Hellboys - 1D

92. rész

Harry

Az ablaknál álltam és néztem a... Mit is néztem? Még én sem tudom. Csak bámultam ki a fejemből, miközben képek ezrei sorakoznak fel a szemem előtt, de csak is olyan képek, amiknek semmi közük nincs a valósághoz: Jade mosolyog, Jade integet, Jade megcsókol.

Két hónap telt el azóta a rettenetes nap óta és már egy hónapja annak, hogy hazahozhattuk a lányokat a kórházból. Hanna és Joanne. Két gyönyörű csöppség. Nevüket még az anyukájuk választotta nekik jóval a születésük előtt. Sose hittem volna, hogy egy kisbaba ekkora figyelmet igényel, pláne kettő. Több emberes feladat volt egész nap a kedvükben járni, de heten csak megoldottuk valahogy. Heten, ugyanis az ellentétek ellenére tűzszünetet kötöttünk a McIntry fiúkkal. A napok múlásával egyre rutinosabbak lettünk. Felosztottuk a feladatokat, így mindenki tudott egy kis időt a lányokkal tölteni és pihenni is.

Mivel a gyerekszoba már berendezve várta a hercegnőit a szomszédomban, így célszerű megoldásként Joe és Damien beköltöztek Jade üresen álló házába. Nehezen csiszolódtunk össze, de lassan hozzászoktunk a fura helyzethez.

- Mit csinálsz itt egyedül? - állt meg mellettem Liam és követte a tekintetemet, ami most a szomszéd kertjére irányult, ahol Joe és Damien tologatta a lányokat.

- Hiányzik - bukott ki belőlem.

- Hidd el Hazza, nekünk is - tette kezét bátorítólag a vállamra.

- Még csak nem is láthatja őket - sóhajtottam fel elkeseredve. - Nem tudhatja, hogy Hanna sokkal mosolygósabb, mint Joanne és azt sem, hogy annyira egyformák, hogy csak a kezükön lévő szalagról tudjuk megkülönböztetni őket. Én... - csuklott el a hangom.

- Cssh - húzott magához a barátom miközben a zokogás már elemi erővel rázta a testemet. - Tudod mit, sírd csak ki magad, attól megnyugszol.

Néhány perc múlva már éreztem, hogy a mellkasomban lévő nyomás alább hagyott. Megtöröltem a szemeimet és egy halvány mosolyt villantottam a barna srácra.

- Kösz Li és ne haragudj, hogy így kiborultam.

- Így is sokáig elnyomtad magadban - nézett rám aggódva, mire visszafordultam az ablak felé.

- Van mikor arra ébredek, hogy érzem az illatát és mintha beszélne hozzám - árultam el az egyik féltett titkomat. Liam döbbent tekintetét látva rájöttem, hogy nem kellett volna. Hiába bizonygatták, hogy átérzik a helyzetemet, nem hiszem, hogy ők is rémálmokkal küszködtek volna vagy éppen a kialvatlansággal. Tekintetem összeakadt Joe-éval, akit szintén megviseltek a történtek.belegondolva talán ő volt az egyetlen aki ténylegesen átérezte, hogy mi játszódik le bennem, hiszen ő is ugyanúgy érzett Jade iránt,mint én, akárhogy is próbálta tagadni.

- Ma is mész? - zökkentett ki a gondolataim közül a halk kérdés.

- Igen - bólintottam határozottan.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...

- Ne - néztem rá szúrósan. - Ne kezd újra. Mikor fogjátok fel végre, hogy szükségem van erre?

- Pedig már ideje lenne, hogy elengedd - csattant fel mögöttem Louis hangja. - Már két hónapja olyan vagy, mint egy élőhalott. Lemondtuk a fellépéseket, a rajongók betegre aggódják magukat miattad, mert nem értik, hogy mi a fene van veled. Nem teheted ezt se magaddal, se velük!

- Nekem te ne mond meg, hogy mit tehetek és mit nem! - ordítottam a képébe. - Ti nem tudjátok, hogy milyen érzés ez, és hogy mit érzek!

- Akkor mond el! Ha mindent magadba fojtasz, nem tudunk neked segíteni - nézett rám Louis komoran.

- Tommo - fogta meg a karját Liam az ideges srácnak - már elkezdte, de te most belerondítottál...

- Hagyjatok békén! - kaptam fel a vizet majd telefonomat és a kulcsomat magamhoz ragadva kirohantam a házból. Idegesen pattantam be az autómba és csikorgó kerekekkel indultam el a szokásos útvonalamon. Egy helyen megálltam, hogy betérjek a boltba, ahol az eladó hölgy már ismerősként köszöntött.

- Szép napot fiatalember! A szokásosat?

- Jó napot! Igen, köszönöm - húztam halvány mosolyra a számat. Amíg várakoztam, szemeimet a bolt berendezésén járattam végig. Megnyugtatott ez a hely. Az illatok és a kedves kiszolgálás felüdülést jelentett a megtépázott idegeimnek.

- Kész is van - nyomta a kezembe a hatalmas frézia csokrot a tulajdonos. - Remélem tetszeni fog a hölgynek - kedveskedett.

- Eddig még nem panaszkodott - húztam el a számat majd a fizetés után elköszöntem és tovább indultam.

Alig fékeztem le az autómmal egy szabad hely előtt, már ugrottam is ki és sietve tettem meg a további utat. A gyomrom összeszorult és nagyon örültem, hogy senki nem foglalkozott velem, de miért is tették volna hiszen itt mindenkinek meg volt a maga baja. A célom előtt megálltam és megpróbáltam lenyugodni. Mélyeket lélegeztem majd egy hatalmas mosolyt erőltettem az arcomra és beléptem a helyiségbe.

- Szia Szerelmem! - köszöntem az ágyon fekvő lánynak. - Hoztam neked a kedvenc virágodból - tettem vízbe a csokrot majd leültem az ágya szélére. Ujjaimat végig futtattam a hófehér bőrén és elsimítottam néhány rakoncátlan tincset az arcából. - Gyönyörű vagy, mint mindig - mosolyodtam el, de ez nem tartott sokáig, mert a fájdalom megint elhatalmasodott rajtam. Kezeim közé fogtam a hideg ujjait és csak bámultam őt. - Hiányzol - nyomtam csókot a kézfejére. - Kérlek kicsim, ébredj fel! Szükségünk van rád! - könyörögtem neki ahogy már két hónapja minden áldott nap.