Hellboys - 1D

49. rész

Jade

- Mi a fene...? - néztem mérgesen a fiúra, aki a csuklómnál fogva berántott a színfalak mögé.

- Végre valami érzelmet is látok az arcodon - mosolyodott el Zayn.

- De jó neked - gúnyolódtam, majd el akartam menni.

- Jade - fogta meg újra a kezemet. - Miért taszítasz el magadtól mindenkit?

- Nem teszem - válaszoltam halkan, de még én sem hittem el amit mondtam.

- De igen. Mióta visszajöttél, figyellek. Nem beszélsz senkivel és teljesen elzárkózol tőlünk.

- Nincs kedvem beszélgetni - vontam meg a vállamat.

- Ne legyél ennyire ellenséges, csak segíteni szeretnék! - nézett rám haragos tekintettel.

- Azzal segítesz, ha nem nyaggatsz - csattantam fel.

- Ne csináld ezt! Szükséged van valakire, akivel megbeszéled az érzéseidet.

- Ez lennél te? - húztam gúnyos mosolyra a számat.

- Én, Niall vagy Lou, mindegy csak valakinek mond el, mit érzel, mert ha magadba zárod, fel fog emészteni.

- Mi vagy te, pszihomókus?

- Jade, kérlek - lépett közelebb hozzám ami engem hátrálásra késztetett. - Legyél olyan, mint régen.

- Te ezt nem érted! - ordítottam rá. - Semmi sem lesz már olyan, mint akkor. Régen volt családom, otthonom. Most nincs semmim - hunytam le a szemeimet.

- Én csak azt tudom, hogy volt egy apád aki vert, volt egy otthonod ahonnan mindig menekültél és voltak barátaid, akik még most is megvannak, de te nem engeded, hogy veled legyenek.

- Nem engedhetem, mert ha mellettem vannak csak a bajt hozom rájuk - suttogtam rekedten, miközben az áruló könnyeim kibuggyantak a szemem sarkából és vékony, sós csíkot húztak az arcomon.

- JB ez butaság - húzott magához és átölelt. - Nem miattad történnek a rossz dolgok.

Válaszolni már nem tudtam, mert elemi erővel rám törő zokogás kezdte rázni a testemet. Felszakadtak a sebek a lelkemben, amiket eddig rejtegettem és egyre jobban fájtak. Ha Zayn nincs velem, összeesek és a padlón végzem, de így szoros ölelésébe vont és türelmesen várta, hogy lecsillapodjon a sírásom. Közben a hajam simogatta és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, mint egy kisgyereknek.

- Jade? - hallottam meg Joe hangját, majd ő maga is megjelent mellettünk. - Mit csináltál vele? - támadt azonnal Zaynnek.

- Semmit - nézett rá nyugodtan a fiú, de nem engedett el.

- Látom - pattogott tovább a barátom - azért borult ki ennyire.

- Zayn csak segíteni akart - fordítottam felé az arcom.

- Kicsim - nézett rám elérzékenyülve. - Mi a baj?

Megráztam a fejem, hogy nem akarok róla beszélni, de a bradfordi fiú nem hagyta.

- Jade, ne csináld! Az előbb beszéltük meg, hogy nem taszítod el őket.

Sóhajtva hunytam le a szemem és a fejemet visszafúrtam Zayn mellkasába. El akartam bújni a világ elől, el akartam tűnni a föld színéről, nyugalmat akartam.

- JB? - a Joe hangjából kihallatszódó aggodalom megmelengette a szívemet, de nem fordultam felé. Egyszerűen még nem ment.

- Hagyj még egy kis időt neki - morogta Zayn Joenak.

- De mennyit? - kérdezte olyan fájdalmas hangon a barátom, hogy a szívem majdnem beleszakadt.

- Nem tudom - szólaltam meg nagyon halkan, de meghallották. Joe szomorú szemekkel nézett rám, majd egy hatalmas sóhaj után otthagyott minket.

- Szeret téged - nézett Zayn utána.

- Tudom, én is őt.

- Nem, félreérted. Ő szerelmes beléd.

- Mi? Dehogy! - löktem el magam a biztonságot adó karjai közül. - Csak barátok vagyunk.

- Joe nem így gondolja. Lehet, hogy azt mondja, de az arcára van írva, hogy többet érez irántad.

- Az nem lehet - suttogtam hitetlenkedve, de mikor felnéztem Zayn arcára, tudtam, hogy igazat mond. Szívemet görcs szorította össze a gondolatra, mert ha tényleg így van, akkor minden megváltozik köztünk.

- Azt hiszem, most levegőre van szükségem - motyogtam és sietős léptekkel hagytam el a búvóhelyünket. Végigszaladtam a folyosón, meg sem hallva az utánam kiabáló Damien hangját. Ahogy kivágtam az egyik hátsó kijárati ajtót, megkönnyebbülve szívtam be a friss levegőt. Körül néztem, de végre egyedül voltam. Zsebemből előhalásztam a cigisdobozomat és rágyújtottam. Mélyen letüdőztem a füstöt és jóleső sóhajjal fújtam ki.

- JB, nem hallottad, hogy szóltam? - lépett ki mellém Dam.

Végig néztem rajta. Teljesen olyan volt, mint Joe. Eszembe jutottak Zayn szavai és úgy éreztem itt az idő, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Damiennél senki nem ismeri jobban az öccsét.

- Mióta tudod? - szegeztem neki a kérdést.

- Mit? - nézett rám értetlenül.

- Hogy Joe szerelmes belém - kíváncsi tekintettel fürkésztem az arcát ahonnan azonnal letudtam olvasni az igazságot.

- Ki mondta el? - hajtotta le a fejét.

- Nem az a lényeg, hanem, hogy nem szóltatok - pirítottam rá.

- Mégis mit kellett volna mondanom? JB az öcsém beléd esett, de ne haragudj rá és ne hagyd el ezért - emelte fel a fejét és gúnyosan nézett rám.

- Nem csak... - csuklott el a hangom. - Te is tudod, hogy ez mit jelent? - acéloztam meg szívemet.

- Ne tedd ezt vele - fogta könyörgőre, mikor rájött, hogy miről beszélek. - Nem hagyhatod el, te vagy a mindene.

- Dam, mi ezt annak idején megbeszéltük Joeval. Csak addig működik a dolog, míg nincsenek érzelmek. Bűntudatom lenne, hogy úgy vagyok vele együtt, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit - szívtam bele a cigimbe, majd a csikket elnyomva ránéztem a fiúra. - Sajnálom, Joe jobbat érdemel nálam.

Belöktem az ajtót és otthagytam a magába roskadt Damient.