Hellboys - 1D

63. rész

Jade

Két hónap telt el a búcsúéjszaka óta. Ha tehettem kerültem a fiúkkal való találkozást. Szép csendben vége lett a turnénak és mindenki ment a maga dolgára. Közben betöltöttem a tizennyolcadik évemet is. Megköszöntem Lounak, hogy ebben a néhány hétben vigyázott rám. Ő is és Lux is a szívemhez nőttek.

Nagykorúságom örömére mindenkit megkértem, hogy lehetőleg mellőzzék a köszöntést. Csendben, magamba fordulva töltöttem el azt a napot. Aprólékosan megterveztem a jövőmet, hogy hogyan fogok új életet kezdeni.

- Min merengsz? - kérdezte Dam, miután leült mellém a stúdióban. Jól haladtunk a lemezünk felvételével.

- Semmin, csak nézek ki a fejemből - dőltem a vállára. Mostanában egyre többször tör rám a fáradtság és a közérzetem sem a legjobb.

- Nem kéne elmenned orvoshoz? - kérdezte miután kisimította a hajamat az arcomból.

- Dr. Cromwel után senkit nem akarok látni - utaltam az amerikai orvosra, aki kísérleti nyúlnak nézett, és mindenféle vizsgálatot elvégeztetett rajtam.

- Csak jót akart, és végül is sikerült visszakapnod a hangodat, nem? - vigyorgott rám.

- De - húztam el a számat, mikor azokra a napokra gondoltam, mikor meg sem szabadott szólalnom.

- Pedig milyen nyugi volt akkor - sóhajtott fel engem cukkolva.

- Kapd be! - könyököltem oldalba és kirobbant belőlünk a röhögés, ami egészen addig tartott, míg Joe és újdonsült barátnője be nem léptek az ajtón.

- Sziasztok! - szólalt meg Joe és azonnal elengedte Rose kezét, amit a lány nem vett jó néven.

- Helló! - viszonoztuk a köszönést.

- Többiek? - nézett körül a srác zavartan.

- Lementek ebédelni - válaszolt Dam közönyösen.

- Én is éhes vagyok nyuszifül - nyafogott Rose miközben óriásiakat pislogott Joera. Alig bírtam visszafogni a nevetésem, míg Damien köhögésnek álcázta röhögését.

- Akkor mi is megyünk - ölelte magához a lányt és megcsókolta, és közben a szemeimbe nézett. Fintorogva fordultam el. Mióta Joeban tudatosult, hogy nem fogom meggondolni magam, belevetette magát a csajozásba és szinte minden héten új nővel jelent meg. A bátyja hiába beszélt a fejével, nem érdekelte. Én pedig azt vettem észre, hogy egyre jobban kezdenek idegesíteni a Joe körül legyeskedő cicababák. Hiányzott, de ezt nem vallottam be senkinek, így magamnak sem. Ezért fapofával néztem végig újabb és újabb románcait, amik sokszor a mellettem lévő szobában teljesedtek ki éjszakánként.

- Végre leléptek - mordult fel mellettem a srác és a becsukott ajtóra nézett.

- Nyugi - simítottam végig a karján. - Jövő héten már úgyis másik libája lesz.

- Ja - csóválta meg a fejét. - Ugye tudod, hogy ezt miattad csinálja?

- Sejtettem - sóhajtottam fel.

- Kicsit sem zavar?

- Nem - mondtam ki életem talán legnagyobb hazugságát, mert akárhányszor reggelente láttam, hogy lekíséri az éppen aktuális ágymelegítőjét, úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe, de nem mutattam.

- Mi van Niallékkel? - terelte kevésbé kényes talajra a beszélgetésünket, mikor látta rajtam, hogy nem akarok erről beszélgetni.

- Meg vannak. Niallel szinte minden nap beszélünk telefonon, amibe Louise és Liam is beleszokott csacsogni.

- És Zayn?

- Összejött Perrievel és azóta szerelmes - mosolyodtam el párosukra gondolva.

- Nem zavar?

- Csöppet sem. Zayn és köztem nem volt más csak kémia - vontam meg a vállam. Láttam Damen, hogy valamit még szeretne tudni, így a szememmel jeleztem, hogy kérdezhet.

- Sikerült megbeszélnetek Harryvel a történteket?

- Beszéltünk róla, igen, de neki is megmondtam, hogy nem tudok neki egyenlőre megbocsátani, de már gyűlölni sem tudom, mint eddig - sóhajtottam fel.

- Kérdezhetek egy utolsót?

- Nyugodtan - dőltem az ölébe, mert megint forogni kezdett velem a világ.

- Jól vagy? - simította az arcomra a tenyerét. - Úgy elsápadtál!

- Nincs semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok, mert nem tudtam aludni a gerlepártól - nyögtem fel ahogy az éjjelre gondoltam.

- Ne is mond, olyan volt, mintha macskát nyúztak volna - fintorgott.- Te legalább izgató hangokat adtál ki magadból, de ez a csaj... - legyintett. Arcom vörösbe borult, mikor belegondoltam, ő vajon hányszor hallhatott minket.

- Kérdezni akartál valamit - tereltem el a témát.

- Szereted az öcsémet? - nézett rám komolyan -, mert amikor ránézel, olyan, mintha éreznél valamit iránta.

- Ez bonyolult - sütöttem le a szemeimet.

- Miért lenne az? Ő imád téged és ha te is szereted őt, nem értem miért kínlódtok?

- Mert ő sokkal jobbat érdemel nálam - pattantam fel az öléből. - Ráadásul még én sem vagyok tisztában az saját érzéseimmel - indultam el az ajtó felé, hogy magamba szállhassak egy kicsit. Damien aggódó kiáltása jutott el hozzám utoljára.

- Jade!

Nem érzékeltem már mást, csak a körém fonódó karokat és a sötétséget ami gyógyírként hatott fáradt elmémre.