Hellboys - 1D

22. rész

Jade

Hiába merültünk el a fiúkkal a számlista szerkesztésében, még így is magamon éreztem egy zöld szempár égető figyelmét. Próbáltam nem tudomást venni róla, de nem ment.

- Jade, figyelsz? - lökött oldalba Pepe.

- Persze - füllentettem, de ha megkérdezték volna, hogy az utóbbi 10 percben miről volt szó, nem tudtam volna elmondani, mert lekötött, hogy eltereljem a figyelmemet a göndörhajúról.

- Akkor benne vagy? - nézett rám kérdőn és ahogy a többiek arcára néztem, ők is a válaszomra vártak.

- Igen - bólogattam, de gőzöm nem volt róla, hogy mibe egyeztem bele.

A fiúk arcára hatalmas, megkönnyebbült mosoly ült ki.

- Ki hívja meg őket? - kérdezte Damien.

- Kit és hova és miért? - soroltam a kérdéseimet, amik azonnal elárasztottak, ahogy a fiúk arcára kiülő kaján vigyort megláttam.

- Hát őket - bökött a fejével a medence felé -, a mi szobánkba és az előbb megbeszélt "ismerjükmegegymástjobban" játék okán.

- Hogy mi? - emelkedett két oktávot a hangom. - Milyen játék?

- Amire most bólintottál rá - röhögött Joe, mert szerintem neki leesett, hogy lövésem sincs, hogy mibe mentem bele -, hogy áthívjuk a srácokat és egy maratoni felelsz vagy merszet játszunk, hogy jobban megismerjük egymást.

Lesápadtam. Ez nem lehet igaz. Elizabeth Jade Blackwood, miért kellett igent mondanod? Már nem táncolhattam vissza, főleg úgy, hogy Adam és Dam már a medencénél egyeztetett a többiekkel.

- Nyugi - simított végig a karomon Joe. - Előbb-utóbb meg kell velük békülnöd, de ha elmondanád, hogy mitől, illetve kitől tartasz, segíthetnék - mélyesztette a szemeit az enyémekbe.

- Senkitől - fordultam volna el, de gyorsabb volt. Kezei közé fogta az arcom és áthatóan fürkészni kezdte. Belesimultam a tenyerébe és önkéntelenül is lehunytam a szemem. Nem akartam, hogy észrevegye benne a múlt fájdalmát. Összerezzentem mikor óvatos puszikat lehelt a szemhéjjaimra.

- Ugye tudod, hogy nincs olyan titok, amit örökké elrejthetsz előlem? - hallottam meg a halk kérdést.

Rémülten nyitottam ki a szemem és néztem az előttem lévőre. Nem, nem! Nem akarom, hogy rájöjjön. Soha többé nem lennék képes a szemébe nézni a szégyentől.

Felkaptam a köntösöm és miután magamra vettem, elindultam a szobánkba. A fejemben millió dolog zakatolt egyszerre. A szobánkba lépve, levetettem magam az ágyamra. Lehunytam a szemeimet és akaratlanul is elleptek a múlt képei.

" - Harry - halt el a neve az ajkamon. Bepárásodott szemüvegen és a könnyfátyolon át is láttam, hogy a fiú, akit szeretek, a volt barátnőjét ölelgeti. Nem vettek észre, hisz teljesen lefoglalta őket, hogy egymásba feledkezve ölelkezzenek és szenvedélyes csókot váltsanak az egész iskola szemeláttára. Kelly szerelmesen nézett a zöldszemű srácra, mikor az vigyorogva elvált tőle. Harry haverjai a fiú hátát csapkodták és vállba veregették, míg a lány vihogva bújt hozzá.

Lábaimat kényszerítenem kellett a mozgásra. Egy hátraarcot csinálva indultam el a kijárat felé. Nem érdekelt, hogy még nem ért véget a tanítás. Semmi és senki nem tudott megállítani. Láttam, hogy Mr. Fischer - az iskolagondnok - valamit mond, de a szavak nem jutottak el a tudatomig. Lenyomtam a kilincset és kiléptem az iskolakapuján. Nem figyeltem merre tartok, csak minnél hamarabb magam mögött akartam tudni ezt a rémálmot. Szemeimből patakokban ömlött a könny. A szembe jövők megfordultak utánam, de nem érdekelt. A szívem millió darabra hullott abban a pillanatban, mikor megláttam a szerelmemet, ahogy egy másik lányt ölel. Mi történt? Mi változott? Hiszen nemrég még engem csókolt és ölelt. Semmit nem értettem. Azt hittem, hogy a tegnapi nap után minden csodálatos lesz. Megbeszéltük, hogy végre felvállalja, hogy együtt vagyunk és engem annyira magával ragadott ez az ígéret, hogy már nem ellenkeztem és minden aggalyomat sutba dobva, neki adtam magam. Minden olyan tökéletes volt, erre ma már Kellyt ölelgeti. Fel nem foghatom, hogy tehette ezt.

Lábaim maguktól vittek az ismerős utcába, majd be a házba, azon belül is a szobámba. Hála istennek senki nem volt itthon, így nem kellett magyarázkodnom. Nem mintha a szüleimet érdekelné, hogy mi van velem. Órákig ültem az ágyam szélén és meredten bámultam magam elé. Annak az ágynak a szélén, ahol tegnap még annyira boldog voltam. A fájdalomnak, amit éreztem, szépen lassan átvette a helyét a gyűlölet. Hogy tehette ezt velem?"

- Kicsim, ne sírj! - hallottam meg Joe hangját. Szemeim kipattantak és egy aggódó szempár nézett rám. Kezemet az arcomhoz kaptam és megéreztem a bőrömön lefolyó nedvességet. Már másodszor sírok miatta, pedig megfogadtam, hogy soha többé nem teszem.

- Jól vagy? - ölelt magához.

- Semmi bajom, csak rosszat álmodtam - suttogtam, miközben a fejem a mellkasába fúrtam.

- Biztos? - tolt el magától, hogy belenézhessen a szemeimbe, amiket én makacsul zárva tartottam. Nem szólaltam meg, csak bólintottam. Hallottam, ahogy lemondóan sóhajt, majd újra átölelt. Mélyeket lélegezve szívtam be megnyugtató illatát.