Elvarratlan szálaink

- 64 -

- Szuper volt, Regi! - dicsért meg Anita, az edző, miután megcsináltam zenére a szóló koreómat, mármint ameddig megtanultuk eddig.
A nyár eleji válogatóra készültünk. A válogatón két produkciót kell majd előadni - eltáncolni egy koreográfiát, amit előre megadtak és mindenkinek meg kell tanulnia, kihozva belőle a maximumot, ezenkívül pedig egy saját koreót is, amivel kapcsolatban persze rengeteg dolog meg van szabva, de alapvetően azt a célt szolgálja, hogy bemutasd vele a stílusodat és az erősségeidet.
Ma kivételesen nulladik órában volt a külön edzésem, mert Anita nem ért rá délután, így nemes egyszerűséggel átraktuk ide. Természetesen ehhez sokkal korábban kellett kelnem, de egyszeri alkalomként belefért, mert motivált vagyok, és egyébként is hangulatos volt ilyen korán a suliban lenni. A korán keléssel meg sosincs nagy problémám.
A mai edzésem nem a táncteremben volt, mert a korai időpont miatt ahhoz a kulcshoz nem jutottunk hozzá, viszont az egyik tesiterem szabad volt. Jól is jött, mert a szivacsok segítségével néhány akrobatikusabb elemet is át tudtunk venni, illetve jó nagy volt a tér. Egyedül a tükör hiányzott csak, de azért elboldogultam nélküle.
Az első órám tesi volt, ezért úgy beszéltük Anitával, hogy hét ötvenötig tartjuk az edzést, mivel úgy se kell átöltöznöm, tekintve, hogy eleve tesicuccban voltam. Persze jó lett volna, ha az edzés lehetett volna a tesiórám helyett, mert nem kicsit ért fel vele, sőt, de a military tesitanárunk nem ment bele, hogy odaadja a létfontosságú óráját.
- Most van ötvennégy, eltáncolod esetleg a koreográfiát utoljára, vagy már mennél tesire? - kérdezte Anita az órájára pillantva.
- Szívesen eltáncolom, csak iszok egy kortyot - hajoltam le a kulacsomért.
- Persze, csak nyugodtan. Így is nagyszerűen haladtunk, nagyon ügyes voltál ma is.
A dicsérete közben éppen ittam, ezért ivás közben próbáltam megjeleníteni egy mosolyt az arcomon, hogy ne tűnjön úgy, mint ha nem jutott volna el hozzám és nem reagálnék rá.
- Köszönöm - köszöntem meg utólag, amikor leraktam a kulacsomat a földre, majd a tesiterem közepére mentem.
Még megigazítottam a hajam, majd Anita elindította a zenét, én pedig elkezdtem a koreót az utolsó erőmet is bedobva rá, szándékosan nem gondolva arra, hogy egyébként ezután még tesiórám is lesz, mert egyáltalán nem érdekelt, csak a célom lebegett a szemem előtt, hogy én ezt tökéletesen meg akarom tanulni.
Igen ám, csakhogy a tesiterem széles ajtaját persze tárva-nyitva kellett hagynia valamelyik tesitanárnak, aki ki-be járkált az edzés alatt, ami eddig nem zavart, legalább jött be egy kis levegő, viszont most a tesióránk előtt pár perccel az összes tesicuccban lévő fiú osztálytársam az öltözőből kiérve, ott állt meg, egy kicsit se diszkréten végignézve az egészet.
Nem tudom, hogy miért, de azt a több száz embert könnyebb volt kizárni a fejemből a színpadon a színházban, mint most azt a hat-hét fiú osztálytársamat, köztük például Bálintékat, akik a lehető legfeltűnőbben álltak meg az ajtóban.
Ebben az élethelyzetben akaratlanul szexualizálva éreztem szinte az összes táncmozdulatomat, amik egyébként nem is olyan jellegűek voltak, csak mivel perfekcionistán kiviteleztem őket, fiúszemekben, akik olyannak akarták látni, olyan volt. Ez az első pillanatban zavarba hozott, amikor megláttam őket az ajtóban, aztán igyekeztem elhesegetni őket a gondolataimból és úgy csinálni, mint ha fel se tűntek volna.
Nem fair, hogy néhány fiú mennyire vissza tud élni azzal, ahogy egy-egy pillantásuktól mennyire megalázva tudja érezni magát egy lány nőként.
Ettől függetlenül ugyanúgy beleadtam mindent, mint ha nem lettek volna ott. Inkább úgy bámuljanak, hogy azt könyveljék el, hogy jó voltam, mint hogy a látványos zavarkodásom még a teljesítményem rovására is menjen és elégedetlen legyek magammal.
Amikor vége lett a koreónak, egy pillanatra megálltam az ideiglenes végpózomban, majd elengedtem és odamentem Anitához, miközben meghallottam, hogy a fiúk tapsolni és füttyögni kezdenek.
Meggyőződésem, hogy csak a fiúk képesek úgy kifejezni a tetszésüket, hogy a dicsért alany inkább azt kívánja, hogy bárcsak magukban tartották volna.
Zavarban voltam, talán látványosan pironkodtam is, mindeközben pedig vert a víz az intenzív mozgástól, a mellkasom szaporán mozgott, a babahajaim össze-vissza álltak, de azért próbáltam odafigyelni Anitára, aki még pár edzéslezáró mondatot intézett hozzám.