Elvarratlan szálaink

- 52 -

Alíz apukája viszonylag befolyásos ember, jó kapcsolatai vannak, sok ismerőse, beosztottja, kollégája, ráadásul most, hogy Alízról kibuktak a lelki problémái, történt ez az ájulás-dolog, kiderült az önbántalmazása, hogy szorong ebben az iskolában és el akar jönni innen, mindez lehetőséget és okot adott arra, hogy Alízt ennyire gyorsan átvegyék egy másik gimnáziumba.
Igen.
Alízt átvették, és hamarosan át is fog menni, történetesen a Savoyai gimnáziumba, ahová Karina is felvételizett, szóval a félhúgomon keresztül talán kicsit szorosabb kapcsolatban tudunk maradni.
Őszintén, vegyes érzéseim vannak mindezzel kapcsolatban, meg is értem, de szomorú is a szívem tőle, mindenesetre Alízzal nem beszéltünk minderről a suliban, ezen az utolsó pár napon, amíg még itt van, mert ő kérte, hogy maradjon mindez titokban, nem akar felhajtást abból, hogy elmegy a suliból, vagy hogy bárki bármit kérdezni kezdjen tőle.
Minden szívfájdalmam ellenére tényleg meg tudom érteni, hogy miért döntött így, és mivel én azt szeretném neki, hogy jobban legyen, ha úgy érzi, hogy ez segít neki majd, akkor nem akarom megkérdőjelezni a döntését, és szeretném minél inkább támogatni azon az úton, amit ő választott.
Talán ez a dolgom a barátnőjeként.

[Hét hónappal ezelőtt]
- Mielőtt bármibe belekezdenénk, mint azt már észrevehettétek, érkezett egy új osztálytársatok – jelentette be Szeleiné, az új osztályfőnököm ebben az új suliban az új osztálytársaimnak, majd rámmosolygott – Regina, kijönnél esetleg, hogy mondj magadról egy pár bemutatkozó szót? – invitált ki kedvesen, mire mondanom sem kell, szinte mindenki rámnézett, én pedig zavartan megigazítottam a hajam és remegő kézzel felálltam a székemről, hogy kimenjek a tábla elé.
Még mindig belém áll a görcs, ha az osztályom elé kell állnom, pedig ez már nem is az az osztály.
Őszintén, nekem az is tökéletes lett volna, ha senkinek nem tűnik fel, hogy itt vagyok – azért jöttem ide, ebbe az új iskolába, hogy az előzővel ellentétben itt senki ne ismerjen és ne tudjon rólam semmit.
Ez a hely egy tiszta lap, és nem akarok kockáztatni.
A szentendrei suliban minden egyes nap kísértett, hogy ki mit tud, mond vagy terjeszt rólam, itt viszont mindenkinek ismeretlen vagyok, és nekem is mindenki ismeretlen, az osztálytársaim, a tanáraim, még a hely is. Ismeretlenek a buszok, az utcák, a villamosok, a játszóterek, a kávézók – ettől valahogy furán biztonságban érzem magam.
Nem akarom, hogy mégegyszer bárki megismerjen.
Feszengve kiálltam a tábla elé, majd mivel nem tudtam, hogy hova rakjam a kezem, és még hosszúujjú pulcsi se volt rajtam az időjárás miatt, amit szorongathattam volna, magam előtt lelógatva kulcsoltam össze őket.
- Sziasztok – szólaltam meg, mire a többiek elcsendesedtek és mindenki engem nézett, a tanárnővel együtt, minden egyes mozzanatomból következtetéseket levonva rólam, amivel tisztában voltam és nem kicsit stresszelt – Igazából nem tudom, mit kell tudni rólam – nevettem el magam zavartan, a hajamat megigazítva, amivel időt nyertem, majd összeszedtem magam és felsoroltam magamról pár információt – Sziráki Regina vagyok, januárban leszek tizenhét éves és szeretek írni. Nagyjából ennyi – húztam egy mosolyra a számat, de nagyon kellemetlenül éreztem magam.
Ennyi maradt belőlem. Ez a három információ.
Minden mást hátrahagytam és nincs többet.
- Ti most költöztetek ide, ugye? – érdeklődött az osztályfőnököm kedvesen.
- Igen, igen – bólogattam megilletődve – Az... anyukám munkája miatt. Szóval teljesen új vagyok itt.
- Honnan jöttetek? – kérdezte egy lány az osztályterem elejéről.
- Szentendréről.
- Az jó hely – szólt közbe egy srác a hátsó padból, akit viszonylag hangosabbnak ítéltem meg.
- Jó, ha Reginek hívunk? – szólalt meg egy másik lány.
- Persze – bólintottam egyből.
Egy pár másodpercig még kint kellett állnom a tábla előtt, hátha valakinek van még kérdése, de nem volt, ami alatt elég kínosan éreztem magam, mindenesetre ezután végre visszaülhettem a helyemre, és őszintén, megkönnyebbülésnek éreztem.

Az egész olyan fura.
Amennyire biztonságban érzem magam attól, hogy nem ismernek, és emiatt senki nem tud bántani, annyira érzem magam kilógónak innen.
Én nem is ide tartozom.
Mit kell tenni olyankor, ha kitaszítanak onnan, ahová tartozol? Tartozhatsz még máshova, vagy onnantól kezdve csak lógsz a levegőben, mint én most? Mert az egészen biztos, hogy én soha nem fogok tudni annyira ide tartozni, mint akik ide járnak, itt laktak mindig is, valakik általánosban is osztálytársak voltak már, megszokták az itteni légkört, a szokásokat, itt sportolnak, zenélnek, színjátszó-körbe járnak vagy éppen aktívan lázadnak az összes iskolai tevékenység ellen már jó sok ideje – itt vannak a barátaik, a régi barátaik, akikkel azóta nem beszélnek már, itt élték meg az első szerelmet vagy éppen itt ábrándultak ki belőle, itt váltak gyerekből tinédzserré, tinédzserből fiatal felnőtté, innen vannak a történeteik, ez a hely jelenik meg a szemük előtt, amikor valaki azt mondja, hogy „iskola", vagy „osztály"...
Én is megéltem mindezt, csak nem itt.
Én tényleg oda tartoztam.
Biztonságos, hogy nem ismernek, de hiányzik az, hogy olyan helyen legyek, ahová köt bármi – nem ironikus, hogy mégis önszántamból hagytam ott azt a helyet, ahová annyi minden kötött?
Tényleg a levegőben lógok, mindezt egy budai társasház egyik lakásában élve, apukám nélkül.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha itt fogok kikötni, és ettől a gondolattól általában elszorul a torkom.
Néha még mindig nem fogom fel, hogy hogyan tudott minden ennyire darabjaira hullani.
Bárcsak ne történt volna mindez.
Bárcsak ne dobott volna ki minden magából, amihez kötődtem, egy olyan helyre, aminek nem vagyok a része, csak éppen most ott vagyok.
És valószínűleg soha nem is leszek a része.
Soha többet nem akarok szerelmes lenni.

[Hét hónappal később/most]
- Neked mennyire volt nehéz a beilleszkedés? – kérdezte Alíz halkan, amikor ma a hosszú szünetben ketten ücsörögtünk az udvar egyik padján és büfében vásárolt muffint ettünk.
A jövő héten kezdődő tavaszi szünet után már az új suliban fog kezdeni, ami azt jelenti, hogy a mai nap kivételével már csak három napot fog ide járni, így igyekeztem minél több időt tölteni vele.
Meglepett, hogy ezt kérdezte, mert ő mondta, hogy ne beszélgessünk a suliváltásról, de válaszoltam neki.
Talán azért hozta fel, mert tart tőle.
- Nem volt célom, hogy beilleszkedjek – válaszoltam őszintén – Épp azért jöttem ide, hogy ne illeszkedjek be, és ne ismerjenek. Aztán egyszer csak elindult egy folyamat, aminek az eredményeképpen most itt vagyok, te a barátnőm vagy, Lili is, rajta keresztül Márk, Szasza a barátom, a tánccsapatban vagyok... és nagyon örülök mindennek, akármennyire is elleneztem pár hónapja. Az élet jobban tudta, hogy mire van szükségem, mint én akkor. Könnyű lesz, ne görcsölj rá. Minden alakul majd magától. Nem ígérem, hogy egyből, de... - fogalmaztam meg a gondolataimat – De végül minden úgy fog alakulni, hogy lennie kell. Elrendeződnek ezek a dolgok.
- Hiszek neked – birizgálta Alíz a karkötőjét – Ugye sokat fogunk beszélni így is majd?
- Persze – mosolyogtam rá fájó szívvel, amit igyekeztem nem kimutatni neki – Barátnők vagyunk. És bármikor felhívhatsz majd, ha úgy érzed. Meg csinálhatunk közös programokat is. Egyébként a félhúgom abba a suliba fog járni, mint te is.
- Tényleg? – mosolyodott el ő is.
- Igen, meg Szaszáék sulija egy utcával van a Savoyai felett, szóval nagy az esélye, hogy véletlenül is összefutunk majd.
- Az jó – mosolygott maga elé vegyes érzelmekkel az arcán.
Egy pár másodpercig csend volt közöttünk, mert ő habozott, hogy folytassa-e, én pedig ezt éreztem rajta és vártam egy kicsit, hogy tudja mondani, ha akarja.
- Bocsánat, hogy elmegyek, Regi.
Meglepetten néztem rá.
- Ezért miért kérsz bocsánatot? – csodálkoztam.
- Mert... - túrt a hajába Alíz – Azért téged is szekáltak itt, volt az a képes dolog, meg egyébként is barátnők vagyunk... és te tökre kiálltál mellettem végig, én meg elmegyek.
- Dehogy is, ezért ne kérj bocsánatot – mondtam őszintén – Én azt szeretném, hogy jobban legyél, és ha segít, ha kiszakadsz innen, teljesen megértem. Nem változtat azon, hogy barátnők vagyunk, az, hogy hova jársz.
- Köszi, Regi – nézett rám Alíz kedvesen, egy kicsit elérzékenyült tekintettel – Tudom, hogy neked Lili a legjobb barátnőd, meg vele több dolog is összeköt, de... szóval nekem te vagy. Meg az egyetlen barátnőm is. Szóval köszi, hogy barátnők vagyunk. Meg hogy elviseled a hülyeségeimet, meg mindent.
A szavaira őszintén elmosolyodtam, majd a muffinomat lerakva szorosan megöleltem.
- Én is nagyon hálás vagyok miattad, Alíz.
Nélküle talán soha nem illeszkedtem volna be ide.

[Hét hónappal ezelőtt]
„Ősz-illat. Ugyanezt az évszakot
Idén is a hulló levelek hozzák
Hulló levél vagyok én is, fakó, mióta
Elvarratlan szálak kötnek hozzád

Hagytál leesni, sárba, pocsolyába
Hagytál megtiporni, rongyosra taposni
Míg egy nem lettem az őszi földdel
A fényemet ellopva tanultál meg ragyogni

Ő eltávozott, a sáros lábnyomába
Koszos víz gyűlt, abban úszom én
Elázva, szétszaggatva már nem is emlékszem
Hogyan ragyogtam egyszer a fa tetején

Kitaszítva, a szél szárnyán süvítve
Repültem messze, egészen idáig
Le kellett szakítanod arról a fáról
Még mindig sebeznek az elvarratlan szálaid"

Szeretek olyan verseket írni a füzeteim hátuljába, amiket soha nem fogok elolvasni, akkor se olvasom vissza őket, amikor kitalálom, nem is igyekszek azon, hogy különösebben szép legyen, vagy hogy én legyek a következő Petőfi velük, csak kiírom magamból, ami bennem van és ha még rímel is, annak külön örülök.
Éppen az utolsó sorokat irkáltam, amikor lehuppant mellém egy lány.
Hosszú, enyhén rakoncátlan, világos haja volt, vékony, világos csuklóján kagylós karkötő, a rövid körmei pedig picit le voltak rágva; a ruhadarabjait nem válogatta össze annyira gondosan, mert kicsit bohém hatást keltettek együtt a színek, de egy picit azért mégiscsak tetszett, a szeplős arcát felém fordítva pedig kíváncsian fürkészett.
Barátságosnak tűnt.
- Szia! – köszönt nekem kedvesen, miközben lerakta a mellettem lévő padra az angolcuccát – Nem baj, ha ide ülök melléd? Eddig páratlanul voltunk az angolcsoportban és nem volt padtársam, annyira rossz volt.
- Persze, gyere nyugodtan – adtam neki helyet a cuccaimat odébbhúzva.
Azt hittem, hogy csak lepakol és megy vissza szünetre, de nem így volt, mert felém fordult a székén és a kerek, világos szemeivel kíváncsian fürkészve megszólalt.
- Te vagy Regi, ugye?
Erre érzékeltem, hogy most nem fogom folytatni a versírást, úgyhogy én is ránéztem, igyekezve a lehető legszociálisabbnak lenni.
- Igen, csak most jöttem ide.
- Tudom, tudom. Én Alíz vagyok – mutatkozott be – Mit írtál? Mondtad a bemutatkozásnál, hogy szeretsz írni.
- Csak egy... verset – legyintettem, és reméltem, hogy nem kérdez tovább erről.
- Juj, de menő! Te akkor olyan irodalmas-lány vagy, ugye?
- Szeretem, igen – válaszoltam zavartan.
- Azta! Én sajnos olyan hülye vagyok belőle. Tavaly a magyartanárunk beírt egy egyest, mert összekevertem Karinthyt Kazinczyval.
Egy mosolyra húztam a számat.
Őszintén, annyira máshol jártam agyban, hogy bár nagyon kedves volt, nem tudtam rákapcsolódni a beszélgetésünkre és az energiaszintjére, ahogy csapongott a témákban.
- Amúgy szerintem tök jó ez az angolcsoport, csak a másik csoportban sokkal többet filmeznek – mesélte Alíz a lábait felhúzva, miközben a világosbarna frufruja kicsit a szemébe lógott, úgyhogy eltűrte a kezeivel – A múltkor Enola Holmes-t néztek a többiek. Mennyivel menőbb már, mint a mi óráink? Egyébként te mióta tanulsz angolul?
- Csak ötödikben kezdtem el, előtte németes voltam.
- És neked megy?
- Igen, nagyjából.
- De jó neked! Nekem az a bajom, hogy a kiejtésben nem vagyok magabiztos. Meg egy csomószor egyszerűen csak nem jutnak eszembe a szavak, olyan ciki.
- Ne érezd úgy. Ez egy idegen nyelv, nem ciki, ha nem jut eszedbe egy szó.
- Jó, de mindenki olyan jó angolos! Pedig egy csomó sorit angolul nézek, és valahogy nem megy bele minden a fejembe.
- Előbb-utóbb be fog, ne aggódj.
- Egyébként neked van olyan nyelv, ami tetszik még?
Irigyeltem Alíz felpörgöttségét, de sajnos én nagyon nem azon a szinten voltam, úgyhogy igyekeztem legalább megközelíteni egy kicsit.
- Az olasz vagy a francia szerintem nagyon szép – válaszoltam.
- Úúú, szerintem is! Meg a spanyol is menő. De a francia a kedvencem, egyszer tök jó lenne megtanulni franciául. Egy picit már most is tudok, mert duolingo-ztam.
Egy mosolyra húztam a számat, ahogy hallgattam.
- Az angolra visszatérve... - hozta vissza a témát – A nővérem most jár egyetemre, anglisztikára. Sajna kolis, úgyhogy nem tudom megkérni, hogy segítsen angolból, ha meg hazajön, nyilván nem ezzel foglalkozik.
- Persze, értem.
- Mondjuk, ha lenne egy angol barátom, az nagyon jó lenne, mert az ő segítségével tuti tök jól megtanulnék angolul. Meg gondolj bele! Kivinne Angliába, együtt sétálnánk Londonban...
- Jól hangzik.
- Te megkaptad az emailt egyébként a bécsi sulis kirándulásról?
- Nem, szerintem Anya még nincsen rajta a levelezőlistákon.
- Akkor majd átküldjük neked. De te jönnél?
- Milyen kirándulás ez egyáltalán? - kérdeztem, csak mert nehéz véleményt alkotni valami olyanról, amiről tíz másodperce tudok csak és egyébként is a semmiből jött fel a téma.
- A sulival december elején kimegyünk Bécsbe a karácsonyi vásárba, meg valami múzeumba. Én tavaly is akartam menni, csak lecsúsztam a jelentkezésről. Annyira reméltem, hogy idén is lesz ilyen! - lelkesedett - És úgy megörültem, amikor kiküldték az emailt! Ugye jössz majd?
- Még nem tudom - hárítottam a hajamat megigazítva.
Nem igazán éreztem a késztetést arra, hogy kirándulni menjek az iskolámmal önszántamból, mert én tényleg csak azért vagyok itt, hogy valahol átvészeljem a gimnáziumi éveimet és leérettségizzek majd.
Nem tudom elképzelni azt, hogy beilleszkedjek ide, és nem is akarok, két évet ki lehet húzni enélkül is.
Tartok az új barátságoktól, az új ismerettségektől, vagy attól, hogy megint kötődöm valahova és piszkosul fog fájni, ha elveszítem.
Kicsit örültem is, hogy Anya nem kapta meg ezt az emailt, különben ő is megpróbált volna rávenni.
- Tök jó lenne, ha jönnél! Tuti élveznéd! - lelkesített Alíz - Egyébként te ismered a Mezei Vincét?
Na igen, nem mondom, hogy életem leghiggadtabb beszélgetése volt, de tény, hogy Alíz meglepően kedves és nyitott volt felém.
Ekkor még nem döntöttem el, hogy elmesélem-e Anyának, hogy beszélgettem egy Alíz nevű lánnyal, mert akkor beleélné magát abba, hogy újra barátkozni fogok emberekkel, ismerkedni és ez nagyon szuper lesz nekem, ezt pedig szeretném elkerülni.
Nem kicsit tartok az ismerkedéstől.
Mindenesetre legalább már elmondhatom magamról, hogy egy emberrel beszélgettem az osztályból.
Talán ez az első lépés affelé, hogy ne érezzem magam annyira kívülállónak itt.