Hellboys - 1D

107. rész

Jade

A forró csokimat kavargattam a konyhában, mikor meghallottam a csengőt. Gondolataim amik mostanában összevissza kavarogtak, azonnal tova tűntek. Kíváncsian álltam fel az asztaltól és lépdeltem el a bejáratig. Óvatosan nyitottam ki az ajtót és kukucskáltam ki, hogy a szemeim tányér méretűre kerekedjenek az előttem álló láttán.

- Szia! - vette le a napszemüvegét a nő, hogy biztos legyek benne, nem hallucinálok.

- Ö... szia - nyögtem ki nagy nehezen.

- Bemehetnék? Nem szeretném, ha az újságírók észrevennének - mosolygott rám kedvesen.

- Pe..persze - léptem el az útjából és engedtem be a házamba. Ahogy becsuktam az ajtót, idegesen utána siettem.

A szőke nő a nappalim közepén állt és kíváncsian nézelődött. Az ajtófélfának dőlve vártam, hogy megszólaljon, amit néhány perc után meg is tett.

- Szép ház, nagyon otthonos - helyezte magát kényelembe a kanapén. Levette az arcát takaró napszemüveget majd hátra dőlt.

- Gondolom nem azért jöttél, hogy ezt közöld velem.

- Nem - rázta meg a fejét nevetve -, de szerintem vagy annyira okos, hogy kitaláltad miért vagyok itt.

- Nézd Charlotte - sóhajtottam fel miközben én is leültem a The Subways basszusgitárosával szemben - Paulnak és Bennek is elmondtam már, hogy nem vállalom a turnét. Nem értem, miért nem lehet ezt felfogni?

- Mondták - bólintott elkomolyodva a nő. - Viszont én a saját szememmel akartam meggyőződni róla és a saját fülemmel akartam hallani, hogy miért. Miért dobod el magadtól ezt a hatalmas lehetőséget? Ne érts félre - emelte fel védekezőn a kezeit, amivel belém fojtotta a szót -, nem arra akarok utalni, hogy mekkora dolog előttünk zenélni, hanem arra, hogy bejárhatnád a világot és komoly hírnévre tehetnétek szert. Gyönyörű hangod van, a színpadi kisugárzásod fenomenális, a banda egyben van. Mi a baj? - nézett a szemeimbe. Hirtelen nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy lehet, hogy tizennyolc évesen fiatalnak tűnök a szemében, de az én életem már nem a bulik körül forog. Ekkor mint egy végszóra valamelyik lány felsírt. Azonnal talpra ugrottam és a szobájuk felé siettem. Joanne pislogott rám könnyes szemekkel az ágyából.

- Jól van, nincs semmi baj - nyugtatgattam a lányomat miközben felvettem a karomba. - Itt vagyok - öleltem magamhoz és beleszagoltam a hajába, ami kellemes babaillatot árasztott. Tekintetem találkozott a küszöbön döbbenten álló nőével. Elmosolyodtam és ránéztem a másik kiságyban alvó hercegnőmre.

- Úgy látom, Paulék nem mondtak el mindent - mondtam halkan.

- Nem, ezt a "apró" tényezőt elfelejtették közölni - lépett beljebb a szobába. - Ők a te lányaid? - kérdezte jól hallható kíváncsisággal és csodálkozással a hangjában.

- Igen - húztam ki magam büszkén. - Ő itt Joanne, az alvó baba pedig Hanna.

Jó volt látni Charlotte arcán az ellágyulást, ahogy végig nézett a kicsiken.

- Most már értelek - bólintott. - Csak azt nem tudom, hogy miért nem mondták el nekünk?

- Én kértem meg Pault, hogy maradjon titokban, mert nem szeretném, ha ránk szállna a média.

- Érthető - nézte a kezemben egyre éberebben figyelő kislányt.

- Megfogod? - nyújtottam felé, mikor láttam az arcára kiülő érzelmeket.

- Szabad? - kérdezte cseppnyi áhítattal.

- Persze - nyomtam a kezébe.

Az ajtót halkan behúzva magunk után, visszaültünk az előző helyünkre. Charlotte csillogó szemekkel játszott a magát jócskán produkáló Joval. Akkora mosolyokat villantott a nőre, hogy még én is elcsodálkoztam rajta.