Elvarratlan szálaink

- 71 -

[Szasza szemszöge - egy nappal korábban]
"Vissza tudsz majd hívni?"

Senkinek nem mondtam, hogy Erik meghalt szombaton, ami nem mások ellen szól, csak nem megy, nem tudok és nem is akarok beszélni róla még.
Mit mondjak egyáltalán? Milyen szavakat kellene használnom?
Rohadtul nincs kedvem azokhoz a beszélgetésekhez, amiket ez előidézne, és ki se akarom tenni magam nekik. Meghalt a legjobb barátom.
Nem olyan téma, amiről szívesen beszélgetek így hat nappal a történtek után.

Egy pillanatom volt, amikor el akartam mondani Reginek, neki egyedül, vasárnap, amikor kocsiba ültem és átmentem hozzá, de aztán ő nem volt otthon, utánamentem a kórházba, onnantól kezdve pedig megéreztem, hogy ez így nem megy.
Hogyan tudtam volna erről beszélni neki, amikor épp az apja miatt volt romokban?
Esküszöm, hogy féltem őt a lelki egészsége miatt – mindig is féltettem, a kapcsolatunk előtt és alatt is, főleg az apja balesete óta, ahogyan akkor láttam kívülről. Rohadt kemény volt, az egész.
Végignézte, hogy elütik az apját, azt az apját, aki miatt alapból is szarul volt mindig is, főleg az utóbbi időben, és így is pszichológushoz jár miatta, megmentette az életét, olyannak láttam azalatt, amit még nem ismertem belőle, összeomlott tőle, másnap pedig meglátogatta, összevesztek, megint kiborult tőle, azóta pedig az is kiderült, hogy elég súlyos állapotba került az a fasz.
Kizárólag Regi miatt nem tudom szívből azt kívánni, hogy bárcsak megdögölne a picsába.

Tegnap, miután eljöttem Regitől, vettem egy üveg piát, meg egy doboz cigit, leültem egy padra valahol és átkoztam az egészet fejben, fel se tűnt, de elment vele vagy két-három óra.
Nem akarom kerülni Regit, tegnap is szinte végig az volt a fejemben, hogy rohadtul hiányzik, még akkor is hiányzott, amikor vele voltam, mert nem úgy voltam vele, de egyszerűen ez most nem megy.
Nem mindig tudok jó támasz lenni.
Nem álltam készen erre.
Nagypapám halálánál is ez volt – alig tudtam feldolgozni a gyászt, mert meg se éltem rendesen, mindenki támaszkodhatott rám, mindenkit vigasztaltam, mindenki előtt eltemettem magamban az egészet, ami addig ment, hogy végül kiszakadtam az egészből és máshol kerestem menekülőt.
Szar dolog, hogy nem vagyok mindenható.
Én is tudok szarul lenni, akármennyire is nem akarom megengedni magamnak.

Nem terveztem beszélgetni senkivel a temetés során, így nem is mentem oda sokkal korábban a temetés kezdeténél – egyedül Erik családjával beszéltem, és őszintén, rohadt szar volt így látni őket. Szar dolog, amikor meghal egy tizennyolc éves a családban.
Tizenkét éve az egyik legjobb barátom volt, gyerekkori barátom hat éves korom óta, teljesen külön az összes baráti társaságomtól, nem csak egy haverjaim közül, akkor is, ha időközben kétszáz kilométerrel odébb költözött koliba. Gyerekkori barát az gyerekkori barát, amióta szinte az eszemet tudom, és semmi nem vethetett volna véget neki, mert már olyan rohadt régi volt.
Nem fogom azt mondani, hogy nem vágott talajra ez az egész, már abban a pillanatban is, amikor megtudtam, hogy meghalt.
Ez az, amire tizennyolc évesen valahogy senki nem számít a barátaival kapcsolatban, de mégis megtörtént.
Sok mindent meg lehet menteni, sok mindent helyre lehet hozni, vissza lehet csinálni, az egyetlen dolog, amit nem, az a halál. Ez csak úgy megtörténik, és nem tudsz mit csinálni ellene, nem tudod elkerülni, megmenteni magad attól, hogy fájjon, mert minél inkább mentesíted magad a fájdalomtól, később annál rosszabb lesz.
Nagypapámnál is ez volt, és rohadtul nem álltam készen arra, hogy újra megtörténjen ugyanez. Vannak dolgok, amikre soha nem lehet készen állni, csak jön, megy, és időközben véget vet valaminek, ami letesztel, hogy na, most mit kezdesz magaddal?
Régen voltam ennyire talajon utoljára.
Eljött az a pont, hogy most még én se tudom, hogy mihez kezdjek, akkor se, ha általában mindenki tőlem várja a megváltást.

Lezajlott a temetés, és őszintén, nem akartam tovább maradni, erőltetett beszélgetéseket lefolytatni akárkivel, hogy ki hogy van, amikor épp most temettünk el egy tizennyolc éves gyereket, aki egyidős velem, vele együtt nőttem fel, és baszki, akár én is lehettem volna a helyében. Ott volt a neve azon a síron, alatta a születési évével, ami konkrétan ugyanaz, mint az enyém, és kibaszott tizenkilenc a neve alatti két évszám különbsége. Idén lett volna tizenkilenc éves, egy hónappal az én szülinapom előtt. Másfél hete még simán beszéltünk telefonban, poénkodtunk egy régi sztorin, még amikor focira jártunk általánosban, és azt beszéltük, hogy ahogy kijön a kórházból, elmegyünk kajálni, aztán beülünk egy meccsre, mesél arról a csajról a sulijából, aki bejön neki és be akarja fűzni, meg most már mindenképpen összeszedjük, hogy kiket hívjunk nyáron arra a hajóútra. A nyolcadikos tablónkon konkrétan az enyém mellett van a neve, az a név, amit most már egy rohadt kőtáblán láthatok csak.
Még mindig nem hiszem el, hogy megtörtént. Nem történhetett meg.
Ennek rohadtul nem most kellett volna bekövetkeznie.
Nem olyan egyszerű ez, és felbaszott minden egyes ember, akiken nem láttam minimum azt, ami bennem volt akkor - kurva nagy üresség és az egész életemen elgondolkodtam, mert fejbevágott ez az egész, komolyan. Eddig is, de ma méginkább.
Ma, a temetéssel vált valóságossá az, hogy meghalt, tényleg meghalt, tényleg eltemettük és ezen már nincs mit tagadni tovább - akármennyire is nem történhetett meg, megtörtént.
Felbaszott mindenki, akin egy apró mosolyt is láttam akármi miatt, mindenki, akik úgy beszélgettek temetés után, mint ha csak úgy összegyűltünk volna, mindenki, aki az óráját nézte, aki késett, aki sietett, aki csak megszólalt suttogva a szertartások alatt, aki leejtett valamit közben, akinek bármilyen hangot adott ki a telefonja, mindenki, mert a külvilágra vetült ki bennem az, hogy ettől az egésztől megállt bennem minden, csak zajlott körülöttem az élet és fogalmam se volt, hogy mihez kéne kezdenem, mert minden szürke volt, üres és értelmét vesztette.
Akkor, ott, semminek nem láttam értelmét.
Virágokat dobtunk a sírba, amik úgy is elrohadnak majd, végignéztük, ahogy lezárták, lefedték földdel a koporsót, koszorúkat raktak rá, egy sírrá téve a sok közül a temetőben, ami mellett a legtöbb ember csak úgy el fog menni itt, a földdel egyenlővé téve, elrejtve a föld színéről, mint ha soha nem élt, létezett volna közöttünk, mint ha nem lett volna ott ennyire kristálytisztán mindenkiben. Eltemettük, hogy elfogadhassuk, hogy nincs többet, ránk lett erőltetve ez az érzés, hogy tessék, vége a szertartásnak, menjünk, beszélgessünk egymással, üljünk kocsiba, utazzunk haza és csináljunk mindent ugyanúgy, mint ha semmi nem változott volna, mert megy tovább az élet, amit nem befolyásol egy ember, aki vagy itt volt közöttünk valaha, vagy nem.
Képtelen vagyok így gondolkodni erről, egyszerűen csak nem megy, és annyira szar volt végignézni ezt, vagy azt érezni a levegőben, hogy így kell gondolkodnom, mert mások is így gondolkodnak, és nekem is ebbe kéne becsatlakoznom.
Lehet azt mondani, hogy nem nőttem fel ehhez eléggé, lehet azt mondani, hogy nem gondolkodok elég éretten erről az egészről, őszintén, oké, legyen így, de baszki, miért normalizáljuk azt, miért állt be a társadalomba az az elvárás, hogy ennyire könnyen lépjünk túl valakin?
Fogadjunk, hogy mostantól akármikor fel fog jönni a téma valakik között, az lesz a konklúzió, hogy "igen, tényleg nagyon szomorú, de az élet nem áll meg, lépjünk tovább".
Nem tudok így gondolkodni erről.
Beteg az egész, és azért beteg, mert rohadtul tudom, hogy igazából mélyen belül senki nem értett volna egyet ezzel ott helyben, csak valamiért mindenki felvette ezt a normát, azt mondogatva, hogy „jobb helyre került", „legalább nem szenvedett sokat", egymással beszélgettek a régi ismerősök, akik ritkán találkoznak, elterelve egymás figyelmét arról, hogy miért találkoztak itt és most egyáltalán, mint ha azt várták volna, hogy végre megtehessék már ezt, egymás kedvét próbálták feldobni, saját sütésű sütik meg pogácsák kerültek elő, amikkel egymást kínálgatták, én meg végignéztem mindenkin, és annyira abszurdan betegnek éreztem ezt az egészet, ami egyáltalán nem passzolt ahhoz, ahogy én éreztem magam, hogy biztosra vettem magamban, hogy az első percben, amikor már nem parasztság, én hazamegyek, vagy ha nem is haza, innen el, az biztos.
Nem tudom megélni a legjobb barátom halálának a gyászát ennyi tagadásban lévő, túl udvarias ember között.
"Vissza tudsz majd hívni?" – pillantottam rá megint a barátnőm üzenetére, mire egy pillanatra lehunytam a szemet, és ez rúgott belém mégegyet.
Annyira az akarok lenni, akit megérdemel, de ez az egész most annyira más pillanat volt.

Épp itt tartottam a kirakott asztalok között, amik körül az emberek voltak, és már azon voltam, hogy most lépek le, amikor meghallottam valakinek a hangját.
- Szasza!
A hangjára meglepetten megálltam, majd hátrafordultam.
Egyből felismertem, akármennyire régen is hallottam. Két éve.
Két éve láttam utoljára, amikor végleg elvágtam mindent kettőnk között, hogy továbblépjek, és azóta se néztem vissza soha.
Rohadtul nem számítottam rá, hogy most a semmiből itt lesz előttem.
- Szia – köszönt nekem Kíra egy kis mosolyra húzva a száját, miközben odalépett hozzám.
Nem sokat változott, pont olyan volt, mint amilyen legutóbb is, amikor utoljára láttam – pont olyan, mint amilyen az emlékeim között megmaradt a fejemben.
Pont olyan, amit valamiért rohadtul szerettem két évvel ezelőtt, mielőtt megutáltam, aztán a múltamban hagytam volna.
Most, hogy láttam, egyből az jutott eszembe, hogy mennyire rohadt régen volt ez már, és mennyire másnak érzem magam, mint akkor.
Kettőnk közül csak ő maradt ugyanolyan, és ez a kontraszt most rohadtul érződött.
- Helló.
Külsőre és kisugárzásra is ugyanolyan volt.
Fekete, hosszú, egyenes haj, hűvös, világoskék szemek, világos, fehér bőr, telt ajkak, rásimuló fekete ruha. Minden egyes millimétert ismerek belőle, és ahogy most láttam, minden beugrott, minden ismerős volt rajta, és rájöttem, hogy bele vannak égve a fejembe, csak már ezer éve nem gondoltam rá és nem idéztem fel magamban.
Utólag néha már esküszöm, szürreális belegondolni, hogy anno mennyire az életem része volt, annyi minden történt azóta, meg annyi minden átalakult, velem együtt, hogy ha megpróbálnám elképzelni, arra jutnék, hogy elképzelhetetlen.
Egyébként se nagyon illett a jelenléte most semmibe, amiben most éreztem magam.
- Eddig is láttalak, csak a temetés alatt nem akartam idejönni – mondta Kíra.
Amikor legutóbb beszélgettünk két éve, vagy egy órát veszekedtünk, ami azzal zárult, hogy megbeszéltük, hogy szar hatással vagyunk egymásra, soha többet nem beszélünk, nem jövünk össze megint, nem keressük egymást, csak végleg kilépünk egymás életéből, töröltük egymás számát, letiltottuk egymást, nem jártunk többet azokra a helyekre, azokba a társaságokba, ahol együtt voltunk, visszaadtuk egymásnak a cuccainkat, még képeket is töröltünk a galériánkból, minden, ami akkor kellett, hogy ne menjünk vissza egymáshoz.
Utólag belegondolva ez tényleg nem volt normális, nemhogy toxikus, konkrétan beteg volt az egész, életem egyik legjobb fordulata volt túllépni ezen, akármilyen sokáig is tartott és nehéz is volt.
- Itt voltál végig? – kérdeztem vissza meglepetten, mert komolyan nem tűnt fel.
- Igen, de csak hátrébb, azért nem láttál. Nem éreztem azt, hogy előre akarok furakodni. Én azért nem voltam Erikkel olyan közeli viszonyban, mint te.
Kíra és Erik ismerték egymást, tőlem teljesen függetlenül, ami az évek alatt nagyon random derült ki, szóval végülis gondolhattam volna rá, hogy itt lesz, de ez így nem jutott eszembe.
- Ja, vágom – biccentettem.
Kíra mosolyogva nézett rám.
Elég abszurd volt ma mosolyt látni bárkin.
Ahogy egymás szemébe néztünk, megint beláttam, hogy baszki, ez nagyon régen volt. Beugrott néhány emlék, ami alapból soha nem jutott volna eszembe.
Ez kivételesen az a pillanat volt, amikor az eltelt két év nem rövidebbnek érződött, mint amennyi volt, hanem sokkal hosszabbnak, vagy öt évnyinek, annyi minden történt azóta.
- Régen láttalak – jegyezte meg kedvesen.
Bólintottam egyet, hogy én is, miközben valahova máshova néztem.
Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a beszélgetéssel, mert mindenhol voltam fejben, csak az életem ezen részénél nem.
A volt barátnőm egy halvány mosollyal végigpillantott rajtam, majd a szemeimbe nézett, mire én is az övébe.
- Jól nézel ki – mosolygott.
- Kösz.
Annyi biztos, hogy minden szempontból sokkal büszkébb vagyok arra, amilyen most vagyok, mint két évvel ezelőtt. Mindent megcsináltam, amiről azt hittem akkor, hogy lehetetlen és esélyem sincs.
Én kitörtem abból, amiből ő azóta sem.
Megcsináltam, és lettem is valaki, lettek elveim, lettek céljaim, terveim, és annyi mindent véghez is vittem. Mindent a kezembe vettem, ami korábban engem irányított.
Ott vagyok most, ahol akkor is lennem kellett volna, amikor vele voltam – ő viszont még mindig ott ragadt le, és ez most rohadtul érződött.
Kár, hogy ez a felfelé ívelésem nagyjából egy héttel ezelőttig tartott.
- Azta, mennyivel izmosabb vagy – jegyezte meg mosolyogva, miközben a felkaromhoz nyúlt, ráfogva a bicepszemre.
Két év ide, vagy oda, rohadtul ismerem őt, kívülről-belülről.
Ez még nem az, amikor rányomul valakire, főleg, hogy ha akartam volna, minden létező dolgot felidézhettem volna, ami volt már anno közöttünk, ez inkább a kettő határa, amikor még a reakcióra vár, hogy melyik irányba lendüljön el ezután.
Ha úgy fogalmazok, hogy Kíra könnyen kapható csaj, akkor túl udvarias vagyok és igazából nem is pontos, mert ő inkább csak bedobja magát a saját szórakozására, nincs itt szó semmilyen megszerzésről.
- Van barátnőm, Kíra.
Egymás szemébe néztünk.
- Meg amúgy is – tettem hozzá, tekintve, hogy az exem, akivel két éve szakítottam, meg egy kibaszott temetésen vagyunk, szóval már csak ezekért is tartsa magát a piros vonal alatt.
Kíra elvette a kezét, majd ugyanazt a mosolyt magán tartva visszakérdezett:
- Ki a barátnőd?
- Nem ismered.
- Olyan, mint az ideálfeleséged? – kérdezte mosolyogva, egy ezeréves beszélgetésünkből visszaidézve.
Egyből tudtam, hogy mire utal vissza, mire feszülten elröhögve magam, elfordítottam a fejem.
Kíra ilyen. Mindig is ilyen volt.
Nem tudnám szavakkal pontosan körülírni, hogy milyen, de az biztos, hogy pont ugyanilyen. Kíra.
- Az – mondtam őszintén.
- Akkor megint hiszel az ideákban.
- Csak tervezek kezdeni valamit az életemmel.
Amikor Kírával együtt voltam, valahogy rámragadt az a mentalitás, hogy semmit nem akarok az életemtől, mert úgy se jönne össze, meg egyébként se lennék vele előrébb.
Beértem egy olyan kapcsolattal, ami abból állt, hogy szinte minden együtt töltött idő alatt bebasztunk, betéptünk vagy minimum együtt cigiztünk, és így beszélgettünk mindenről, meg engedtük magunk közé azt a kurva sok testiséget, ami volt, a világ elől való menekülés részeként, nem jártam haza, félig nála laktam, vagy random köztéri helyeken aludtunk néha, arról szólt minden, hogy mindkettőnknek szar és utálunk mindent egymáson kívül, egészségtelenül összenőtt vele az életem, gyakorlatilag ez a kapcsolat volt az, egy menekülő a valós dolgok és valós problémák elől, mint ha semmi más nem létezne, aztán mindez még meg is romlott, átlagos esemény lett, hogy csaljuk egymást, meg háromnaponta szakítunk, szóval beteg volt az egész – mindeközben viszont azt dumáltuk mindig, hogy nincs értelme azért küzdeni, hogy hozzátegyünk valamit a világhoz, nem akarjuk a nagykönyvben megírt életet, diplomát, házasságot, gyerekeket, otthont, sikeres karriert, mert semmi ilyen nem számít.
Nyilván két drogos tizenhat éves ezt úgy is nagyon tudja.
Minden utálása és elvetése helyett lehet, inkább az akkori életünk összekaparásával kellett volna foglalkozni.
Nem véletlenül kérdezem meg magam néha így utólag, hogy ez az egész amúgy mi a faszom volt.
Ilyenkor rohadtul örülök, hogy tovább tudtam lendülni ezen, felül tudtam emelkedni és azzá tudtam alakulni, amivé kellett, a mentalitásommal és az értékrendemmel együtt, ami akkoriban valahogy random eltűnt, aztán visszajött, és épp ezért volt éles a kontraszt, hogy ezzel szemben ő még mindig ugyanott van.
Azért ez kemény.
Legalább emlékeztetett arra az útra, amit én tettem meg az elmúlt két évben.
- Az jó lehet. Én még Finnországnál tartok, hogy festeni fogok – nevette el magát, mire meglepetten pislogtam egyet.
Oké, szóval ő még tényleg ugyanott tart.
Nem tudom, hogy ez most szomorú vagy megvetendő inkább.
- Amúgy... - váltott témát, miközben az egyik hajtincsével játszott az ujjával – A barátnőd hogyhogy nincs itt?
Helyben vagyunk.
Olyan szinten ismerem, hogy ez most még engem is meglepett.
- Megnézted volna, mi?
- Megnéztem volna – mosolygott rám – Hogy hívják?
- Nem úgy, mint téged. Nem véletlen.
Egy másodperc szemkontaktus után elmosolyodva, ciccegve meglökte a karom, ahogy leesett neki, hogy ez egy beszólás volt, amit még csak szépíteni se akartam.
Nem voltam szépítgetős kedvben.
- Igazából most én vagyok itt veled. Nem ő – jegyezte meg mosolyogva.
- Mert meghalt a legjobb barátom. Bocs, Kíra, nem vagyok poénkodós hangulatban.
Ezt belátva bólintott egy kisebbet, majd pár másodperc múlva újra rámnézett.
- Sajnálom – mondta őszintén, Erikkel kapcsolatban – Én is jóban voltam vele, de tudom, hogy neked nagyon jó, meg nagyon régi barátod volt.
Az volt.
Már akkor éreztem, hogy gáz lesz, amikor bekerült a kórházba.
Megérzem, ha gáz lesz, és most is megéreztem.
Két éve is megéreztem.
- De túl leszel ezen is, Szasza – nézett rám – Régen is felnéztem rád, amilyen erős személyiség vagy, de most, hogy látlak, így két évvel később... nagyon durva, hogy mennyit kihoztál magadból, és mennyivel jobb verziód vagy most. De tényleg. Még engem is meglep, pedig én már régen is csodáltalak. Szóval biztosan túl leszel rajta, higgy nekem.
- Nem tudok csak úgy túl lenni rajta – válaszoltam őszintén, valahova másmerre nézve. Meg nem is akarok még. – Még a nagypapám is szarul tud érinteni, a mai napig. Nem mindenen lehet csak úgy túl lenni. De ezenkívül kösz.
Kedvesen mosolygott rám, majd pár pillanat múlva vett egy nagy levegőt és rákérdezett.
- Elszívunk egy cigit?

Amikor Kírával kimentünk a temetőből, és amögött leültünk egy padra, hogy rágyújtsunk, a fejemben nem Kírával voltam, csak fizikailag – a fejemben egyedül voltam, egyedül a gondolataimmal, a szar kedvemmel, meg a gyászommal, más kérdés, hogy kívülről nézve ott ült mellettem Kíra, aki hasonló hangulatban volt, amivel nem zavartuk meg egymást. Nélküle is itt kötöttem volna ki.
Nem is beszéltünk végig, és amikor beszéltünk, akkor is ő szólalt meg előbb.
Nem volt zavaró, mert amíg együtt voltunk, akkor se beszélgettünk végig erőltetetten, és az esetek kilencven százalékában alapból mindkettőnknek minden baja volt a világgal, amit együtt éltünk meg.
Morbid és ironikus, hogy jelenleg tényleg maximum Kíra volt az, akinek el tudtam viselni a társaságát, mert az ő jelenléte legalább nem helyezett rám olyan nyomást, hogy jól kéne éreznem magam, nem kellene leterhelni mást az érzéseimmel, figyelni kell mások érzéseire és másokat kell támogatnom. Azon se erőltettem meg magam, hogy megválogassam, hogy milyen stílusban beszélek, miket mondok, mennyire vagyok flegma, mert úgy is ismer, tudja, hogy milyen vagyok ilyenkor, nincs értelme a megfelelésen rágódni, főleg, hogy nem is akarok megfelelni. Az előző gyászomon is vele mentem végig.
Kíra még csak gyászolni látott, ezért legalább ez most nem volt természetellenes.
Akármennyire is nem gondoltam erre az élethelyzetre magamtól, nem ismételném meg és legszívesebben senkinek a világon nem beszélnék róla, csak magam mögött hagynám és elfelejteném ezt az eseményt, mint egy kiugrót az életemben.
- Min gondolkodsz most? – kérdezte Kíra, miután beleszívott a cigijébe.
Kifújtam egy adag füstöt, majd magam elé nézve válaszoltam.
- A barátnőmön.
- Azon belül?
- Hogy mikor hívjam vissza. De lehet, beugrom hozzá inkább.
- Miért nem hívod vissza most?
- Nem vagyok ott fejben.
- Azt mondjuk látom.
Kíra levette a magassarkúját, majd felém fordulva felhúzta a lábait a padra.
Most más lenne, ha Regi ülne mellettem. Nem tudtam nem eljátszani a gondolattal.
Mindennek ellenére rohadtul látni akartam.
Kibaszott szürreális volt, hogy mindeközben valamiért, random Kírával voltam egy légtérben.
Tudom, hogy szar a helyzet, amikor vele kötök ki.
Magam elé nézve szívtam egyet a cigimből.
Kíra megsimította a vállam, mire oda se néztem, mert nem váltott ki belőlem semmi különösebbet.
Bár hirtelen úgy éreztem, hogy alig tudna belőlem bármi is kiváltani valamit.
- Igyunk valamit? – dobta fel – De fű is van nálam, ha gondolod.
- Nem, kösz.
- Rád se ismerek – mosolyodott el, miközben ő már maga elé húzta a táskáját, hogy tekerjen magának egyet.
Még jó.
- Kocsival vagyok.
De mondjuk már itt tudtam, hogy valahogyan ma mindenképpen inni fogok, de ezt semmiképpen nem az exemmel képzeltem el.
Leginkább egyedül, ha már senki más nem tudja rajtam kívül, hogy egy hete gyászolok.
Nem is kell, hogy tudják, őszintén.
- Milyen kocsid van amúgy? – érdeklődött Kíra, mire csak elmutattam jobbra, ahová leparkoltam.
Kíra az ujjaim irányába nézett.
- Azta – mosolygott – De menő. Mondjuk gondolhattam volna, hogy neked menő kocsid lesz. Mikor lett jogsid?
- Másfél éve.
- A motornak mikor állsz neki?
- Már megvan.
Kíra meglepetten nézett rám, majd beleszívott a cigijébe, és miután kifújta a füstöt, kedvesen megszólalt.
- Büszke vagyok rád, Szasza.
Erre nem válaszoltam, ő pedig kérdezett egy újat.
- Hova mész tovább érettségi után?
- Építészmérnökire.
- Azt a kurva – kerekedtek el a szemei – De várj, nem a közgáz volt a régi álom? Apukád után.
- De. Csak senki után nem akarok kerülni.
Kíra bólintott egyet, hogy ez érthető.
- A barátnődnek biztos tetszik az ötlet - mosolygott rám magában.
Biccentettem egyet.
Nem mondom, hogy nem volt plusz egy érv az építészet mellett.
- Veled mi van? – kérdeztem vissza, miközben szívtam egy újat.
- Én már nem járok suliba.
- Otthagytad?
- Aha, tizedik után. Nem vagyok tanköteles – vont vállat Kíra – És úgy se mentem volna át az érettségin.
- Mit csinálsz akkor?
- Most épp pultozok. Nem akarok a szüleimtől függeni, egyik nagyobb fasz, mint a másik – mondta, majd a szájához emelte a cigijét.
Régen beszéltünk egymás életéről, de most, hogy ezt mondta, realizáltam, hogy még mindig mindenre emlékszem a családi hátteréből.
Üdv Kíra életében.
- Kinél laksz? – kérdeztem.
- Anyámnál laktam, aztán ő összeköltözött a faszijával, akit én nem bírok, meg össze is vesztünk, úgyhogy visszacuccoltam Apához, neki meg lett egy ribanc nője, aki mindig bele akar szólni az életembe, szóval még kitalálom, hogy mi legyen. Minél korábban le akarok lépni otthonról. Majd valahogy lesz. De jó döntés volt, hogy otthagytam a gimit, semmit nem tett volna hozzá az életemhez egy érettségi.
Durva belegondolni, hogy a mi életünk két éve gyakorlatilag egybe volt nőve, ehhez képest viszont most kibaszott nagy a kontraszt.
- De nagyon menő, hogy építész akarsz lenni – mondta Kíra – Mindig sokkal okosabb voltál, mint én. Meg te értesz is ezekhez.
Kicsit olyan volt Kírát hallgatni, mint amikor fekszel a nappaliban, megy valami film a tévében, és hallod, amiket mondanak benne, eljutnak hozzád a mondatok, de rohadtul máshol jár az agyad, és nem jutnak beléd valami mélyre a szavak.
Nem nagyon tudtam rákapcsolódni a beszélgetésre.
- A barátnőd mi akar lenni? – érdeklődött tovább.
- Pszichológus.
- Okos?
- Az.
És ezt most, hogy Kírával beszélgettem, különösen éreztem.
Meg lehet nézni, hogy kikhez vonzódtam, ha valaki arra kíváncsi, hogy milyen jellemfejlődésen mentem keresztül az utóbbi két évben.
- Budai elit lány? – kérdezgetett mosolyogva.
- Szentendrei. Múlt nyáron költöztek csak Budára.
- Ismeri a családod?
- Aha.
- Szeretik?
- Persze.
Kírát gyakorlatilag senki nem látta a családomból, mert soha nem vittem haza, de erről felesleges sokat beszélni, mert azóta nagyjából az egész világnézetem átfordult, az értékrendem, az igényeim, ez csak egy a sok pont közül, amivel ezt bizonyíthatnánk.
- Most egy kicsit kötelességem utálni őt – jegyezte meg rámmosolyogva.
Ja, Kíra tényleg Kíra maradt, és ez nagyjából háromszavanként eszembe jutott.
Nem mondtam semmit, mert őszintén, egyáltalán nem itt jártak a gondolataim, eddig is csak válaszolgattam, hogy válaszoljak, de nem itt voltam fejben.
- Miről beszélgessünk, hogy jobban érezd magad? – kérdezte Kíra.
- Ne beszélgessünk.
Nem vette magára, mert vele tényleg olyan kapcsolatom volt anno, hogy simán mondtunk egymásnak ilyeneket, mert amúgy nem tudom, honnan jött az, hogy parasztság, ha valaki nem akar beszélgetni éppen.
Nem kell mindig beszélgetni.
Kíra elmosolyodott.
- Legalább tudom, hogy őszinte vagy.
A szememet lehunyva hátradöntöttem a fejem a mögöttem lévő pad támlájának.
Ha egyedül lennék, akkor se tudnék eléggé egyedül lenni ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni ezt az egészet.
Innentől kezdve kábé mindegy.
Megdörzsöltem az arcom.
- Miért nincs itt senki rajtad kívül? – kérdezte egy fél perc csend után – Mármint, az ismerőseid közül.
- Nem mondtam még senkinek ezt. Amúgy meg a családomból és a haverjaim közül is csak én voltam közel Erikhez. A többieknek nagyon nem volt köze hozzá, maximum rajtam keresztül.
- De hogyhogy nem mondtad senkinek?
- Nem akartam beszélni róla. Főleg a temetés előtt. Túl friss.
- Most akarsz beszélni róla?
- Nem nagyon. Te akarsz?
- Talán.
- Akkor mondd.
- Csak szar. Egyidős volt velünk – mondta őszintén – Olyan durva. Mármint, érted, tizennyolc évesen ki gondol erre, hogy ez is benne van a pakliban?
Erre nem mondtam semmit.
Én biztos nem gondoltam rá.
- Együtt akartunk kiállítást nyitni, amiben kicsi kavicsokra festettünk volna, amilyeneket gyerekkorunkban gyűjtöttünk nyaralásokról – tette hozzá – És csak ilyen gyerekkorhoz kapcsolódó, de mégis morbid festmények lettek volna rajtuk.
- Ja, ez jellemző lett volna.
- Egyedül már nem fogom megcsinálni.
- Megértem.
- A családját is nagyon sajnálom – folytatta.
Biccentettem egyet, hogy én is.
- De legalább ez most nem tartott fél évig - nézett rám, a nagypapámra utalva, mire kínosan elröhögtem magam.
- Arra legalább úgy éreztem, hogy fel vagyok készülve.
- Nem voltál felkészülve.
- De számítottam rá. Erre nem számítottam.
- Arra meg túl sokáig számítottál. Sokat kivett belőled.
Elsóhajtottam magam.
- A vége ugyanaz.
Kíra szomorúan nézett rám, majd megsimította a karomat, közelebb ült hozzám és megpuszilta az arcom.
Ez olyan szürreális volt, hogy először inkább nem is reagáltam rá.
- Tudom, hogy barátnőd van - előzött meg - Csak most én vagyok itt.
Bárcsak ő lett volna itt.
- Sajnálom, Szasza.
Beletúrtam a hajamba.
- Ja, ugyanez.
Pár másodpercig csend volt közöttünk, én pedig elnyomtam a cigimet.
- Ha nem gáz, én elindulok, Kíra.
- Persze - vette az ölébe a táskáját - Én meg majd nézek buszt.
Felálltam mellőle a padról, majd azt még bevártam, amíg visszaveszi a fekete tűsarkúját.
Két különböző irányba mentünk volna, úgyhogy egy elköszönés erejére megálltunk egymással szemben.
- Jó volt látni, Szasza - nézett rám kedvesen - Örülök, hogy találkoztunk.
Egymás szemébe néztünk, majd belegondolva hozzátette:
- Azért remélem, hogy valamikor találkozunk majd úgy is, hogy nem egy temetés után leszünk.
Ez elmondhat valamit kettőnk kapcsolatáról.

Amikor beültem a kocsimba, mielőtt elindultam volna, az ülés támlájának döntve a fejem, megdörzsöltem az arcom.
Őszintén, ha valaki most rákérdezne, hogy hol érzem a helyemet a világban, vagy hogy mit kéne kezdenem most magammal, nem tudnék rá válaszolni.
Túl nagyot ütött ez most.
Biztos önmagam ellensége vagyok, hogy a volt barátnőmön kívül senkivel nem beszéltem még erről, meg nem is vontam bele őket, de nem nagyon megy ez most.
A kezembe vettem a telefonom.
"Vissza tudsz majd hívni?"
Esküszöm, hogy már majdnem felhívtam, de őszintén, mit mondhattam volna?

Jó lenne, ha csak egy kicsivel is egyszerűbb lenne.