nem akarok csalódni magamban. És néha már rohadt fárasztó, meg sokat kivesz belőlem ez az egész.
- Szerinted miért alakult ki ez benned?
Szasza újra felszántotta a barna, puha tincseit az ujjaival, miközben a ragyogó, kék tekintetét az előttünk lévő budapesti kilátáson tartotta, a naplemente irányában.
- Az egész életem egy nagy elvárás, amiket mindig felül akartam múlni, és szarul éreztem magam, ha nem jött össze. Lehet, hogy mások szemében ezek nem akkora dolgok, meg senkit nem zavarna, de engem nagyon fel tud baszni, ha nem sikerül megütnöm azt a szintet, amit elvárok magamtól. Kívülről indult, aztán belső dolog lett belőle, meg hozzá is szoktam, szóval már magamnak állítom fel ezeket az elvárásokat.
- Milyen elvárásokra gondolsz? - kérdeztem tőle.
- Ne gondolj nagy dolgokra, meg a többsége egyáltalán nem rossz szándékú, csak úgy... lett, kiskoromtól kezdve. Van egy húgod, vigyázz rá, legyél olyan, akire fel tud nézni, vagy akire tud támaszkodni. Van egy öcséd, jó, oké, alapból Márk nem az öcsém, de gyakorlatilag olyan, neki is legyél azért példakép-szerű, igazgasd el, ha valami nem megy neki. Te vagy a legidősebb gyerek, kezeld te a felnőttesebb szituációkat, oldd meg a problémákat, vigasztald a húgodat, mert ő kevésbé képes magát kezelni, mint te, mert fiatalabb, meg más is. Apádra ütöttél, legyél már te is olyan, menj versenysportolónak, menj zenésznek, menj közgazdásznak, érd el ugyanazt, mint ő. Tehetséges vagy, kamatoztasd és emelkedj is ki mindenki közül. Több van benned, mint a többiekben, legyél mindenben te az első, a legjobb. Érted, ilyen alap dolgok, csak valahogy kimondva vagy kimondatlanul mindig ott voltak, meg éreztem is, ami soha nem zavart, mármint, azért nem, mert hozzászoktam, és szarul is érezném magam, ha nem tölteném be ezt a szerepet, túldramatizálni se akarom, de tény, hogy ez egy szerep, ami hozzájárult ahhoz, hogy rohadtul fel tudom baszni magam azon, ha valaminek nem sikerül megfelelnem, vagy azt kihoznom magamból, amit terveztem. Most is, ha érettségi után nem vesznek fel oda, ahova akarom, megölöm magam, de tényleg - közölte egyszerűen - Olyan szakra meg, ahova nem is akarok menni, csak beírtam random, hogy be legyen írva, be nem teszem a lábam, még ha felvesznek se. Úgy is otthagynám az első két hónap után, mert minden csak emlékeztetne arra, hogy most ott vagyok, pedig nem ott akartam lenni, csak az nem jött össze. Akkor már inkább letolok egy életet egyetem nélkül, baszki.
- Elmész festőnek - mosolyogtam - Vagy gitárművésznek.
- Konkrétan.
- De ez nem is igazából az, hogy nem tudsz veszteni, csak nem szereted a kompromisszumokat.
- Azért nem szeretem a kompromisszumokat, mert nem bírom elviselni a tudatot, hogy nem jött össze az, amit eredetileg akartam és be kell érnem ezzel.
- Jó, ez igaz - láttam be - Akkor neked ez a mumusod.
- Ja, részben talán.
Elzsibbadt a kezem abban a pozícióban, ahogy tartottam a korláton, úgyhogy testtartást változtattam.
- Menjünk tovább? - nézett rám Szasza a mozdulatsorom miatt.
- Igazából csak elzsibbadt a kezem - szabadkoztam - Kár, hogy megy már le a Nap, olyan szép volt a naplemente - néztem az égre.
- Ja, és itt hűvösebb lesz lassan a szél, azért kérdezem.
- Sétálhatunk tovább - mentem bele.
- Oké - lépett el Szasza is a korláttól - Buda vagy Pest? - kérdezett rá az irányra, hogy merre menjünk a hídon.
- Budáról jöttünk, szóval legyünk változatosak és Pest - gondoltam bele, mire biccentett egyet és már fordult a pesti irányba, amikor újra megszólaltam - Mondjuk Budát jobban szeretem.
- Akkor Buda?
- Nem tudom - bizonytalanodtam el, miközben mindketten nevettünk egyet rajtam.
- Akkor elúszunk Szentendrére - mosolygott.
- Nem tudok dönteni - láttam be nevetve - Túl sok a pro-kontra év.
- Oké, akkor ez lesz most az "érvesítjük az akaratunkat"-órád.
- Nincs akaratom.
- Jó, akkor vissza Budára - adta fel, hogy döntést hozok.
- Ne, pedig pont most döntöttem Pest mellett - nevettem fel.
- Akkor legyen Pest?
- Igen. A pesti rakpart mondjuk.
- Oké, öt, négy... - számolt vissza jókedvűen, hogy ennyi időm van még utoljára meggondolni magam - Három, kettő, egy. Megyünk Pestre.
- Menjünk - nevettem odalépve hozzá, majd mivel ő is lazán nyújtotta felém a kezét, már ösztönből, én is odanyújtottam az enyémet, ő pedig rákulcsolta az ujjait a kézfejemre és elindultunk a hídon.