Hellboys - 1D

97. rész

Jade

Kedvtelenül néztem ki a fejemből. Annyira üresnek éreztem magam, és nem csak a babák miatt, hanem úgy általában. Nagyot sóhajtva pislogtam ki az ablakon. Mi lesz most? - tettem fel magamnak már sokadszorra is a kérdést, de a válasz váratott magára. Összezavarodtam. Kitudódott a titkom és most már semmi nem lesz olyan, mint volt.

Halk kopogásra kaptam fel a fejemet, majd kinyílt az ajtó és Damien lépett be rajta egy pici babával a kezében. A szívem nagyot dobbant, mikor megláttam. Szemeimet elfutották a könnyek, hát itt vannak, láthatom őket.

- Nézd csak Joanne, ez a gyönyörű csajszi itt az anyukád, akinek hónapokig a pocakjában laktál - magyarázta a picinek. - Köszönj szépen neki - lépett a kis csomaggal az ágyamhoz. Hevesen dübörgő szívvel és egekbe szökött vérnyomással pillantottam rá a világ egyik legszebb babájára. Aztán tekintetemet újra az ajtóra vezettem, ahol Joe alakja bukkant fel a másik kicsivel.

- Szia JB. - suttogta halkan és szemeivel fogva tartotta az enyémeket.

- Szia...sztok - nyögtem végre ki. - Istenem, de gyönyörűek - kapkodtam a tekintetemet egyik kislányról a másikra.

- Vedd át - csúsztatta a kezeim közé Damien Joannet.

- Én... - dermedtem le és moccanni sem mertem, szinte levegőt is elfelejtettem venni. - Mi van, ha elejtem? - kérdeztem suttogva miközben belenéztem a baba kék íriszeibe, amik a csodálkozástól nagyra nőve meredtek rám. - Szia kicsim - csúszott ki aztán önkéntelenül is a becézés a számon - én vagyok az anyukád - simítottam végig a puha, selymes bőrű arcán. - Csodaszép vagy, tudsz róla? - olvadoztam a rám villantott apró, fog nélküli vigyortól.

- Tessék, itt van Hanna is - tette Joe a másik kislányt is a karomba óvatosan.

- Istenem, el sem hiszem - kezdtek potyogni a könnyeim az örömtől és a büszkeségtől. - Annyira szépek és annyira picik - hajoltam föléjük és mindkettőjüknek egy-egy puha puszit nyomtam a homlokukra. - Milyen finom illatuk van - szippantottam egyet a kicsiket körülvevő levegőből.

Szabály szerint éreztem, ahogy szívem remegésbe kezd és ez átterjed a testem többi részére is.

- Jade, jól vagy? - hallottam meg Damien aggódó hangját.

- Igen, csak...annyira jó őket látni, de közben meg annyira fura is - meredtem a két lánykára, akik úgy gondolták, hogy itt az ideje a pihenésnek, mert egyre laposabbakat pislogtak.

- Várj, elveszem - emelte ki a karomból Joe előbb az egyik, majd a másik már alvó babát és a mellettem lévő ágyra fektette őket. Gondosan körbe kerítette őket az összehajtogatott takaróval, nehogy leessenek.

- Jó súlyban vannak - mosolyodtam el, miközben a vállaimat mozgattam, amik görcsbe álltak a mozdulatlanságtól.

- Nem annyira, csak nem vagy hozzájuk szokva - nézett rám Joe áthatóan, mire lesütöttem a szemeimet.

- Öhm, azt hiszem én iszom egy kávét a büfében - sétált az ajtóhoz Dam, de mikor ránézett az öccsére, még hozzá tette - és eszem is valamit - csukta be maga után az ajtót.

Nehéz, fullasztó csend telepedett ránk. Én a kezeimet tördelve bámultam a takarómat, mintha valami érdekfeszítő dolgot fedeztem volna fel rajta.

- Köszönöm - hallottam meg Joe suttogását. Értetlenül kaptam rá a tekintetemet.

- Mégis mit?

- Hogy megajándékoztál velük - nézett ellágyult arccal a lányok felé.

- Ohh - döbbentem meg. Mindenre számítottam, de erre nem. Zavartan a babák felé fordultam és figyelni kezdtem őket. Annyira békésen szuszogtak. Lehunyt szemeik néha megmozdultak és néha mosolyra húzták a szájukat.

- Jade...

- Joe... - szólaltunk meg egyszerre.

- Kezd te - eresztett meg egy halvány mosolyt felém.

- Oké - fújtam ki a levegőt. Összeszedtem az össze bátorságomat és kiböktem - Sajnálom. Én...nem tudtam, hogy mit tegyek. Még megbeszélni sem tudtuk, mert akkor pont nem voltunk jóban - hajtottam le a fejemet. - Ráadásul azt sem tudtam, melyikteké, csak abban az egyben voltam biztos, hogy megtartom. Nem akartalak magamhoz láncolni...

- JB. - fektette tenyerét a kezeimre, amik már galacsinná gyűrték a takaróhuzatot. - Felfogtam, hogy mit miért tettél. Időbe telt, de nekem másom sem volt amíg te itt feküdtél. Inkább nekem kéne bocsánatodért esedeznem, mert miattam kerültél ebbe a helyzetbe. Ha én akkor nem ordibálok veled... - gördültek le az első könnycseppek az arcán.

- Csssh - simítottam le őket onnan. - Már vége - próbáltam tudatosítani benne, ahogy magamban is. Szerettem volna, ha nem magát okolja a történtekért, de ahogy a szemeiből kiolvastam, az lehetetlen kérés volt.

- Nem tudom mit csináltam volna nélküled - kapta el a kezemet és a tenyerembe csókolt. - Minden éjjel itt ültem és azért imádkoztam, hogy végre felébredj, hogy te is láthasd azt a két kis csodát, ami belőlünk fakadt. Jade én még mindig... - hajolt egyre közelebb hozzám amitől legalább két ütemet kihagyott a szívem. Nem tudtam mozdulni, csak lefagyva vártam, hogy mi fog történni, tekintetemet a szemei és az ajka közt járattam, de aztán kivágódott az ajtó és betódult rajta öt jókedvű srác.

- Helló anyuci! - rikkantotta el magát Niall, de mikor meglátta a két kis csöppséget a szobában, visszavett a hangerőből. - Bocsi, nem tudtam, hogy a hercegnőim is itt lesznek ma - pislogott ellágyult tekintettel az apróságokra.

Joe zavartan és talán kissé dühösen állt fel mellőlem és átengedte a helyét a többieknek, akik sorban megpusziltak majd helyet foglaltak a lányok mellett, akik a hangzavarra elkezdték nyitogatni a szemeiket. Harry mellém ült és a derekamat átkarolva magához húzott.

- Szia Kicsim - nyomott birtokló csókot az ajkaimra, mire a raszta hajú srác felmordult és kiviharzott a szobából.

- Ez mi volt? - vontam kérdőre a Göndört.

- Semmi - vonta meg a vállát - csak emlékeztettem rá, hogy kihez tartozol - eresztett meg egy féloldalas mosolyt, amitől a gödröcskéi megjelentek az arcán és rosszfiússá varázsolták az egész megjelenését.

A szemeimet forgatva fordultam el tőle. Haragudtam is rá, meg nem is. Nem tudtam kiigazodni magamon, így inkább a többieket kezdtem figyelni, ahogy gügyögve dajkálták a lányokat, addig sem kellett foglalkoznom a teljesen összezavarodott érzéseimmel.