Hellboys - 1D

101. rész

Jade

Furcsa, de egyben megnyugtató is volt ahogy átléptem a házam küszöbét. Az első ami feltűnt, hogy az egész lakást belengte a babák édes illata. Önkéntelenül is mosolyra húztam a számat és úgy indultam a lányaim keresésére. Nem sokat kellett mennem, mert a nappaliban találtam őket, Joe és Damien kezei közt. Éppen hatalmas elánnal tüntették el egy-egy cumisüveg tartalmát.

- Sziasztok! - köszöntem halkan, hogy ne zavarjam meg az étkezést.

- Szia...sztok! - köszöntek, majd visszafordultak a dolgukhoz. Néhány pillanatig csöndben bámultuk őket, de aztán kiürültek az üvegek és jöhetett a büfiztetés.

- Csinálod te? - kérdezte Dam kedvesen és felém nyújtotta az eddig vállán pihenő textil darabot.

Remegő kezekkel vettem el tőle és terítettem a sajátomra, majd átvettem az érdeklődve nézelődő pici lányt.

- Szia Joanne - nyomtam puszit a szőke tincseire.

- Honnan tudod, hogy ő az? - nézett rám döbbenten Damien.

- Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Csak érzem, de lehet, hogy abból jöttem rá, hogy ő előbb kész lett az evéssel, mint Hanna. Ti mondtátok, hogy Jo sokkal bélpoklosabb, mint Han - becéztem a lányokat.

- Eszméletlen vagy - ingatta meg a fejét nevetve az idősebb McIntry. - Nekünk hetekbe telt, mire megtudtuk őket különböztetni.

- Mondtam én, hogy csodás anya leszel - kacsintott rám Harry biztatóan.

- Gyere, segíts tisztába tenni őket - állt fel Joe és elindult a gyerekszobába.

Ahogy utána mentem, kíváncsian néztem körül bent. Furcsa volt látni, hogy az eddig üres szobát már teljesen belakták a kicsik. Mindenhol ruhák, játékok, pelenkák és különböző baba ápolási szerek voltak. Elképedve figyeltem ahogy Joe gyakorlott mozdulatokkal cseréli ki Hanna pelenkáját. Annyira rutinosan mozgott, hogy még a számat is eltátottam a nézése közben.

- Most te jössz - mosolygott rám miközben lefektette a kezében lévő babát az ágyába.

Megrettenve néztem a fiúkra, akik csak kedvesen mosolyogtak rám, ezzel is ösztökélve, hogy nem lesz semmi baj. Először kicsit ügyetlenkedtem, de aztán a szóbeli útmutatások segítségével sikerült tisztába tennem Joannet, aki ezt egy hatalmas vigyorral az arcán hálálta meg nekem. Óvatosan befektettem őt is az ágyába és felhúztam nekik a zenélős, pörgenttyűt, ami az ágyuk felett lógott. Kellemes melódia hangzott fel a szobában és a két kicsi erősen figyelni kezdte a feje felett mozgó tárgyat.

- Pár perc és alszanak - suttogta Damien, majd Harryvel és Joeval kimentek a szobából. Én még maradtam és egészen addig figyeltem a két kislányt, míg mindketten el nem kezdtek egyenletesen szuszogni. Ekkor egy-egy puszit nyomtam az arcukra és behúztam magam után a szobájuk ajtaját.

- Alszanak? - kérdezte Dam mosolyogva.

- Igen, mint a mormoták - sóhajtottam fel és leültem a kanapéra. - Annyira furcsa, hogy nem is olyan rég még azon vitatkoztunk, hogy milyen legyen az ágyuk, most meg már benne alszanak - szaladt ki a számon.

- Igen, gyorsan telik az idő - vigyorodott el Harry. - Ha hinni lehet Niallnek, lassan már a fiúk is megjelennek, hogy udvaroljanak nekik.

- Bebaszna - nyögött fel Joe fájdalmasan. - Azt hiszem vennem kell egy puskát - meredt maga elé mogorván. Hangosan nevetni kezdtem, de úgy, hogy még a könnyem is kicsordult.

- Ne haragudjatok - törölgettem a szemeimet -, de annyira vicces ahogy védeni próbáljátok őket.

- Persze, mert lányok és nem engedjük, hogy holmi kis pöcsfejek szórakozzanak velük - nézett rám Harry is morcosan.

- Ó, jaj szegény kicsikéim - tettem a szívemre a kezem. - Egy rakás férfi fogja vigyázni az erényeiket. Egy rakás olyan férfi, akik számolatlanul vitték a nőket az ágyukba - pirítottam rájuk.

- Jó, de az más - forgatták meg a szemeiket.

- Mégis miben?

- Mert ők a mi lányaink - jelentette ki büszkén Joe.

- Ja, az mindjárt más - húztam el a számat -, de akikkel lefeküdtél, ők is valakinek a lányai voltak.

- Basszus, hagyjátok ezt abba - vetett véget a vitánknak Damien. - Hála istennek, még csak pár hónaposak, így rá érünk ezzel a problémával jóval később foglalkozni. Inkább a most fent álló helyzetet kéne megbeszélnünk.

- Mire gondolsz? - néztem értetlenkedve rá.

- Arra, hogy most, hogy végre haza jöttél, elég kicsi lett a ház ennyi embernek - mutatott körbe. - Viszont a lányok megszokták az apjuk jelenlétét. Szóval arra gondoltam, hogy én szépen haza költözöm, de Joe marad.

- Megoldjuk nélküle is a dolgokat - szólalt meg Harry vészjóslóan.

- Én vagyok az apjuk és ezt senkinek nem engedem át - nézett Joe farkasszemet a Göndörrel.

Magamba roskadva hallgattam, ahogy szócsatázni kezdtek a fejem felett. Nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Az eszem és a szívem is mást mondott. Az egyik azt suttogta, hogy fogadjam el Hazza szerelmét és legyek boldog, de a másik rögtön rákontrázott, hogy ezt nem tehetem Joeval, mert ő a kicsik apja és ő is szeret engem.

- Elég! - emeltem fel a hangom, mikor a két srác már majdnem egymásnak ugrott. Döbbenten hallgattak el és néztek rám. - Dam - pislogtam kérőn a barátomra. - Vigyáznál a lányokra, míg én elmegyek?

Beleegyezően bólintott.

- Hova mész? - kérdezte Harry értetlenül.

- Beszélnem kell valakivel - álltam fel a helyemről és a telefonomat magamhoz véve elindultam.

- Mégis kivel? - ért utol Joe mérges hangja.

- Egy olyan valakivel, aki segít eldönteni, hogy most mit tegyek - szóltam vissza a vállam felett, majd kiléptem az utcára. Kabátomat összébb húztam magamon és sietősre igazítottam a lépteimet. Jól esett kiszellőztetni a fejemet és rendezni a gondolataimat. Mikor már úgy éreztem, hogy értelmesen fel tudom vázolni a problémámat annak a illetőnek, fogtam a telefonomat és felhívtam. Gombóccal a torkomban vártam, hogy felvegye. Amikor ez megtörtént, egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból.

- Szia Lou! - köszöntem a régen látott nőnek, akit annak idején a szívembe zártam.

- Hali Jade - üdvözölt ő is, de a hangján hallottam, hogy nagyon meglepődött a hívásomtól. - Baj van?

- Nem nincs, illetve... - habogtam össze-vissza, majd lehunytam a szemeimet és erőt véve magamon belevágtam. - Tanácsra lenne szükségem. Tudnál nekem segíteni?