Hellboys - 1D

67. rész

Harry

Alig vártam, hogy végre befejezzük a munkát és hazaérjek. A tegnapi rejtélyes telefon után kíváncsian vártam, hogy Jade vajon mit akarhat tőlem. A fiúk értetlenül álltak idegességem előtt.

- Mi van tesó? Készülsz valahová? - vigyorgott rám Louis.

- Miből gondolod?

- Csak rád kell nézni. Öt perceként pillogsz az órádra és teljesen szétszórt vagy. Randid lesz? - húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

- Mi? Nem, dehogy - habogtam, de láttam rajta, hogy nem győztem meg. Ő már elkönyvelte magában, hogy lány van a dologban. Ami igaz is volt, csak nem úgy, ahogy Louis gondolta.

- Hát persze - veregetett vállba. - De remélem ha komolyra fordul a dolog bemutatod nekünk is?

- Oké - sóhajtottam fel lemondóan, mert nem volt kedvem magyarázkodni.

- Fiúk, mára végeztünk - szólalt meg Ricky a keverőpult mögül. - Hazza, holnapra szedd össze magad - ráncolta össze a szemöldökét.

- Meglesz - emeltem fel a kezeimet bocsánatkérőn, majd elindultam a többiek után. Zayn szokás szerint Perriehez rohant, míg Liamnak családi délutánra kellett mennie. Louis és Niall pedig egy Strackbrucks felé vették az irányt. Elgondolkodva ültem be a terepjárómba és haza indultam. Ahogy befordultam a feljáróra, megláttam a lányt, aki a kapunak dőlve már várt rám. Leparkoltam és azonnal kipattantam.

- Szia - köszöntem rá, amitől összerezzent. Úgy tűnt, valamin nagyon elgondolkodhatott.

- Szia - nézett fel a kapucnija alól és én döbbenten néztem karikás szemeibe.

- Jól vagy? - léptem hozzá közelebb, mert nagyon sápadtnak tűnt.

- Bemehetnénk? - kérdezett vissza, mire azonnal kinyitottam az ajtót és magam elé engedtem. Félve lépte át a küszöböt, majd a nappaliban álló kanapét meglátva, odasietett és leroskadt rá. Fejét hátra vetette és mélyeket lélegzett. Ijedten ültem mellé.

- Rosszul vagy? - kérdeztem egyre idegesebben.

- Mindjárt jobb lesz - suttogta.

- Beteg vagy? - csúszott ki a számon a kérdés.

- Nem mondanám betegségnek - eresztett meg egy halvány mosolyt felém, de a szemei még mindig csukva voltak. Figyeltem, ahogy elfehéredett arcába visszatér a szín.

- Máris jobb - nézett végre rám.

- Miért érzem azt, hogy a tegnapi telefonodnak köze van ehhez a ... ehhez - mutattam rá.

- Mert jók a megérzéseid - komolyodott el.

- Elmondod végre, hogy miért vagy itt, vagy megvárod míg belebolondulok az aggodalomba? - csattantam fel, mert már nem bírtam a feszültséget.

Arcára valami különös érzelem ült ki, amit nem tudtam megfejteni.

- Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól teszem-e, ha megbízom benned, de nincs sok választásom - kezdett bele lassan. - Egy időre el kell tűnnöm és te vagy az akinél biztosan nem keresnének. Segítesz nekem? - nézett rám kérlelőn, miközben engem kérdések özöne lepett el.

- Miről beszélsz? Miért kell eltűnnöd? Kik és miért keresnének? - pislogtam rá értetlenül.

- A fiúk. Nem akarok velük találkozni egy darabig.

- Dehát miért? A betegséged miatt? - kezdtem kombinálni.

- Igen, de ez nem... - mosolyodott el, majd mielőtt folytathatta volna, közbevágtam.

- Ne értelek. Ha baj van biztosan segítenének. Nekik is tudniuk kell róla, ha gond van veled.

- Hazza - fogta le a karjaimat, amikkel hevesen gesztikuláltam beszéd közben. - Ez a "betegség"- tette macskakörömbe a szót - általában kilenc hónapig tart, amiből nekem már csak hét van hátra.

Agyamban a fogaskerekek őrült tempóban kezdtek dolgozni. Milyen betegség tart kilenc hónapig? Egyetlen dolog jutott eszembe, ami ennyi időt vesz igénybe. Döbbenten kaptam a tekintetemet a lányra, aki feszülten várta a reakciómat.

- Te... terhes vagy? - kérdeztem bátortalanul.

- Igen - bólintott komoly arccal, amiből azonnal levettem, hogy nem csak szívat.

- Mióta? Honnan? Kitől? - dadogtam el a kérdéseket, amik majd szét feszítettek.

- Én is csak tegnap óta tudom - sóhajtott fel.

- De még mindig nem értem - ráztam meg a fejemet. - Miért nekem mondod ezt, miért nem Joenak? Vagy ő már tudja? - semmit nem értettem.

- Nem - keményedett meg a hangja -, és nem is szeretném, ha tudna róla. Ugye nem mondod el senkinek?

- Ha ezt kéred, akkor nem, de akkor magyarázd el, hogy miért is kell ezt tennem?

- Nem akarom elmondani neki - sütötte le a szemeit zavartan -, mert nem biztos, hogy ő az apja.

- Hogy mi van?

- Tudom, hogy nagyon gáz - vékonyodott el a hangja és láttam rajta, hogy a sírás szélén áll -, de ez van.

- Ki a másik? - csúszott ki a kíváncsi kérdés a számon. Úgy voltam vele, hogy ezek után jogom van tudni. Jade végre rám nézett és könnyektől csillogó szemekkel nézett rám, majd halkan elsuttogta a barátom nevét.

- Zayn... Most már érted, miért akarok eltűnni? - emelte fel a hangját. - Nem akarom egyikőjük életét sem felborítani azzal, hogy eléjük állok: "Helló fiúk! Valamelyiktek gyerekét hordom a szívem alatt, majd ha megszületik, kiderül kié. " Nincs jogom tönkre tenni őket, de eszemben sincs elvetetni a kicsit - simított végig szomorkás mosollyal lapos hasán.

- De...hogy...most...ez? - makogtam még mindig a közlés hatása alatt.

- Elmesélem, de ne szólj közbe és ne ítélj el, vagy tudod mit? - csordultak ki a könnyei. - Tedd amit jónak látsz, csak hallgass végig.

Bólintottam és a következő tíz percben minden idegszálammal a mellettem ülő lányra koncentráltam. Elkerekedett szemekkel hallgattam végig a búcsúéjszakájukon történteket. Képzelőerőm kihozta magából a maximumot, így a szemem előtt megelevenedtek a képek, amik hatással voltak a testemre.

- Mikor bekerültem a kórházba, a doktornő közölte velem a hírt és szerinte az antibiotikum semlegesítette a fogamzásgátlót - fejezte be végül.

- Ne haragudj, mindjárt jövök - ugrottam fel mellőle hirtelen és a fürdőbe siettem. Nadrágom szorított, a fejemben újra és újra pajzán képek villantak fel. Nagyokat sóhajtva dőltem a mosdókagylónak és próbáltam lehiggadni. Mikor végre sikerült, akkor villant belém, hogy Jade mennyire elkeseredett lehet, ha tőlem kér segítséget. Hideg vízzel arcot mostam, majd visszatértem a kanapémon ülő, magába roskadt lányhoz, aki szégyenkezve fordult felém. Szemeibe nézve tudtam, hogy bármit is kér, segíteni fogok neki.