Elvarratlan szálaink

- 40 -

Biztos eltérő vélemények születnének arról, hogy mennyire lehet észrevenni valaki máson, hogy baj van vele, és hogy ilyenkor mit kell tenni.
Talán sokan azt mondanák, hogy lehetetlen belelátni másokba, mindenkinek megvan a maga problémája, amiről a külvilág nem tud eleget ahhoz, hogy csak úgy, kívülről ítélkezzen felette és kezelni próbálja - olyan szempontból alátámasztom ezt, hogy ha belegondolok, hogy az én problémáimat mennyire nem szeretem a világ tudtára adni, miért ne lehetne, hogy valaki, aki mellett elmegyek az utcán, aki mellettem ül a buszon, vagy akivel minden nap beszélek, ugyanezt teszi?
Miért ne lehetne, hogy mindenki, aki körülöttem van, ugyanolyan nehézségekkel küzd, mint én, csak hozzám hasonlóan nem akarják, hogy mások tudjanak róla és az alapján ítéljék meg?
Miért ne lehetne, hogy ahogy én sem érzem azt, hogy a legtöbb ember tényleg ismer, mert csak a felszínt látják belőlem, én ugyanannyira csak felületesen ismerem őket, és ha egy percre mindketten teljesen őszinték lennénk egymással, én is ugyanúgy teljesen máshogy látnám őket, mint ők engem?
Miért ne lehetne, hogy valaki, akivel teljesen ellentétesnek érzem magam, valójában ugyanazokon ment át, mint én, csak máshogy kezelte őket, ezért máshogy ütközik ki rajta?
Valamikor régen megfogadtam, hogy mindig igyekezni fogok ezeknek a tudatában viszonyulni az emberekhez, mert nem csak az én problémám létezik a világon, akármennyire is hajlamosak vagyunk a saját poklunkat érezni a legégetőbbnek.
Szóval biztos sokan sokfélét mondanának azzal kapcsolatban, hogy mennyire lehet látni valakin, ha nincs rendben, és mi a teendő ilyenkor, mindenesetre ma, amikor első órán a tanteremben Alízt néztem, ahogy felelt az osztály előtt állva, félreérthetetlenül láttam.
Talán magamat láttam benne, a viselkedésében még tavaly májusról.
A hosszú, bő pulcsija ujját szorongatta, gyakran változtatva a testtartását, mert sehogy sem érezte magát komfortosan, mindig maga előtt összekulcsolva a karjait valamilyen módon; amikor nem beszélt, a száját összeszorítva nézte a földet, vagy a tanárnőt, amikor pedig beszélt, alig mondott valamit, azt is halkan, hogy lehetőség szerint maximum a tanárnőig jusson el a hangja.
A legtöbben nem figyeltek rá az osztályból a felelés alatt, telefonoztak, egymással beszélgettek, röhögtek valamin, ettek, házit írtak valamelyik következő órára, vagy akármi, főleg, mert Alíz pont úgy viselkedett, hogy nehogy rá figyeljenek, én viszont épp ezért nem tudtam, csak Alízra figyelni, minden egyes mozdulatára, amik megerősítették bennem, hogy tényleg nagyon nincsen rendben.
Eddig is érzékeltem rajta, de most határozottan és sokkal nyomatékosabban.
Nem csak, hogy nincsen rendben, valami nagyon nincsen rendben.
Amikor Alíz később leült a helyére egy kegyelemkettessel, láttam, ahogy egy picit sóhajt egyet, megkönnyebbülve, hogy végre kikerült a szereplésből.
Alíz nem ilyen volt, amikor megismertem, de még két hónapja se - energikus lány volt, aki rengeteget beszélt, szünetenként a nyakamba ugrott, még sakkszakkörre is megpróbált járni, hogy láthassa azt a fiút, akibe szerelmes, akkor is, ha sakkozni se tud, Liliék buliján pedig folyamatosan fel volt pörögve, ugrált, táncolt, jó volt ránézni.
Innentől kezdve pedig nem érdekelt, hogy talán sokan nem értenének velem egyet, de kötelességemnek éreztem, hogy törődjek azzal, hogy ezt látom rajta és tegyek valamit.
Kár, hogy talán elkéstem vele, mert sokkal korábban észre kellett volna vennem a probléma nagyságát.

A következő óra tesi volt, úgyhogy a tesicuccommal együtt az öltözőbe mentem - a terveim szerint akkor mentem volna oda Alízhoz, de egyszerűen sehol nem láttam az öltözőben.
Azt tudtam, hogy a legtöbbször a vécében öltözik át tesi előtt, ha tesizik, de most ott is kerestem, és még az öltöző melletti mosdóban se volt, így azt hittem, hogy nem is fog tesizni velünk, hanem valahol van, vagy rosszul lett és hazament, elképzelésem se volt, hogy hova tűnhetett.
Becsengetéskor se volt sehol, és már épp elindultam volna, hogy körbenézzek a suliban, csak épp akkor szinte belefutottam a tesitanárunkba, aki visszaterelt a tesiterembe.
A lányokkal beálltunk tornasorba, és épp a jelentés zajlott, amikor nyílt az ajtó, és bejött rajta Alíz.
- Elnézést - mondta halkan a tanárnőnek.
- Öt perce megy az óra, Alíz - szólt rá a tanárnő, mire Alíz az ajkát harapdálva beállt a tornasor végére - Hol a tesipólód?
- Van rajtam, csak fázom - válaszolta Alíz, akin így megnézve tényleg látszott, hogy átöltözött tesicuccba, csak az egyenpólóra rávette a pulcsiját.
A tanárnő rosszallóan csóválva a fejét, beírta a késést a tanári naplójába, majd összecsukta azt és ránk nézett.
- Ma iskolaköröket fogunk futni, hogy gyakoroljunk az ingafutásra - jelentette ki, mire a lányok nagy része nyöszörgött egy sort - De előtte Réka vezetésével öt kör futás bemelegítésnek.
Réka ezzel elindult a tesiteremben, mi pedig követtük őt az öt kör erejéig.
Futás közben, amíg a tanárnő nem figyelt annyira, lemaradtam egy kicsit, hogy Alíz mellé érjek.
- Minden rendben? - kérdeztem tőle.
- Persze - válaszolta Alíz a tekintetét elkapva.
- Hol öltöztél?
- Az emeleti mosdóban. Nem találtam a tesicuccomat, egész szünetben azt kerestem.
Bólogattam, majd a diktátor beállítottságú tanárnőnkre pillantottam, hogy vajon üvölteni fog-e, hogy miért beszélgetek Alízzal, de nem úgy tűnt, mert a fiúk tesitanárával beszélgetett, úgyhogy újra Alízra néztem.
- Kijavítod a kettest - mondtam kedvesen, csak hogy tudja, hogy én azért figyeltem rá - Még messze az év vége.
- Nem tanultam sajnos - sóhajtott Alíz - Anya ki fog nyírni.
- A tanárnő úgy is mondta, hogy lehet csinálni ötösért kiselőadást párban, szóval ha akarod, én csinálok veled.
Alíz a száját harapdálva egy pár pillanatig átgondolta a választ.
- Kicsit parázok a kiselőadásoktól. Mármint, nem annyira szeretek kiállni az osztály elé.
Ezt sajnos teljesen meg tudom érteni.
- Mondjuk, ha ketten vagyunk, akkor úgy is téged fognak nézni inkább - gondolt bele kellemetlenül.
- Nem muszáj, ha nem szeretnéd, csak azért mondtam, hogy ha javítani szeretnél ezzel, akkor számíthatsz rám.
- Köszi - nézett rám egy pici mosolyra húzva a száját - Kedves vagy.
Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy rátérjek egy másik témára, amikor a tesitanárunk újra ránk kezdett el figyelni.
- Nincs beszélgetés, Regina! - szólt rám, mire leváltam Alíztól - Legalább megvan, hogy ki fogja visszavinni a mezeket a szertárba óra végén.
Nagyszerű.
Bár pont a mezek foglalkoztattak akkor a legkevésbé.