Elvarratlan szálaink

- 54 -

[Márk szemszöge]
- De cukik, visszaintegettek! – nevetett Emma, miután poénból integettünk egy hajónak a Dunán.
A Lánchídon sétáltunk át ekkor épp, miközben mindkettőnknél volt egy-egy lipótis papírzacskó, mert mindketten megkívántuk a krumplis pogit, amikor elmentünk egy pékség mellett.
- Mert, te nem integetnél vissza? – néztem rá derűsen.
- Nem tudom, lehet túlgondolnám, ha valaki integetne nekem a partról, hogy nem is nekem intett és nem mernék – gondolt bele nevetve.
- Milyen vagy már.
- Szociális szorongás.
- De ki másnak integetnének, amikor te vagy a hajón?
- A halaknak. Mit tudom én.
Röhögve ráhagytam, miközben mentünk tovább.
- Egyébként leülünk majd a rakparton? – kérdezte Emma.
- Mert nem ez volt az eredeti terv?
- Ja, akkor jó. Te most cigizel egyébként?
- Most ez az, hogy gyújtsunk rá, mi? - mosolyogtam rá.
- Nincs gyújtóm - nevetett.
- Oké, mázlid, nekem van – nyúltam a zsebembe, majd a kezébe adtam az enyémet, hogy majd használja, ha akarja, és utólag válaszoltam neki a kérdésére – Amúgy csak ha be vagyok baszva, egyébként nem nagyon szoktam – vontam vállat.
Sportolok ugye.
Szasza is ezt csinálta eredetileg, mint én, alapból nem gyújtott rá az utóbbi másfél évben, csak bulikban – aztán volt az a másfél hónap, amíg Regivel külön voltak most januárban, akkor azért többet szívott el napközben is, azóta meg megint kevesebbet.
Regi amúgy érezhetően hatással van rá.
- Jó gyerek vagy – vigyorgott rám Emma.
- Na jó, ne játszd magad, velem próbáltad ki a cigit először – röhögtem ki, ahogy ránéztem – Mi rontottunk meg. Kis cuki voltál eredetileg.
Emma nevetve meglökte a karom, én pedig folytattam.
- Megvan, amikor elsírtad magad, mert megkaptad életed első intőjét kilencedikben? – szivattam tovább vigyorogva.
- Hé, az a ti hibátok volt! – nevetett – Kellett nektek Petivel beszólni a portásnak! Fel se tűnt volna neki amúgy, hogy kiszökünk a suliból.
- Ja, meg Ambrusnak megkínálni mekis krumplival visszafele jövet.
- Meg rávenni engem is, hogy menjek veletek!
- Az már a te hibád, hogy hagytad magad rávenni – röhögtem.
- Nyilván hagytam magam. Akkoriban megszállottja voltam a mekis fagyinak, és azt ígérte Bende, meg Szasza, hogy vesznek nekem, aztán persze nem vettek.
- Arra emlékszem – bólintottam röhögve – Konkrétan addiktív voltál a mekis fagyival, nem volt normális. A lelkedet eladtad volna egyért – poénkodtam rajta, mire ő is felnevetett.
- Amikor Szárszón voltunk, Máté vett nekem egyet, aztán bedobta a kukába. Ki akartam nyírni.
- Jó, amúgy azt megértem – értettem egyet, majd ránéztem és visszatértem a szivatására – Olyan kis cuki voltál kilencedikben. Kicsi kis Emma – vigyorogtam, majd beleharaptam a pogimba.
- Kicsi kis Emma elment veled randizni – emlékeztetett nevetve – Kicsi kis Márkkal.
Ja, amikor még nem Szaszába volt beleesve, és nem minden körülötte forgott - jó régen volt.
- Elég hamar befűztelek, nem mondhatod – biccentettem derűsen, majd közben végigértünk a hídon, úgyhogy lekanyarodtunk a rakpartra.

Viszonylag hamar találtunk egy padot a part közelében, úgyhogy leültünk oda.
Emmával vettünk idefele pár sört, szóval bontottunk egyet.
- Te kiket hívsz a ballagásra? – kérdezte Emma, miközben felhúzta maga elé a lábait.
- Szaszával elosztjuk magunk között a családot, hogy ki kit hív meg. Azonkívül amúgy nem tudom – vontam vállat – Egy ballagáson most inkább a család a lényeg szerintem, plusz barát vagy barátnő. Meg még mondjuk a legközelebbi barátok. De azt se tudom, hány főt lehet hívni egyáltalán, fix be van szabályozva.
- Szerintem is – értett egyet – Nem tudom, mennyit lehet, mindenesetre, ha így gondolkodsz, meg ha még meg is osztjátok a rokonokat ketten Szaszával, akkor tuti belefér mindenkitek, akit hívni akartok. Egyébként akkor ti Szaszával kiket hívtok meg közösen?
- Én szüleim, ő szülei, Krisi, Lili, gondolom, ő hozza Regit is...
Emma az utolsó névre nem mondott semmit, csak kifejezéstelenül beleivott a sörébe, de ebből rohadtul érződött, hogy nem nagyon van oda ezért, vagy általában, hogy feljött a témába.
A témából kiszakadva sóhajtottam egyet, majd felé fordítottam a fejem és ránéztem.
- Ne utáld már ennyire.
- Nem utálom Regit – védekezett a tekintetemet kerülve.
- Regi bír téged, de komolyan. Nem akar rosszban lenni veled.
- Hát... klassz – fordította el a fejét.
Sóhajtva beletúrtam a hajamba, mert eredetileg nem is akartam, hogy itt kössünk ki a beszélgetésben, de mégis itt voltunk.
Mindig itt kötünk ki.
- De tényleg nincs bajom Regivel – nézett rám Emma pár csendes másodperc után – Kedves lány.
Bólogatva beleittam én is a sörömbe, Emma pedig újra megszólalt.
- Amúgy, amikor megismertem, a legelején azt hittem, hogy közöttetek lesz valami.
- Regi és én közöttem? – néztem rá meglepődve.
- Aha, tök olyan volt. Keringőpárok voltatok, meg minden... - sorolta.
- Ja, nem, nem olyan volt ez.
- Tudom most már. Csak akkor azt hittem.
- Szasza meg Lili is ezt mondta.
- Mert kicsit tényleg olyan volt, de nyilván csak a legelején.
- Nem, Regivel tényleg csak jóban voltunk mindig is – legyintettem.
Meg már amúgy is az elejétől tudtam, hogy Szaszával bejönnek egymásnak, és nekik is szurkoltam magamban.
Regi szép, meg cuki, de a fejemben mindig offos volt, szóval így tényleg full jóban tudunk lenni.
- Aha, értem – bólogatott – Meg most már nyilván egyértelmű is, hogy ti csak barátok voltatok az elejétől is, mivel... nem közöttetek alakult ki... bármi – fejezte be végül, de érződött, hogy habozott, hogy kimondja-e hangosan.
Oké, helyben vagyunk.
Komolyan lehetetlen nem erre a témára jutnunk végül.
Megértem Emmát, meg az érzéseit, de lassan már tényleg ott tartunk, hogy többet beszélünk Szaszáról, mint arról, hogy kettőnk között mi van.
Szasza azt mondta, hogy nem kell bevédenem őt a háta mögött Emmánál, és nem is akartam felhozni ezt a témát kettőnk között, de most már, hogy feljött, mindegy volt, úgyhogy beletúrtam a hajamba és nemsokára reagáltam rá.
Pedig tényleg rohadtul mindenről akartam Emmával beszélgetni, csak erről nem, mindenesetre visszakérdeztem tőle.
- Haragszol rá?
Emma a kérdésemre rámnézett.
- Szaszára?
- Aha – néztem vissza rá.
Emma elfordította a fejét, majd zavartan elnevette magát.
- Az unokatesód. Nem akarom neked fikázni.
- Ezért is érdekel, mert az unokatesóm.
Megigazította a haját, amit akaratlanul végigkövettem a tekintetemmel.
Mindig úgy gondoltam, hogy Emma nagyon szép.
- Igazából magamra haragszom – vallotta be őszintén – Valamit nagyon elszúrhattam ahhoz, hogy ez megtörténjen. Az, hogy ő mit csinált, az inkább csak fájt. Fáj. Mindegy – engedte el a helyes ragozás részét.
Az meg csak a hab a tortán, hogy nyilván próbálok pártatlan lenni ebben az egészben, meg úgy meghallgatni őt, mint ha nem az unokatesómról beszélne közben, de azért ez annyira nem egyszerű mindig.
- Nem ellened csinálta.
- Nem kell bevédened, Márk. Gondolom, Szaszát úgy se érdekli a nagy boldogságban, hogy mit gondolok róla, egészen addig, amíg ki nem mutatom neki és rontom el a kedvét, vagy a barátnője kedvét. Vagy a társaságunk kedvét. Vagy a tiedet. Igazából Szasza teljes mértékben leszar, most, hogy így belegondolok – húzta egy kellemetlen mosolyra a száját, miközben egy kis kavicsot dobott a Dunába, ami csobbant egy kisebbet, hullámzóan megmozgatva a vizet - Szóval mindegy.
- Nem szar le – fordítottam felé a fejem.
- Dehogynem, Márk – nevette el magát kínosan – Akkor tényleg nem szart le, amikor együtt voltunk, nem veszem el tőle, hogy megpróbálta velem, úgy is, hogy sokkal kevésbé akarta ezt, mint én, tudod mit, még azt is elhiszem, hogy nem csalt meg, és hogy azért szakított velem, mert korrekt akart lenni, ha már beleesett időközben a húga egyik random barátnőjébe, akit pár hete ismert, és úgy értékelte, hogy ez többet ér nálam. Tudod mit? Elhiszem, legalábbis megpróbálom elhinni. De azóta... - rázta meg a fejét Emma feszülten nevetve egyet, hitetlenkedve az egészen – Mint ha sose lettem volna a barátja előtte, csak egy kiborult, hisztis ex lennék, akit jobb maga mögött hagyni. Mondhatod te is, meg ő is azt, hogy nem szarja le, hogy én mindezt hogyan éltem meg, milyen érzések vannak bennem, vagy hogy rohadtul kibaszott velem, mondhatjátok azt, hogy őt is zavarja, vagy neki se jó ez, őt is bántja valamilyen szinten, igen, zavarja, mert kellemetlen helyzet neki is, meg Reginek is. Ismerem Szaszát, és te is ismered, tudjuk, milyen. Rohadtul leszar már, mert az ő szemében én most az az ex vagyok, aki még mindig feleslegesen drámázik, ami bezavar ő, meg a barátnője boldogságába. Minden alkalommal csak fárasztottam, amikor felhoztam a szakításunk után kettőnk témáját, és mindig veszekedés lett belőle. Néha úgy érzem, hogy hiába mondom neki a sérelmeimet, egyszerűen nem akarja megérteni, nem akar egyetérteni azzal, hogy ezt ő okozta, az ő hibája és bántott vele. Kíváncsi vagyok, szerinted kért tőlem bocsánatot a szakításunk óta, úgy az egészért, mindenért, amivel megbántott, őszintén? – kérdezte egyszerűen – Segítek. Nem.
Sóhajtva beletúrtam a hajamba, és őszintén nem tudtam, mit mondjak, mert amúgy Emmát is megértettem nyilván, de közben meg Szaszával is beszéltem már erről egy csomót, és teljesen más volt az ő oldaláról.
Nem mondom, hogy élvezek ebben a helyzetben lenni egyébként, egyre fárasztóbb már, de mindegy, mindketten fontosak nekem, szóval nyilván végighallgatom őket.
Ez van.
- De már feladtam, őszintén – vallotta be Emma, tovább folytatva – Talán egy nap majd rájön, hogy mit akartam átadni neki, és nem vesz mindent vádaskodásnak, vagy a semmiből a fejéhez vágásnak, ha felhozok neki valamit azért, mert úgy gondolom, hogy jogosan érzem, és azért mondom neki is, hogy megértse, hogy mit miért érzek. Oké, talán néha tényleg túlságosan elérzékenyültem, vagy kiborultam a veszekedéseink során, ami miatt ő hajlamos elzárkózni a másiktól, mert felidegesíti magát rajta, ezt belátom – mondta – De attól még szerintem a tények tények. Csak egyelőre még néha azt az utat választja, hogy ha felhozok valamit, ami nem feltétlenül pozitív rá nézve, és kritizálja mondjuk, egyből lesöpri az asztalról. Ti valószínűleg nem sokat veszekedtetek, vagy ha mégis, magától értetődően békével zárult és ez mindig így is lesz, de hidd el nekem, hogy Szaszával borzasztóan szar veszekedni, ha nem a családtagja vagy és nem egyértelmű, hogy úgy is túllesztek rajta. Amikor kiakad rád, amikor felidegesíti magát rajtad, felbassza magát már azon, hogy egyáltalán ott vagy és felhozol valamit, ilyenkor meg csak elzárkózik, lekezelő, úgy válaszol, amire nem tudsz mit mondani, a végén sose ő a főhibás, sőt, a másik okozza a konfliktust... szar. Hidd el nekem, hogy az. Francba is a büszkeségével néha.
Minden szempontból rohadt jó lenne, ha lezárnák ezt a szart most már, mert nagyon kemény, hogy mennyire kétféleképpen hallom ugyanazokat a sztorikat Szaszától és Emmától.
- Mondta, hogy egyszer felhoztad neki, hogy korábban is lépett már félre – szólaltam meg.
- Igen, és azt is úgy értelmezte, hogy én ezt csak úgy felhántorgatom neki – bólogatott, mint ha most őt igazoltam volna – Akkor éppen arról volt szó, hogy megcsalt-e Regivel, ő úgy csinált, mint ha teljesen alaptalan lenne a feltételezésem, miközben egyébként azelőtt a beszélgetés előtt öt perccel még vele enyelgett a konyhában, én meg ezen már felidegesítettem magam, és azt mondtam, hogy ne játssza az álszentet, mint akiről ez annyira elképzelhetetlen lenne, mert ha szigorúak vagyunk, akkor nem az, basszus. Azért én is ismerem már elég ideje, a rohadt életbe is.
- Jó, de mondjuk ezzel tényleg azt mondtad neki, hogy ez mindig feltételezhető róla. Neki azzal volt baja, hogy úgy beszéltél róla, mint ha az lenne a jellemzője, hogy simán mindenkit megcsal, ha ahhoz van kedve, hogy ennyire önző ebben, meg hogy hűtlen ember és mindig ezt csinálja. Lehet, hogy követett el hibákat, ő is tudja, de ez azért így túlzás, és nem igaz.
- De, az – válaszolta egyszerűen, teljesen természetesen, mire ránéztem – Akár tetszik, akár nem. Csinálta már, képes rá. Képes megtenni, belefér neki, és egyébként akármilyen úton-módon, de valamennyire meg is tette. De ha pontosabb bizonyíték kell, akkor nézd meg Kírát.
- Oké, azért Kíra más volt.
- Ugyanaz az önmaga volt. Varga Szabolcs, ugyanaz az ember.
- Csak azóta eltelt két év, és ő is tisztában van vele, hogy szar dolgokat csinált. Azért az egy rohadt toxikus kapcsolat volt, ő se volt rendben. Kíra meg egy ribanc volt, ő is aztán csinált olyanokat, amitől én éreztem magam szarul, pedig nem is én voltam benne a kapcsolatban.
- Jó, akkor Nóri, ő is ott volt azért. De amúgy én nem is erre akartam kisarkítani a beszélgetést – tért vissza a témákban – Csak annyi, hogy én már nem számítok Szaszának annyira, hogy azon fáradj, hogy bevédd nekem. Már el is engedtem, lemondtam arról, hogy megértésre leljek benne.
- Megért téged, Emma, komolyan. És nem igaz, hogy leszar, csak utál veled veszekedni. Rohadtul zavarja őt is, hogy így alakult, meg hogy csak veszekedtek kábé minden alkalommal, és nem azért zavarja, mert megzavarja a boldogáságát, hanem mert ő is olyan közel volt hozzád, mint én most. Ő is elvesztett téged akaratán kívül.
- Neki legalább volt kihez szaladnia, miután elveszítettük egymást.
Azért ez ütött.
Valószínűleg neki eszébe se jutott az, ahogy ez a mondat engem ért.
- Mármint – esett le neki, hogy ezt nem így akarta mondani – Még a szakításunk után. A régi társaságunkból konkrétan csak te maradtál közeli viszonyban velem. Kábé mindenki ki van akadva rám.
Nem mondtam semmit.
Nyilván tisztában vagyok vele, hogy sokkal kevésbé vigasztalja az, hogy most mi ketten randizunk, mint amennyire bántotta, hogy Szasza nem szereti, nem véletlenül nem vágtam volna ebbe bele magamtól, viszont ha már mégis így alakult, próbálom nem ezt nézni, és elhinni, hogy ez megfordulhat még.
Ettől függetlenül azért nem mondom, hogy nem szar néha.
Elfordítottam a fejem egy lassú hajó irányába a Dunán, és mivel nem válaszoltam neki, pár másodpercig csend volt, majd végül Emma rárakta a kezét az enyémre, mire félig felé fordítottam a fejem.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, Márk.
Erre ránéztem.
Csak jobb lenne, ha nem az én kezemet fogná most, gondolom.
- Olyan jó veled lenni – mondta kedvesen rámmosolyogva egy picit.
A szemébe nézve én is egy kisebb mosolyra húztam a számat, majd elhúztam a kezem az övé alól és megborzolta a haját, mint amit poénból szoktam.
- Kicsi kis Emma.
Nevetett egyet, mire a mosolyomat magamon tartva elkaptam a tekintetem és a Duna irányába néztem.
Mindig jó volt megnevettetni.
- Kicsi kis Márk – kontrázott rá nevetve.
Emma szépen nevet, szóval általában jó hallani.
Most is jó volt, csak valahogy máshogy ütött ebben a pillanatban.
- Egyébként még azt is akartam, hogy... - folytatta az eredeti témáját, miközben kicsit jobban felém fordult a padon – Köszönöm, hogy nem fordítottál hátat nekem. Tényleg. És hogy meghallgatsz anélkül, hogy ítélkeznél felettem – tette hozzá – Pedig minden jogod megvan hozzád onnantól kezdve, hogy Szasza az unokatesód, sőt, valójában szinte a tesód, azt is teljesen megérteném, ha száz százalékig őt pártolnád, vagy ha ki lennél rám akadva amiatt, mert ő ki van. Mégis most itt vagyunk, és ez nagyon jól esik. Szóval ezért nagyon hálás vagyok.
Amúgy ez egy tök cuki pár mondat volt, mégis úgy voltam vele, hogy jobb lett volna, ha nem hallom őket, vagy ha hallom is, nem most.
Nem tudom elmondani, hogy miért, egyszerűen csak nem akartam ezt a témát tovább bolygatni.
- Miért fordítottam volna hátat neked? – néztem rá – Az egyik legjobb barátom vagy már vagy kilencedik óta.
- Köszönöm, hogy neked számít ez – mondta őszintén.
- Nyilván számít.
Nem mondom, hogy mindenben egyetértek vele, de számít annyira, hogy meghallgassam őt is.
Emma kedvesen rámmosolygott.
Egy másik élethelyzetben biztosan imádtam volna ezt a pillanatot.
Fel akartam hozni valamit, rá akartam kérdezni, másodpercekig filóztam, hogy megtegyem-e, és már épp a megszólalás határán voltam, amikor Emma kicsit közelebb húzódott hozzám és megpuszilta az arcomat.
Nem nagyon tudom már, hogy mit akarok érezni.
- Én örülök, hogy így állunk most. Még ha meg is kérdőjeleztél a múltkor – mondta Emma – De megértettem, hogy miért. És azt is megértem, ha most megkérdőjelezel.
- Nem kérdőjelezlek meg.
Emma megint a kezemre rakta a kezét, megforgatva a karkötőmet a csuklómon, mire már ránéztem.
- Gyors neked ez? – kérdezte őszintén – Mármint, közöttünk. Az egész.
Őszintén?
Nem fogalmaznék úgy, hogy gyors, mert néha az az érzésem, hogy ennek az egésznek egyáltalán megmozdulnia se lenne szabad.
- Csak akkor, ha neked az – válaszoltam a szemébe nézve egy pillanatra.
- Nekem nem az.
- Hogy nem? – kérdeztem tőle egyszerűen, mert ezt komolyan nem értem.
- Úgy, hogy... - kapta el a tekintetét, miközben már teljesen felém fordulva ült a padon – Én ezt szeretném veled. Tényleg.
Újra összetalálkozott a tekintetünk.
Csak éppen nem velem akarta eredetileg.
Erre akkor nem nagyon tudtam nem gondolni.
Nehéz lenne elhinni, hogy ennyi idő alatt száz százalékig túltette magát Szaszán és csak engem szeret most már.
Nem azt mondom, nem velem a legnehezebb elhitetni dolgokat, de ez azért másik szint.
- Nem játszom veled, Márk – mondta ki tényszerűen – Tényleg akarom ezt. Én megbízom benned és te is megbízhatsz bennem ugyanúgy, mint eddig.
A folyóparti szellő kicsit jobban elkezdett fújni, úgyhogy Emma összehúzta a kabátját.
- A nyaralóban hibáztam – folytatta – Már bevallottam, hogy az tényleg annak szólt, hogy ki voltam borulva Regin, meg Szaszán és hülye voltam, de... ahhoz, hogy másnap úgy voltam vele, hogy tetszett az, ami közöttünk volt, meg élveztem, ehhez már semmi köze nincs Szaszának. Miattad élveztem. Azt élveztem, hogy veled vagyok, ami közöttünk volt. Tényleg.
A hajamba túrva elkaptam a tekintetem.
- Ezt jó hallani – szólaltam meg zavartan elnevetve magam, majd mellette elpillantva folytattam – Nekem is bejött, meg ez is, ami most van közöttünk, ne érts félre. Meg nem is gyors, csak általánosságban fura beleszokni, hogy most már itt tartunk. Érted, a barátom voltál előtte, meg Szasza barátnője, szóval néha fura, de nem... rossz értelemben, csak... vágod.
- Ezért kérdeztem, hogy gyors-e neked.
- Nem, nem az – válaszoltam a tekintetét kerülve, jobbhíján.
- Akkor jó – mosolygott rám.
A keze azóta is az enyémen volt, én meg hozzá hasonlóan jobban felé fordultam a padon.
- Tetszik az új hajad – jegyezte meg mosolyogva, a hajamhoz nyúlva, kicsit megbirizgálva.
- Kösz.
- Olyan márkos – mosolygott – Kilencedik elején is ilyen volt.
- Te akkor még a színes-kockás korszakodban voltál.
- Ne is mondd – nevetett fel – De mondjuk te meg a tengerész-korszakodban.
- Milyen tengerész-korszak? – röhögtem el magam.
- Volt egy csomó pólód, amin ilyen pici vasmacskák voltak, tudod.
- Tényleg – ugrott be.
- Látod, mikre emlékszem?
- Durva vagy.
Nem tudom, melyik randizásunk volt gördülékenyebb, az a vicc kategória kilencedik elején, vagy ez most, ami alatt pontosan jól tudom, hogy nem én vagyok az első és egyetlen neki.
Még ha velem is akar lenni, meg én is vele, ettől még vágom, hogy a szíve mélyén nem vagyok az.
- Lehet egy kérdésem? – szólalt meg pár pillanat múlva.
- Aha, persze – néztem rá.
- Neked volt a közelmúltban valaki képben? Vagy mostanában? Vagy esetleg tetszett valaki...? - puhatolózott.
- Ja, nem, semmi komoly – ráztam meg a fejem elnézve.
- Okés, csak azért akartam, mert nem akarok semmi kavarodást okozni neked, vagy... akármi – magyarázta.
- Értem, értem.
- Nem baj, hogy felhoztam, ugye?
- Nem, dehogy, csak nyugodtan.
Emma elmosolyodva nézett rám, majd kíváncsiságképpen a bőrnyakláncomhoz nyúlt, hogy megnézze, hogy most melyik van rajtam.
Ahogy a nyakláncom volt az ujjai között, én őt néztem, és akaratlanul a szájára pillantottam párszor.
Igazából ez a kavarodás.
Emma mosolyogva elengedte a nyakláncomat, majd a szemeimbe nézett, de nem húzódott el tőlem.
- Veled kellett volna keringőznöm, nem?
Erre én is a szemeibe néztem.
- Hát, most már mindegy.
- Tudom, csak elgondolkodtam ezen – nézett le egy kicsit mosolyogva, majd újra a szemembe pillantott – De legalább most így vagyunk.
- Legalább ennyi.
- Jó, hogy így vagyunk.
- Az.
Egy pár másodpercig egymás szemébe néztünk. Emma szépen mosolyog.
A mosolyát néztem, amikor ő a számra nézett, mire én először a szemébe egy pillanatra, aztán ugyanúgy az övére.
Ez az egész tényleg olyan, mint aminek nem kellene megtörténnie, de valahol meg mégis jó, csak van ez az érzés, hogy ez annyira nem illik bele semmibe, amibe eddig beleszoktunk.
Emma aztán utalóan közelebb hajolt hozzám, mire én pedig megcsókoltam.
Jó lenne kitörölni a fejemből, hogy ne gondoljak arra, hogy előttem Szaszával mik történtek közöttük.
Fura érzés volt megcsókolni, vagy amikor ő csókolt meg engem, jó volt, vágytam erre, és tényleg jó érzés volt, de hihetetlen is.
Tényleg fura.
Mint aminek köze sincs a valósághoz.
Először csókolóztunk józanon, legutóbb csak a nyaralóban, és máshogy ütött, rohadtul máshogy, nem rosszabbul, nem jobban, csak máshogy.
Fogalmam sincs, hogy, csak egyszerűen mindentől máshogy - egyszerre volt túl hihetetlen, és túlságosan valódi.
Még egy hónappal ezelőtt is feltettem volna magamnak a kérdést, hogy hogy lehet az, hogy Emma meg én, két hónapja is, fél éve is, mindig is, és most is feltettem, de ugyanúgy nem tudtam válaszolni rá.
Talán azért, mert ahhoz még nem vagyunk eléggé.

Vagy talán mert nem lehetünk eléggé.