Elvarratlan szálaink

- 41 -

- Szóval Alíz át akar menni egy másik suliba - meséltem vegyes érzelmekkel magamban Szaszának, akivel este beszéltünk telefonon.
Az ágyamon feküdtem hanyatt, csukott ajtóval, a tekintetem pedig a plafon és a kinti égbolton ragyogó keskeny Hold között cikázott, mikor melyikre irányulva.
Tudomásom szerint ekkor már Szasza is a szobájában volt, talán az ágyán, esetleg a kanapéján, talán ő is kilátott az ablakán, és talán ugyanakkor néztük mindketten ugyanazt a Holdat.
Ez a gondolat mindig megmosolyogtat belül, amikor külön vagyunk, és azt érezteti velem, mint ha annyira nem is lennénk távol egymástól.
- Megértem amúgy - mondta Szasza őszintén.
- Én is, persze - láttam be sóhajtva - Én se véletlenül jöttem el a régi sulimból, és ide tényleg én vagyok az egyetlen dolog, ami köti, szóval teljesen meg tudom érteni, ha nem akar ide járni többet. Még csak azt se tudom mondani neki, hogy megbánhatja a döntését, mert ha engem nézünk, én nemhogy nem bántam meg, az egyik legjobb döntésem volt, hogy itt kötöttem ki - folytattam - Csak azért másik részről nézve sajnálnám, ha átmenne máshova, és aggódnék is az állapota miatt, hogy máshol hogy boldogul. Meg a beilleszkedés sem könnyű.
- Ide sincs beilleszkedve, ennyi idő után meg lehet, már nem is lesz. És az is lehet, hogy jobban boldogul egy olyan helyen, ahol nem basztatja kábé mindenki mindenért és nem szorongja halálra magát önmagában egy kiselőadástól is, vagy attól, hogy többet tudnak róla, mint ami komfortos neki.
- Igen, én is így vagyok vele - értettem egyet vele szomorkásan elhúzva a számat - Nekem is fellélegzés volt kiszabadulnom a régi sulimból, szóval ha magamat félreteszem, azt mondanám neki, hogy talán tényleg ez lenne a legjobb ötlet.
- Ebben a suliban nem hinném, hogy jobb lesz a helyzete már. Még ha rendbe is jön lelkileg és mindenki elfelejti ezt a mai dolgot, már az összes Luca-, meg Dávid-félének megvan róla a véleménye, és továbbra is basztatni fogják, meg ugyanúgy fognak ránézni, mint most. Meg még ott volt az a szőke csávó, Vince, vagy melyik, akibe bele volt esve, és rá se mer nézni a szilveszter óta. Legalább tőle is távolabb kerülne. Ezen a ponton neki már rohadtul új esélyekre van szüksége, mert ez itt konkrétan menthetetlen.
- Persze, egyetértek, nem is akarok önző lenni - láttam be gondterhelten sóhajtva egyet - Talán tényleg segítene neki a tiszta lap.
- De amúgy azt is értem, hogy elég kettős ez neked, nem azért mondom.
- Tudom, tudom.
Kihangosítottam a telefonom, hogy ne kelljen tartanom a kezemmel, majd leraktam a fejem mellé az ágyra.
- Márkkal beszéltél Alízról? - kérdezte Szasza.
- Igen, elmondtam neki, hogy mi a helyzet - válaszoltam, miközben oldalt fordultam az ágyon a telefonom irányába - Kedves, hogy érdeklődött Alízról. És szerintem Alíznak is jól esett. Van egy olyan érzésem, hogy Alízt érdekli Márk, még ha nem is konkrétan, csak tudod, ilyen plátói-szinten, szóval emiatt biztos különösen jól esett neki, hogy Márk vitte be az orvosiba, meg hogy érdekli az állapota.
- Ja, mondjuk ha Vincéből, meg a haveromból indulok ki, akivel smárolt, elég egyértelmű, hogy a szőkékre bukik - gondolt bele derűsen - Kijön a Márk-dolog.
- Van benne valami - értettem egyet halkan felnevetve - Micsoda szerencse, hogy nekem a barnák tetszenek - mosolyogtam jókedvűen.
- Aha, Bence olyan szőke, mint a húgom oviban, simán nem adod be - röhögött fel.
- Soha nem a haja miatt érdekelt - védekeztem nevetve - Nekem tényleg a barna haj tetszik jobban.
- Oké, szerencséd, mert nekem is - válaszolta mosolygó hangon.
- Visszatérve, azért ne add át Márknak, hogy most azt mondtam Alízról, hogy tetszik neki.
- Nem akartam átadni, nyugi.
- Jó, csak azért mondtam, mert belegondoltam és rájöttem, hogy valószínűleg sokkal több információ áramlik kettőtök között, mint amit valaha feltételeznék - mosolyogtam magamban.
Szasza elnevette magát.
- Mi vezetett ehhez a gondolathoz? - kérdezte derűsen.
- Hogy Márk azt mondta, hogy mondtad neki, hogy virágot vettél nekem nőnapra.
- Mert rákérdezett, hogy neked is vettem-e - válaszolta elröhögve magát - Hallod, nem is közöttünk áramlik a sok infó, hanem közöttetek.
Erre csak felnevettem, majd ahogy kinevettem magam, visszatértem a témákban.
- Attól tartok, hogy ha Alíz elmegy a suliból, továbbra se fog pszichológushoz menni.
- Ja, mondjuk így tényleg kikerüli a sulipszichológus-témát. Már ha egyből átmegy. Az se biztos, hogy átveszik így random márciusban.
- Hát, igen, azért én legalább év végén jelentkeztem át, és szeptemberben kezdtem az új suliban - gondoltam bele - Könnyebb helyzet.
- Az is lehet, hogy csak szeptemberben kezdhet új helyen.
- Akkor viszont nagyon sajnálnám. Az utolsó másfél hónap nekem halál volt - mondtam őszintén - Tudtam, hogy át fogok menni máshova, fejben már ott se akartam lenni, szenvedés volt az egész. Egy kicsit se motivált, hogy legalább szeptemberben máshol leszek már, csak kilátástalan volt a helyzet. Szegény Alíz - dörzsöltem meg az arcom gondterhelten.
- Egyáltalán hova menne át?
- Nem tudom, még el se döntötte igazán, hogy menjen-e, meg azért a szülein is sok múlik. Nem igazán jó a kapcsolata a szüleivel, se a tesóival.
- Oké, ez akkor így kábé mindenhogy szar ügy.
- Az. És az a baj, hogy teljesen meg vagyok lőve, hogy hogyan tudnám könnyebbé tenni neki ezt az egészet. Mármint, nyilván, mellette leszek, támogatom, meg minden, ez az alap, csak ennyi még nem segít rajta annyit.
- Tudom, hogy szarul hangzik, de ennél többet tényleg nem neked kell megtenned. Nem tudsz kívülről.
- De meg akarok tenni. Tudod, milyen vagyok.
- Ja, tudom - látta be Szasza.
Egy pár pillanatig gondolatokba mélyedő csend volt közöttünk, amit végül ő szakított meg.
- Még nem vagy pszichológus, Regi, szóval az ő pszichológusa se vagy. Csak hogy tudj róla.
- Bárcsak az lennék már, és jobban tudnám, hogy hogyan kezeljem ezeket a helyzeteket - mondtam őszintén, miközben újra a hátamra fordultam, felhúzva a lábaimat az ágyon.
Szasza egy pár másodperc múlva újra megszólalt.
- Ne érts félre, nem a terveidet akarom megkérdőjelezni, de nem fogod rohadtul a lelkedre venni majd mások problémáit? - kérdezte őszintén.
- Mármint, a jövőben, ha pszichológus leszek?
- Aha. Nem azért, csak így is hajlamos vagy full félretenni saját magad és a saját problémáidat, hogy másokkal törődj, meg mások nehézségein segíts, és most csak elképzeltem, hogy ha konkrétan ez lesz a munkád, mi lesz veled.
- Nekem nem teher másokkal törődni. És nemhogy nem húzna vissza, olyan jól érezném magam, ha azt látnám, hogy valakit végigkísértem egy nehéz életszakaszon és a segítségemmel ki tudott jönni belőle. Ismerem magamat annyira, hogy tudom, hogy mennyire az egekig repítene az az érzés, ha végignézhetem egy-egy ember fejlődését, és akkora sikerélmény lenne nekem. Úgy érezném, hogy ezzel egy icipicit hozzátettem a világhoz, hogy jobb hely legyen. Talán ezzel megmenthetek egy családot, egy párkapcsolatot, gyerekkorokat, segíthetek embereknek, hogy megtalálják önmagukat és jobban érezzék magukat ebben az életben. És én ettől az érzéstől eszméletlenül boldog leszek, akármennyit fel is kell áldoznom érte.
Szasza hangját hallva szinte láttam a lelki szemeim előtt, amilyen mosollyal az arcán válaszol erre:
- Imádlak. Csak hogy tudd.
Erre én is elmosolyodtam, annyira, hogy ha valaki kívülről látott volna, valószínűleg teljesen hülyének nézne.
- Egyébként hogyhogy felhoztad ezt? - kérdeztem aztán - Mármint, mi miatt jutott eszedbe?
- Hogy amíg te mások boldogságára gondolsz, most például Alízéra, én a tiedre.
Hangosan megdobbanó szívvel hagytam, hogy végigjárjon ez a mondata, majd a témához csatlakozva megszólaltam.
- Ha már itt tartunk, én is kérdezhetek tőled egy hasonlót?
- Kérdezz.
- Ha úgy érzed, hogy az, hogy apukádra hasonlítasz, egy örök verseny vele, miért lépsz a nyomába? Mármint, miért szállsz be a versenybe? - kérdeztem az érettségi utáni terveire utalva.
Szasza a kérdésemre alig hallhatóan elsóhajtotta magát, majd egyszerűen válaszolt.
- Mert én meg ilyen vagyok.
- Versenyzős?
- Kérdezd meg anyámat, ő se értette soha, miért veszek mindent annak.
- Szeretsz küzdeni - mondtam ki helyette.
- Ja, mert az hajt, ha összejön - mondta őszintén - Attól meg viszont komolyan idegösszeroppanást kapok, ha nem, rohadtul fel tudom baszni magam rajta, mármint magamon, hogy ennél többre is képes lehettem volna, szóval ez a másik dolog, ami hajt ezekben, hogy elkerüljem ezt az érzést.
Ezzel a pár mondattal több mindent megmagyarázott, mint azt gondolta volna.
- De ez mennyire tudatos? - érdeklődtem.
- Passz - válaszolta egyszerűen - Ötven-ötven.
- És ez inkább jó, meg motiváló érzés, vagy teher neked?
- A két véglet között mozog, vagy rohadt jó, vagy nagyon felbasz. Attól függ, hogy mennyire vagyok elégedett azzal, amit összehoztam, de általában le se állok addig, amíg nem vagyok elégedett, szóval... ja. De alapból sokat köszönhetek ennek, nem tudom, hol lennék enélkül, vagy mi hajtana arra, hogy kihozzam magamból, amit csak lehet.
- Gondoltál már arra, hogy kicsit... enyhíts ezen a végletességen? Mármint, kicsit kilépni ebből a körforgásból.
- Az utolsó dolog, amit akarok, hogy leszarjam ezt az egészet, elengedjem, és messzebb kerüljek az összes célomtól, amiért egész eddig küzdöttem, mint ahonnan indultam. Soha nem voltam még olyan rosszul magamtól, mint ahogyan akkor lennék. Ne érts félre, Regi, én nem szenvedek ebben a körforgásban, oké, van, hogy felbaszom magam rajta, de nem olyan vagyok, mint aki lemondana az összes sikerről és az odáig vezető úttól, ami rohadtul hajtani tud, csak azért, mert van, hogy nem jön össze. Alapból nem opció az, hogy nem jön össze, mert rajtam múlik. Nekem kell az, hogy rajtam múljon.
Őszinte érdeklődéssel hallgattam, ahogy magáról beszél, mert tényleg érdekes volt hallgatni, és minden egyes szavával közelebb kerültem hozzá.
- Amúgy Apára visszatérve... - ugrott vissza a témákban, az eredeti kérdésemre válaszolva - Az valamennyire, néha tényleg szar, hogy alapból én nem a nyomába akartam lépni, mármint, nem ezért választottam azt, amit, hogy azt csináljam, mint ő, csak engem is ez érdekel. Apámmal tudatosan soha nem akartam versenybe kerülni, ezt csak úgy dobta a gép, és ez van. Magammal szemben egy életet végigversenyzek és soha nem unom meg, de apám más dolog.
- Az inkább kívülről jön.
- Nem tudom, hogy pontosan honnan jön, de néha rohadtul belefáradok a gondolatba is. De ez van, ugyanaz érdekel, mint őt, kábé ugyanazokban vagyunk jók, miért is ne mennék érettségi után is ugyanarra? - tette fel a költői kérdést, de éreztem a hangjában, hogy ezt nem igazán jókedvűen mondja ki.
- De akkor miért ezt választod? - kérdeztem tőle őszintén.
- Mert ez érdekel, és tíz pillanatból nyolcban úgy vagyok vele, hogy meg fogom csinálni és benne vagyok a versenyben.
Először nem folytatta, de nem szólaltam meg, mert éreztem, hogy még hozzá fog tenni valamit.
Pár másodperc elteltével újra meghallottam a hangját.
- Írtam be amúgy mást, ha elpattanna az agyam a maradék két esetben.
- Mármint, más szakokat?
- Aha.
- Ezt eddig nem is tudtam - csodálkoztam - Azt hittem, hogy csak a közgazdaság van képben.
- Tényleg az van, csak mielőtt leadtam volna a jelentkezéseimet, öt perccel előtte beírtam még pár dolgot, hogy fel tudjam rúgni majd az egészet, ha olyanom lenne.
- De hogyhogy nem mondtad ezt még?
- Úgy, hogy a családomnak se mondtam, hogy vannak "b" és "c" terveim arra az esetre, ha felbasznám az agyam valamikor. Ilyenkor hajlamos vagyok száznyolcvan fokos fordulatokat venni a semmiből anélkül, hogy megmagyaráznám bárkinek.
- Lilinek se mondtad?
- Csak Márknak. Meg most neked, hogy ne lepődj meg - mondta egyszerűen, a világ természetességével - Nem annyira fontos téma, mert nem véletlenül nem ez az "a" tervem, csak ha már feljött, tudj róla.
- De milyen szakokat írtál még be? - érdeklődtem, mert teljesen lekötött ez a téma, amiről csak most szereztem tudomást.
- Pár egyéb pénzügyes szakot. Meg építészmérnökit.
Meglepetten elkerekedtek a szemeim, de egyáltalán nem rossz értelemben, sőt.
Ahogy kimondta, megmagyarázhatatlanul imádtam, magam se tudtam, hogy miért, csak valamiért tetszett ezt hallani tőle.
- Építészmérnöki? - döbbentem le, és ezzel tényleg teljesen meglepett, mindenre számítottam, csak erre nem.
Oké, ha valaki, Szasza tényleg ért a száznyolcvan fokos fordulatokhoz, és ezáltal ahhoz is, hogy megkérdőjelezze, hogy mennyit ismertem belőle eddig egyáltalán.
Ez teljesen új volt, de valamiért egyből imádtam.
- Aha - válaszolta egyszerűen - Márknál jobban nem fogsz tudni lesokkolódni, szóval csak nyugodtan - tette hozzá egy apró mosollyal a hangjában.
- Én is le vagyok sokkolódva, de nem azért, mert nem tudom elképzelni, hanem épphogy túlságosan, csak eddig eszembe se jutott, hogy ezt valaha hallani fogom tőled - pislogtam a döbbenet hatása alatt.
Szasza elnevette magát.
- Ezért hívják a "b" tervet "b" tervnek.
- De nem, komolyan, nekem tökre tetszik az ötlet, Úristen! - mondtam elkerekedett szemekkel, és ez tényleg teljesen őszintén jött ki belőlem.
- Konkrétan a jelentkezés előtt öt perccel ugrott be, hogy beírhatnám, csak mondom - emlékeztetett derűsen, mielőtt nagyon túlreagálnám.
- De tényleg, Szasza, minél jobban belegondolok, annál inkább imádom ezt az ötletet, mondhatod, hogy csak egy random ötlet volt, de attól még ugyanúgy nagyon jó! - pörögtem be tőle teljesen, miközben a fekvésből is félülésbe pattantam, annyira energizált a gondolat - És tudod, mi benne a legjobb? Hogy semmi köze semmihez vagy senkihez, csak te vagy, ezt pedig most abból a szobából mondom neked, amiben két összedobott rajzod és egy buli után, a földön ülve festett képed is ki van állítva. Ráadásul a te gondolkodásod tényleg olyan, hogy egyszerre vagy racionális, logikus és eszméletlen jól át tudod látni a dolgokat, vagy kézbe fogni őket, egyszerre pedig ott van benned a művész, meg az alkotó, és az építészet konkrétan ennek a kettőnek az egyvelege.
- Ja, csak rohadtul irreális elképzelni - közölte őszintén elröhögve magát.
- Nekem most már egyre inkább nem az - mosolyogtam.
- Oké, nekem se, nem véletlenül jutott eszembe, csak ez továbbra is egy "b" terv.
- Ha elpattanna az agyad - fejeztem be helyette.
- Az.
- Ettől még imádhatom az elképzelést, nem? - kérdeztem tőle újra elmosolyodva.
- Na jó, rohadt cuki vagy, mondtam már? - kérdezett vissza Szasza a hangján hallhatóan is egyértelműen mosollyal az arcán.
Ezen egy picit kivigyorogtam magam, majd én még nem engedtem el ezt a témát, úgyhogy rákérdeztem valamire.
- És ha építészet, akkor BME?
- Aha. De ez továbbra is az idegösszeomlós eset - emlékeztetett.
- Jó, de most csak elméletben kérdezlek - nevettem el magam - Oké, matekból emeltezel, nyelvekből is megvagy. Fizikából nem kellene érettségizned az építészmérnökihez?
- De, gondolom. Pont akkor írtam be a fizika érettségit is a jelentkezési lapomra, mint az építészmérnökit, aztán vagy bemegyek majd, vagy nem. Ha agyfaszt kapnék és dobnám az "a" tervet, bemegyek, ha nem, nem. Egyelőre nem.
Az utóbbi egy percben sokadszorra tágultak ki a szemeim döbbenten.
- Na jó, mi? - álltam meg értetlenül nevetve - Ezt se mondtad még a családodnak?
- Nem, mondom, hogy ez csak az agyelpattanós rész - válaszolta lazán, szórakozott mosollyal a hangjában.
- Ezt elég lazán veszed.
- A "b" tervek nem is arra vannak, hogy komolyan vegyük őket, amíg "a" terv nem lesz belőlük.
- Oké, de te jó vagy fizikából egyébként?
- Mindenre megesküszöm, hogy vágom - mondta mosolyogva - A fele logika, ha van bármi közöd az élethez, kilogikázod, csak el kell képzelni ésszerűen. Egy ideje nincs már fizikám, de soha nem voltam szar belőle, meg nem is utáltam, csak végigchilleztem az egészet. Meg full jóban vagyok a fizikatanárral, beülök hozzá pár faktra, hogy rám ragadjon még pár extra dolog, nála is szóbeliznék, nem tartok ettől. Főleg azért, mert ez továbbra is csak egy "b" terv.
- Most gyakorlatilag realizáltam, hogy nem ismerlek eléggé - mondtam csodálkozva.
- Mert ez a "b" terv, amit a jelentkezés előtt öt perccel találtam ki random, mert olyanom volt.
- És mi kellene még a felvételihez? Valami rajz alkalmassági?
- Ja, asszem.
- Azt szerintem ki is pipálhatjuk akkor.
- Szerintem is. Azt a részét még élvezném is.
- Ez a "b" terv komolyan nem irreális - láttam be csodálkozva - Tényleg nem az. De ezt miért csak Márknak, meg nekem mondtad? A családodnak is biztos tetszene.
- Lehet, de én meg az "a" tervet akarom, szóval az érdekel inkább.
Ezt elfogadtam, úgyhogy ösztönösen bólintottam egy picit, majd egy pár pillanat gondolkodás után megszólaltam újra.
- Nem tudtam, hogy ennyire előre gondolkodó vagy.
És ezt őszintén dicséretnek mondtam, mert megdobogtatta a szívemet, hogy ezt megismertem belőle.
- Csak ismerem magam - mondta egyszerűen - Egyelőre az a terv, hogy akárhogy is, apám nyomdokában indulok el, mert ez van, csak érdekel, komolyan, viszont ha valahol, ezen a vonalon aztán tényleg végig ott lesz, hogy melyikőnknek-mi-hogy jött össze, vagy hogy én hol fogok kikötni. Az "a" terv az, hogy bevállalom ezt, mert kihozok magamból annyit, hogy ne bukjak el benne. A "b" terv arra van, ha addig valamikor felbaszom az agyam, kurvára elegem lesz ebből, és ehelyett elmegyek abba az egyetlen irányba, amin nincs mit hasonlítgatni, egyébként nem csak apámmal, senkivel.
- Én nagyon támogatlak - válaszoltam őszintén - De tényleg. Mindkét tervedben. És köszi, hogy beavattál - tettem hozzá mosolyogva - Remélhetőleg egyértelmű, de mindegy, azért elmondom, hogy nem adom tovább.
- Ha mégis, én meg továbbadom, hogy Alíznak bejön Márk - vágta rá Szasza derűsen, persze csak viccből, mire felnevettem.
- Lehet, hogy valójában közöttünk áramlik az a sok információ - nevettem, még a beszélgetésünk korábbi részére visszautalva.
- Valószínűleg.
Ha az az őszinte szeretet egyik bizonyítéka, hogy minden egyes apró információt élvezek megtudni a másikról, annyira, hogy legszívesebben órákig hallgatnám, ahogy beszél magáról, akkor azt hiszem, ez a beszélgetés nem kicsit bizonyított be mindent.
Egyébként ezt nem mondtam neki, de őszintén, bár magamnak se akartam kimondani, én titokban a "b" tervének szurkolok, ami az első másodpercben dőlt el bennem, az pedig, amivel később felvázolta, hogy milyen esetben kerülhet szóba, csak megerősítette ezt az érzésemet.
De én tényleg mindkét opcióját ugyanúgy támogatni fogom, akárhogy is dönt végül.

- Na jó, Regi, meg fogsz halni holnap - jelezte Szasza mosolyogva, valamennyivel később az időre felhívva a figyelmem.
Hétköznap este volt, de annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy fel se tűnt, ahogy száll az idő.
- De még teljesen éber vagyok - mosolyogtam, miközben megigazítottam a fejem alatt a párnámat.
Szasza elnevette magát.
- Nem vagy. Hallom a hangodon, mindjárt bealszol.
- Csak nyugtató veled beszélgetni és becsuktam a szemem, de ettől még nem alszom - védekeztem mosolyogva.
- Csak azért nem alszol, mert beszélünk - fordította meg a dolgot Szasza nevetve - Nem tudom, hogy látod-e az időt, de ha igen, inkább ne számold ki, hogy mennyit tudsz aludni az ébresztődig. Amúgy meg jobb az, ha nem látod.
- Hú, véletlen megnéztem - húztam el a számat, ahogy kinyitottam a szemem és a képernyőmre néztem - Jó, igazad van, lehet, hogy tényleg aludnom kéne.
- Biztos, hogy aludnod kéne - helyesbítette Szasza elmosolyodva.
- Akkor... jó éjszakát - mosolyogtam magam elé akaratlanul - Holnapután találkozunk.
- Egy ideje már csak holnap - mondta az időre való tekintettel derűsen.
- Igaz - láttam be nevetve, bár ez így már is jobban hangzott - Aludj majd jól.
- Te is, Regi - válaszolta mosollyal a hangjában, és ezt annyira kedvesen mondta, hogy megmelengette vele a szívemet.

Ahogy letettük, talán fél percre rá már aludtam is, miközben a szívemet azóta is a hangja és a szavai töltötték be.

Nem tudom, hogy volt-e valaha bárki annyira megnyutató hatással rám, mint ő.