Elvarratlan szálaink

- 50 -

Anyukám mindig izgulós típus volt.
Ha stresszel, az általában könnyen kiolvasható a testbeszédéből, bár lehet, hogy csak én láttam túl sokat stresszhelyzetekben és ismerem fel egyből rajta, amikor ideges, aggódik, vagy minden egyben, mert a lehető legjobbat akarja nyújtani másoknak – ilyenkor legtöbbször mindent görcsösen megigazgat, a karjait összekulcsolja maga előtt, a nyakláncát igazgatja vagy gyakran mered ugyanarra az egy pontra.
- Nyugi – tátogtam neki mutogatva, kedvesen ránézve, amikor Zsolt és Karina már nálunk voltak és épp az előszobában vették le a cipőjüket, mire Anya egy hálás pillantással nézett rám.
Nem hibáztatom azért, mert kettőnk közül általában én kezelem higgadtabban a helyzeteket és gyakran én nyugtatom őt. Ez egyszerűen csak kialakult, ami nem az ő hibája.
Amíg Apával éltünk együtt, mindig ő volt ez elsődleges célpont, Apa belé kötött először, vele veszekedett először, őt támadta elsősorban –Anya volt az elsődleges áldozat, minderre rá pedig még az a stressz is rajta volt, hogy én mit élek át, vagy mit láthatok ebből az egészből. Ő stresszelt és idegeskedett Apa dühe miatt, ami őt támadta, mégis miattam aggódott tőle.
Anyukám az az ember, akit soha nem lennék képes hibáztatni.
Nem hibáztatom azért, mert Apa mellett kötött ki – fiatal volt, az apukája már nem élt, amikor megismerte Apát, az anyukája pedig rákos volt és folyamatosan hozzá járt be a kórházba. Apát eközben ismerte meg, és Apa volt vele a gyásza során is, amikor a nagymamám meghalt, ekkoriban jöttek össze. Apa kirángathatta valamennyire a gyászból azzal, hogy elterelte a figyelmét, hogy Anya szerelmes lehetett belé amiatt, mert apukám fiatalon egy jóképű srác volt mérnöki diplomával, lenyűgözte Anyát a zenei tehetségével, a spontaneitásával, a humorával, a magabiztosságával, a köztük lévő ellentétek pedig akkor még vonzották egymást. Apa fellélegzés lehetett Anyának akkoriban, és akkor már szülők nélkül az egyetlen biztos pont. Anya és Apa meglepően rövid idő elteltével összeházasodtak, és bár eredetileg Budán laktak Apa családja közelében, Apa összeveszett a szüleivel részben Anya miatt, mert finoman szólva nem voltak oda érte, így kiköltöztek Szentendrére, és Apa rengeteg ideig nem is beszélt a saját szüleivel.
Mindezért, hogy megromlott az egyébként sem felhőtlen kapcsolata a családjával, persze később Anyát okolta. Ami még rontott Anya megítélésén először Apa családjában, majd később Apa szemében is (azonkívül, hogy művész, ellentétben Apa mérnök-orvos családjával), hogy Anya évekig nem tudott teherbe esni, és sajnos mindenféle kivizsgálásokat követően egyértelművé vált, hogy nem Apa miatt. Pedig Anyának épp elég nagy törés volt azzal szembesülni, hogy lehet, hogy nem lesz gyereke, főleg, hogy Apa családjától nem hogy megértést nem kapott, egyenesen megvetették emiatt.
Anya és Apa között innentől kezdve egyre inkább kiéleződött az alá-felülrendeltségi viszony, amire Apa, ahogy érezni kezdte, nem kicsit kapott rá. Apának soha nem volt jó a viszonya a szüleivel, így sok elismerést se kapott tőlük, ezért szinte mindenben benne volt a bizonyítási vágy, hogy úgymond „nagy" legyen mások szemében. Ez Anyával szemben jött ki rajta igazán, tekintve, hogy vagy kétszer annyit keresett, mint Anya, sokkal dominánsabb személyiség, Apa mögött volt család, biztos anyagi háttér, a ház is az övé volt Szentendrén, az autó, ráadásul még ez a terhesség-dolog is, amit Apa úgy fogott fel, hogy Anyával van a „baj", és épp elég áldozatot hoz meg azzal, hogy mellette marad...
Anya harminc éves volt, Apa harminchárom, amikor Apa megcsalta Anyát egy nővel a munkahelyéről sorozatosan, és emiatt, meg az összes konfliktus miatt már hajszál híján voltak, hogy elváljanak, amikor kiderült, hogy Anya mindenki számára meglepetésként terhes velem. Elvileg Apa először ettől függetlenül elhagyta volna Anyát, aztán végül a másik nője dobta, ahogy kiderült számára, hogy Apa házas, sőt, terhes a felesége, így végül aztán együtt maradtak Anyával, hogy hátha én leszek majd az a valaki, aki megjavítja ezt a házasságot.
Talán így volt az első egy-két évben, talán nem, mindenesetre ahogy nőttem fel és teltek az évek, a korábbi problémák és ellentétek csíraként kezdtek nőni, egyre nagyobbá válva, egyre többet termelve – Apa egyre többet ivott, ami miatt egyre jobban kiéleződtek a rossz tulajdonságai, Anya egyre rosszabb állapotba került lelkileg támasz és minden híján, és mindez napról napra csak rontott a helyzeten. Apa rengeteget veszekedett Anyával, mindig egyre többet megengedve magának, fokozatosan kitolva azt a bizonyos határt, Anya egyre tehetetlenebbé és gyengébbé vált, én pedig nőttem és fokozatosan kezdtem el megérezni, hogy ez mennyire nem normális.
Amikor kicsi voltam és nem értettem mindent teljesen, nem értettem, milyen kiszolgáltatott helyzetben van anyukám és milyen áldozatnak lenni, talán néha hibáztattam, vagy megkérdőjeleztem őt pár dologban amiatt, mert hagyja, hogy mindez megtörténjen a lánya életében és nem tesz ellene semmit.
Ez addig fordult elő bennem, amíg nem láttam meg először, hogy Apa megüti Anyát.
Kevés jelenet égett bele annyira a fejembe, mint ez a pillanat általános iskolás koromból, ahogy végignéztem, ahogy Apa megüti anyukámat, aki utána egy asztalnak esett neki.
Ha valamit megtanultam az életem során, az az, hogy soha nem az áldozat a hibás, soha nem ő az, akit a helyzet miatt felelősségre lehet vonni.
És amikor szembesültem azzal tizenkét évesen, hogy Apa képes arra, hogy megüssön valakit, aki a felesége, akit szeretnie kéne, hogy olyanokat mondjon rá, amiktől akkor elborzadtam, megfogadtam magamban, hogy én soha nem leszek az, aki az áldozatot hibáztatja.
Így onnantól kezdve soha nem hibáztattam Anyát.
Lehet azt mondani, hogy jó, de ő a felnőtt, kezelhetné jobban a szituációkat, annyira, hogy ne a lánya nyugtassa őt, de én meg azt mondom, ő is ember, és teljesen más helyzetben van, mint én, vagy mint bárki más, aki ítélkezhetne felette.
Anyával mindig egymás támaszai voltunk.
Nincs két ember, aki ugyanazt éli át, így nincs két olyan ember se, akik pontosan jól tudhatják, hogy mit érez a másik – emiatt néha túl hamar ítélkezünk.
Anya rengeteg nehézségen ment keresztül, rengeteget szenvedett, rengeteget volt boldogtalan, pedig ő is egyszer éli az életét, és nem ezt érdemelte, így ma, amikor az új párja és a lánya vendégségbe jöttek hozzánk, én már attól is nagyon boldognak éreztem magam, hogy esélyt láttam arra, hogy Anya is végre megtalálhassa a boldogságát.
Ha egyetlen egy kívánságom lehetne életemben, ami teljesülhetne, azt kívánnám, hogy Anya boldog lehessen, mert megérdemli, és attól én is sokkal boldogabb lennék.
Hálás vagyok Anyáért, és azért, hogy megismerhettem általa a szeretetnek ezen formáját is.

- Szia, Regi vagyok – mutatkoztam be az előttem álló tizennégy éves lánynak mosolyogva.
Karina megilletődötten elmosolyodott, majd félénken megfogta a kezem.
- Karina.
Érződött rajta, hogy izgul, így igyekeztem olyan kisugárzással lenni, hogy azt érezze, hogy nincs mitől izgulnia vagy feszengenie.
Kedves lánynak tűnt, jámbornak, jószándékúnak, kíváncsinak. Benne volt a zöldesbarnás szemeiben az a fiatal, tizennégy éves tekintet, és éreztem, hogy ösztönösen udvarias és tisztelettudó akar lenni velem, mert idősebb vagyok nála.
Anya és Zsolt ösztönzésére bementünk a konyhába és négyen leültünk az ebédlőasztalhoz, hogy sütizzünk majd és beszélgessünk. Persze a két felnőtt rutinosan ketten hagyott minket pár perce, hogy ismerkedjünk, amikor Anya elvileg mutatni akart valamit Zsoltnak a nappaliban, szóval idősebbként én szólaltam meg először.
- Na, és hanyadikos vagy? – érdeklődtem tőle kedvesen.
- Nyolcadikos – válaszolta a karkötőjét forgatva – Te?
- Tíz.
- Apu már mesélt rólad – nézett rám, én pedig igyekeztem bátorítóan mosolyogni rá, hogy ne legyen olyan félénk, mert érzékeltem, hogy egyébként nyitott és barátságos személyiség, csak zavarban van – Mondta, hogy ügyesen táncolsz. Meg gitározol és pszichológus akarsz lenni.
Ettől megdobbant a szívem, ahogy belegondoltam, hogy Zsolt ezeket mind elmesélte rólam a lányának.
Jól esett.
- Milyen táncot csinálsz? – érdeklődött Karina.
- Régen hiphop-oztam és latintáncoltam.
- De menő! És volt táncpárod is? Mármint a latintáncban.
- Igen, volt – mosolyodtam el.
- Meg olyan menő csillogós ruhád, kontyod, meg magassarkúd is? És latintáncos sminked?
- Minden volt – nevettem el magam.
- Azta! És most mit táncolsz?
- A sulimban van egy tánccsapat, kicsit változó, hogy mit táncolnak, vagyis táncolunk, de főleg hiphop és kortárs tánc.
- Jazzbalett?
- Aha, olyami.
- Én is jazzbalettoztam, de csak alsóban. Azóta lovagolok.
- Hol? – érdeklődtem.
- Egy ismerősünknek van egy lovastanyája, meg lovaglást is oktat, szóval oda szoktam rendszeresen kijárni, meg ott is tanultam meg még régebben lovagolni. Már van saját lovam is, úgy hívják, hogy Csillag.
- Hű – pislogtam csodálkozva – Az nagyon szép sport.
- Ugye szerinted is sport?
- A lovaglás? Persze.
- Az egyik fiú az osztályomból mindig azzal szivat, hogy nem az.
- Miért ne lenne? Még az olimpián is van lovaglás.
- Mert szerinte ilyenkor a ló sportol, nem én.
- Akkor ő még nem ült lovon eleget.
- Annyira jó, hogy te is így gondolod.
- Engem a régi tesitanárom utált amiatt, mert táncoltam és szerinte meg a tánc nem sport.
- De szemét! – csodálkozott Karina – Nekem az a szerencsém, hogy a tesitanárom a nagynéném barátnője, úgyhogy nem mond ilyeneket. Remélem, az új sulimban is jófejek lesznek a tanáraim.
- Hova felvételizel?
- A Savoyai gimit írtam be első helyre. Olyan jó lenne bekerülni oda!
- Hogyhogy oda mennél? – kérdezgettem, hogy jobban megismerjem.
- Nagyon szeretem a nyelveket, és ott tanulhatok tovább franciát, meg angolt és elvileg nagyon jó nyelvvizsga eredmények vannak onnan. Jövőre nyelvi előkészítős szeretnék lenni, és akkor lehet, hogy jövő után nyelvvizsgázhatok franciából, mert eljutok odáig.
- Mennyire tudsz franciául?
- Eléggé, mert Anya családja francia. Jó, legalább egy picit mindenki tud magyarul, de azért szoktuk használni néha, meg a mostani sulimban is franciára járok, úgyhogy jó lenne hamar nyelvvizsgázni belőle. Mostanában sokat olvasok franciául. Mármint, könyveket.
- Azta – kerekedtek el a szemeim.
- Jó nyelvgyakorlás, meg szeretek is olvasni.
- Azt én is – mosolyodtam el.
- Tényleg? De jó! Inkább regények, vagy inkább versek?
- Mostanában inkább versek, de a regényeket is nagyon szeretem – válaszoltam őszintén – Csak az utóbbi időben több verset olvastam, mint regényt.
- Én inkább regényes vagyok, de a verseket is szeretem.
- És, milyen regényeket szeretsz leginkább? Romantikus, fantasy, krimi...?
- A fantasy a kedvencem. Olyan jó más világokról olvasni, amik kitaláltak. Tökre elrepít a valóságból.
- Azt elhiszem – mosolyogtam rá.
- A romantikus fantasy a legjobb. Szeretem a romantikus könyveket.
- Tényleg jók tudnak lenni – értettem egyet.
Karina a pulcsija ujját szorongatva lóbálta egy picit a lábát a széken, majd pár pillanat múlva felhozott egy témát.
- Egyébként, neked van barátod? – érdeklődött kíváncsian.
Örültem, hogy azt láttam rajta, hogy érzékeli, hogy befogadó vagyok vele, nyitott vagyok feléje és nem kell feszengenie, mert fokozatosan egyre jobban megnyílt, úgyhogy szívesen válaszoltam neki.
- Igen, van – mosolyodtam el.
- Tényleg? – csillantak fel a szemei – De jó neked! Hogy hívják?
- Szasza. Szabolcs.
- És, jófej? Meg rendes?
- Az – válaszoltam rámosolyogva.
- De és hogy néz ki? Milyen szeme van?
- Mutatok képet, várj – nyúltam a zsebemhez, amiben a telefonom volt.
Megnyitottam a telefonom, a mellettem ülő nyolcadikos lány pedig kíváncsian követte a tekintetével a képernyőmet.
- Azok ti vagytok? – szúrta ki a hátteremet, mire megálltam a lapozgatásban és felé mutattam a képet.
- Igen – mosolyogtam.
- Milyen helyes! – tágultak ki a szemei meglepetten – Van olyan képed, amin látszik az arca?
- Persze, várj, előkeresem – lapozgattam a galériámban, miközben törökülésbe húztam a lábam.
Hamarosan megtaláltam egy képet, ami még a tegnapi buliban készült, majd megmutattam a világosbarna hajú lánynak.
- Hű! – csodálkozott Karina, ránagyítva a képre, hogy jobban lássa a barátomat – Ő nagyon helyes!
- Szerintem is – láttam be mosolyogva, majd elraktam a telefonom.
- Nagyon mázlista vagy! Honnan ismered?
- A legjobb barátnőmön keresztül.
- Lili, ugye?
Meglepetten néztem rá.
- Igen, honnan tudtad? – csodálkoztam.
- Apa mesélte, hogy egyszer hazavitte valami edzésetek után, meg hogy vele nagyon jóban vagy. Igazából már rá is kerestem Instán – vallotta be zavartan megigazítva a haját.
Rájöttem, hogy ettől a lánytól és az apukájától elolvadok.
- Meg rád is – tette hozzá – De nem parán! Csak kíváncsi voltam rád. Nagyon szép vagy a profilképeden.
- Köszi – mosolyodtam el – Várj, bekövetlek, mi az Insta-neved?
Őszintén, nem tudtam megfogalmazni, hogy miért, de nagyon élveztem ezzel a lánnyal beszélgetni.
Mindenről érdeklődtem tőle, mert minden érdekelt, és úgy éreztem, hogy ugyanez fordítva is, eszméletlenül jól esett, ahogy éreztem, hogy tényleg volt szó rólam korábban náluk, még a szobámba is felmentünk a közös, négyes sütizés-kávézás után, megmutattam neki a képeket a falamon, kipróbálta a gitáromat, megnézegette a könyveimet, beszélgettünk arról, hogy ki mit olvas, annyira jó volt.
Egy kicsit, erre a délután erejére tényleg úgy éreztem magam, mint egy nagytesó, egy nővér, aki a húgával beszélget a szobájában, amíg a két felnőtt a nappaliban van – ezen a délutánon olyan érzésem volt, mint egy családban.
Egy rendes családban.
Tudtam, hogy hiányzik ez az érzés, de nem tudtam, hogy ennyire.
Mindenki olyan nyugodt volt, a négyen eltöltött időben is, csak beszélgettünk, meséltünk egymásnak, én pedig néha, amikor összenéztem Anyával és a boldogságot láttam a szemében, azt éreztem, hogy az enyémben is az lehet.
Mindkettőnknek nagyon hiányzott.

- Juj, nem tudom – gondolkodott Karina, amikor négyen társasoztunk a nappaliban, mi ketten Anya és Zsolt ellen, és én éppen azt próbáltam elmutogatni Activity-ben, hogy "római jog" – Könyv. Lexikon – tippelt, de megráztam a fejem a mutogatás közben – Felirat. Szabályzat.
Felcsillant szemekkel jeleztem neki nonverbálisan, hogy jó úton jár, amitől ő is belelkesedett, és én is, szóval innentől kezdve méginkább igyekeztem a mutogatással.
Még a mutogatás elején jeleztem neki, hogy két szóból áll, amit ki kell találnia, úgyhogy egyértelművé tettem neki, hogy picit most visszaugrunk az első szóra.
- Színész? – gondolkodott, ahogy valami szobor-szerű mozdulatot csináltam, hogy legalább induljunk el az antikvitás irányába, erre a tippre pedig megpróbáltam kicsit jobban „megfagyni", hogy érzékeltessem, hogy ez nem egy mozdulat – Szobor.
Bólogattam, majd picit átgondoltam, hogy hogyan folytassam, végül mielőtt megint felvettem volna a „szoborpózt", valahogy elmutogattam magamon, hogy tóga, meg lepel van rajtam, mint ókori öltözék, még valami babérkoszorút is mutattam, hogy egyértelmű legyen, majd újra eljátszottam a szobrot.
- Ez valami ókori... - töprengett Karina a lábait felhúzva – Görög?
Mutattam neki, hogy majdnem, kicsit más.
- Római?
Már csak kevés idő volt hátra, amit egy homokóra mért, úgyhogy hevesen bólogattam, majd visszatértem a „jog" részre, mint második szó.
- Római könyv, római irodalom, római író... - dobott be mindent Karina, ami csak eszébe jutott, mire megpróbáltam egyértelművé tenni, hogy ne az irodalom felé menjen, jó volt az a szabályzatos dolog – Római szabályok, etikett...
Az utolsó homokszemcsék gördültek le, amikor gyorsan csináltam egy „bírós" mozdulatot, mint amikor a bíró leüti azt a kalapácsot, mire Karina szemei felcsillantak.
- Római jog!
- Igen! – tapsikoltam felcsillanó szemekkel.
- Ugye nem járt le az idő? – nézett Karina a szülők irányába.
Anya és Zsolt mosolyogva összenéztek, mert valószínűleg de, igaz, hogy épphogy, de lejárt, mindenesetre ránk néztek, Anya pedig egy mosollyal az arcán megszólalt.
- Nem, még pont időn belül voltatok. Tietek a pont.
- Juj, de jó! – örvendezett Karina – Tök jól mutogatsz, Regi!
- Te meg nagyon jól találtál ki – huppantam le a kanapéra, miközben rámosolyogtam.
- Apa, most te jössz – nézett Karina Zsoltra.
- Attól tartok én is – nyúlt Zsolt a dobókockához nevetve, majd dobott egyet.
Miután Zsolt lépett négyet a sárga bábuval, kiderült, hogy ő is mutogatni fog, úgyhogy húzott egy kártyát, amin a kifejezés volt, majd felállt, hogy mutogasson.
- Szólj, ha mehet – vettem a kezembe a homokórát.
Amikor Zsolt elkezdett mutogatni, mindhárman kíváncsian néztük.
Zsolt jó apuka lehet – kedves, figyelmes, rendesen dolgozik, hogy el tudja tartani a családját, jó viszonyban maradt a volt feleségével, odateszi magát, hogy még elvált szülőként is aktívan részt vegyen a lánya életében, viszi kocsival lovagolni, suliba, szeret viccelődni, hagyja nyerni a lányát a játékokban (Karina mesélte), szülői értekezletre jár, velem is nagyon rendes, és ő is élvezte annyira ezt a társasozást, meg a délutánt, hogy gond nélkül hülyét csinált magából a mutogatás közben, és mosolygott azon, ahogy elnevettük magunkat egy-egy vicces kinézetű mozdulatánál.
Anyának mindig is egy Zsolt mellett lett volna a helye.
Néha eszembe jut, hogy bárcsak mindig olyan mellett lett volna, mint Zsolt, és nem tud foglalkoztatni az a gondolat, hogy ha Anya soha nem Apa mellett lett volna, én most nem lennék.
Így is azért maradt Apa mellett több, mint tizenhat évig, mert én voltam.
Bárcsak elvehetném Anyától az összes sebét, amit Apa okozott benne – ha nem tudnám nyomtalanul eltüntetni belőle őket, csak átvenni magamra, még azt is megtenném.
Úgyhogy nem tudom elmondani, mennyire örültem ma, hogy azt láttam, azt éreztem, hogy megvan Anya esélye a gyógyulásra emellett az ember mellett – régen láttam őt ennyit nevetni.
- Ez az, kitaláltam! – ujjongott Anya, miután bemondta a jó megoldást, és felragyott arccal Zsoltra nézett.
- Így van – bólogatott Zsolt mosolyogva, majd ahogy leült Anya mellé, átölelte oldalról, mire Anya mosolyogva a vállának döntötte a fejét.
Apró és diszkrét pillanat volt, de én egyből észrevettem, és akaratlanul elmosolyodtam magamban, miközben még a szívem is mosolyogni kezdett tőlük.
Soha nem láttam ölelkezni a szüleimet, nem láttam őket egymás kezét fogni, nem láttam olyat, hogy Apa megpuszilta volna Anyát, megdicsérni is csak ritkán.
Szeretni vágyó szívnek a legnagyobb fájdalom, ha szívtelen emberhez kötődik.
Fájdalmas dolog olyan valakinek a szeretetéért küzdeni, aki képtelen szeretni – végtelen, kétségbeesett küzdelem, ezer csalódással, ami a kezdetektől bukásra van ítélve, és csak a küzdő felet sebzi.
- A lányok jönnek – nézett ránk Zsolt, mire Karinával összenéztünk, majd a nyolcadikos lány dobott egyet a kockával.
- Beszélni fogok – jelentette ki nekünk Karina, majd húzott egy kártyát.
Miután megvolt a kifejezés, felém fordult a kanapén és ahogy Anya megfordította a homokórát, elkezdte a körülírást.
- Ez egy olyan izé, ami... hú – szedte össze magát, halkan nevetve egyet – Szóval egy játék. Játéktárgy. Régi játék. És azt tudja, hogy amikor elborítod, akkor mindig visszaáll. Mármint feláll. Retro-cucc.
Pislogtam párat.
- Kelj fel-Jancsi? – nevettem el magam, mert nem akartam elhinni, hogy ez a megoldás, és egyébként fogalmam se volt, honnan jutott ez eszembe.
- Jaj, nem, hülyeséget mondtam! – esett le neki – Oké, bocsi, összekevertem a kettőt egy pillanatra. Szóval, amit mondtál, annak a második fele jó.
- A Jancsi?
- Ühüm.
- Oké – jegyeztem meg.
- Az első fele meg egy zöldség.
Pár másodpercig átgondoltam.
- Paprikajancsi?
- Igeeeen!
Nevetve elraktam a kártyát, majd felírtuk a pontunkat, amit ennek a kitalálásával szereztem.
- Legalább tudja, mi az a „kelj fel-Jancsi" – jegyezte meg Anya mosolyogva Zsoltra nézve.
- Egyébként szerintem az a játék nagyon para – mondta Karina az apukájára nézve.
- Az anyja emléktárgyai között talált egyet kiskorában – mesélte Zsolt Anyának a lányáról.
- Nagyon féltem attól az izétől! Olyan parán néz ki! – győzködött minket Karina.
- Egy kicsit tényleg bizarr – adtam meg neki a pontot mosolyogva, csak hogy valaki foglalja az ő állását is.
- Ugye? De mondjuk az ilyen retro babák, meg játékok általában is tök creepy-k tudnak lenni.
Ezen nevettünk egyet, Anya pedig húzott.
- Na, mit fogsz csinálni? – kérdeztem Anyától.
Anya lépett ötöt a bábujával.
Egyébként Anya elég keveset szokott társasozni, nem igazán volt kivel az utóbbi sok évben, de szerencsére hamar felvette a fonalat.
- Rajzolok – mosolyodott el Anya, majd húzott egy kártyát.
- Na jó, akkor szerintem már írhatjuk is be a pontjukat – dőlt Karina a kanapé támlájának, tekintve, hogy Anya illusztrátor.
- Nem baj, még így is vezetünk – mosolyogtam a mellettem ülő lányra.
- Még – szólt közbe Zsolt derűsen.
Természetesen Anya rekordidő alatt rávezette Zsoltot a megoldásra a rajzán keresztül, de ezen nem lepődtünk meg, mindenesetre én következtem.
- Én is rajzolok, de ez biztos nem lesz olyan szép – jeleztem előre nevetve, majd húztam egy kártyát.
Ahogy a kezemben volt a kártyalap és megkerestem a kifejezést rajta a rajzolós ikon mellett, amit illusztrálnom kellett, egy pillanatra csak fájdalmasan dobbant egyet a szívem és leblokkoltam tőle, ami a többieknek valószínűleg fel se tűnt, mert csak egy másodperc volt, én viszont sokkal többnek éreztem.
„Édesapa".
A számat összeszorítva zökkentem vissza a valóságba, majd a kezembe vettem a tollat és magam elé húztam a papírt.
- Három, kettő, egy – számolt vissza Karina, majd megfordította nekem a homokórát és izgatottan közelebb hajolt az asztalhoz, hogy lássa, mit fogok rajzolni.
Magam se tudtam, miért, de az első pár másodpercben teljesen lefagytam.
Nyilván, nagyon egyszerű szó volt, három pontos, ábrázolni is könnyű, csak én éreztem azt, hogy fogalmam sincs, mit rajzoljak, csak megálltam a tollal a kezemben, az üres papírra meredve.
Az én olvasatomban ennek a szónak az illusztrálása ekkor volt valójában kész.
Szíven ütött a gondolat.
- Megy az idő, Regi – szólalt meg Anya kedvesen, csak hogy rajzoljak már valamit, nem kell tökéletesnek lennie, mert biztos azt hitte a többiekkel együtt, hogy azon gondolkodom, hogy hogyan rajzolhatnám meg a lehető legjobban.
- Igen, igen – szakadtam ki a gondolataimból, majd elkezdtem pálcikaembereket rajzolni egymás mellé, de valahogy minden pálcikaember fájdalmasan üresen nézett vissza rám.
Rajzoltam egy nagyobb pálcikaembert, egy kicsit kisebbet hosszú hajjal, meg két kicsi pálcikaembert, de összeségében akkor csak köröket és vonalakat tudtam látni bennük.
- Család? – tippelt Karina. Annak szántam.
Bekarikáztam a legnagyobb pálcikaembert, és innentől kezdve már egyértelmű volt, úgyhogy nehéz szívvel, igyekezve minél kevesebb érzelmet kimutatni, leraktam a tollam és visszaültem a kanapéra, miközben Karina már ki is találta a kifejezést, Zsolt pedig beírta a három pontunkat.
Egyből összetalálkozott Anyával a tekintetem, és már láttam is átsuhanni rajta azt a bűntudatot és sajnálatot, amit mindig, amikor Apa merül fel és látja rajtam, hogy megvisel, ettől viszont nekem lett lelkiismeret-furdalásom, mert nem akartam elrontani ezt a boldog, felhőtlen délutánt, úgyhogy egy mosolyra húztam a számat, mint ha át tudnám verni.
Azért megpróbáltam – csak hogy tudja, hogy megpróbálom.
- Hozzak be sütit? – ajánlottam fel hirtelen mindenkinek.
- Juj, az de jó lenne! – lelkesedett be Karina – Köszi, Regi!
- Szívesen – mosolyogtam rá, majd felálltam a kanapéról, és amíg a konyhában voltam, kihasználva ezt a pár másodpercet, a konyhapultnak dőlve szemeztem magammal az egyik szekrény visszatükröződő üvegén keresztül és halkan elsóhajtottam magam.
Mielőtt visszamentem volna, még adtam egy rövid időt magamnak, amíg lecsillapodnak a felgyülemlett érzéseim, majd egy pár másodperc habozás után elővettem a telefonomat a zsebemből és ráírtam Szaszára.
"Mennyire szoktad elrejteni Lili elől, amikor nem vagy rendben, hogy rá ez ne legyen hatással?"
Amikor ezt elküldtem, lezártam a telefonom, mert egyrészt nem akartam megváratni a többieket, másrészt pedig tudtam, hogy most valószínűleg Szasza edzeni van éppen és nem fog tudni most visszaírni, de azzal, hogy írtam neki, már is könnyebbnek éreztem, akkor is, ha felszínesen nézve semmi köze nem volt az érzelemvilágomnak a kérdéshez.
Egyszerűen csak jól esett eszembe juttatni, hogy az életemben van és írhattam neki, mert válaszolni fog.
Ezután a sütikkel a kezemben visszamentem a nappaliba, majd leültem a többiek közé és innentől kezdve én is azt figyeltem, ahogy Zsolt rajzzal próbálja kitaláltani Anyával azt a szót, hogy „fénytechnikus".
- Azért nem haragszol meg, ha ezt nem küldöm be illusztrációnak a következő könyvhöz, ugye? – kérdezte Anya nevetve Zsolttól, miután meglett a megoldás, mire mindannyian nevettünk egyet.
- Milyen könyvhöz kéne ilyen illusztráció? – kérdezett vissza Zsolt belegondolva.
- A karácsonyi manós mesekönyv után már nem lepődnénk meg rajta – szólaltam meg mosolyogva, mire Anya felnevetett.
Na igen, az a debil mesekönyv örökre szállóige lesz nálunk.
- Na látod – fordította a fejét Anya Zsolt irányába, folyamatosan mosolyogva.
Mindentől függetlenül nagyon jól esett a szívemnek a mai délután.

- Ugye majd valamikor elhozod a barátodat is? – kérdezte tőlem Karina lelkesen, amikor este a hazaindulásuk előtt elköszönőben voltunk, majd Anyáékra is nézett, hogy ők mit szólnának hozzá.
- Az nagyon jó lenne – ment bele Anya egyből, rám mosolyogva.
- Akkor megkérdezem majd, biztosan szívesen jönne – ígértem meg Karinára nézve.
- De jó! Tök jó lenne – lelkesedett Karina – Végülis, most, hogy már nekünk is volt így négyen családi talink, ő is a családhoz tartozik valamilyen szinten, úgyhogy olyan jó lenne megismerni. Meg Lilivel is szívesen találkoznék egyszer. Olyan szép a képeken!
- Élőben még szebb – mosolyodtam el – De majd összehozunk valamit. Egyébként én meg a lovastanyára lennék kíváncsi.
- Úúú, de jó ötlet! Apa, egyszer eljöhet velünk Regi is lovagolni? – fordult Karina Zsolthoz egyből.
- Szívesen várunk – ment bele Zsolt kedvesen rámnézve, mire visszamosolyogtam rá.
A köszönést megelőző beszélgetések után már tényleg ideje volt elbúcsúzni, tekintve, hogy holnap hétfő és tanítás.
- Örülök, hogy megismertelek – mondtam Karinának őszintén, miközben megöleltük egymást.
- Én is nagyon! – válaszolta Karina gondolkodás nélkül – Annyira menő, hogy van egy félnővérem! Így már annyira nem is érzem magam egykének.
Erre őszintén elmosolyodtam, és annyira jól esett, hogy ezt mondta, hogy megöleltem mégegyszer.
Én is igazán örülök neki.

Talán tényleg nem csak a vérszerinti kapcsolatok éreztethetik velünk, hogy egy családba tartozunk.

Minden szempontból megnyugtató gondolat.