Hellboys - 1D

68. rész

Jade

Értetlenül néztem a hirtelen távozó fiú után. Vajon mi üthetett belé? Gondolataim kusza hálójában vergődve vártam, hogy végre visszatérjen, ami pár perc után meg is történt. Ahogy ránéztem elöntött egy furcsa érzés amit ne tudtam hova tenni.

- Van valami konkrét terved? - ült le mellém. - Mert gondolom nem véletlenül kerestél meg.

- Hát nem - sóhajtottam fel. - Az az igazság, hogy már elterveztem az új életemet, de Manócska közbe szólt.

- Manócska? - mosolyodott el kedvesen.

- Amíg nem tudom, hogy kisfiú-e vagy kislány, addig ez lesz a beceneve - vontam meg a vállam. - Szóval most teljesen át kell szerveznem mindent.

- És miért pont hozzám jöttél? Ne érts félre, örülök, hogy megkerestél, csak nem értem, hogy jövök én a képbe?

- Bárkihez mennék, rájönnének hol vagyok. Te vagy az egyetlen akire nem gyanakodnának a múltunk miatt - sütöttem le a szemeimet.

- Értem - komolyodott el a hangja, majd némaságba burkolózott. Idegesen tördeltem az ujjaimat, míg vártam, hogy megszólaljon, de végül én nem bírtam tovább és megtörtem a csendet.

- Számíthatok rád?

- Ha elmondod, mit szeretnél, akkor igen - válaszolt határozottan amitől nekem mázsás kövek gördültek le a mellkasomról.

- Segíts venni egy házat. Nem kell nagy, csak akkora amit a szüleim utáni biztosításból fedezni tudok.

- Miért én?

- Mert mostanában rám vannak kattanva az újságírók és ha én nézegetnék lakásokat, feltűnő lenne. Ráadásul most, hogy rosszul voltam, Damien folyton a sarkamban van. Ma is alig tudtam megszökni előle. Megteszed? - esdekeltem, mert ő volt az egyetlen reményem.

- Mi az elképzelésed? - sóhajtott fel és ebből azonnal tudtam, hogy nyert ügyem van.

- Legyen benne két szoba, nappali, egy pici konyha és fürdőszoba. Tényleg nem kell több. Ja és ha lehet, közel legyen a kórházhoz, mert ha szülni fogok nem szeretném az egész várost átkocsikázni.

- Rendben, utána nézek. És Eli... Iletve Jade, mikorra tervezed a lelépést?

- Ahogy sikerül találnod egy lakást és befejezzük a lemezt. Már csak két számot kell felénekelnem és végeztünk. Legalább ebben nem akarom cserbenhagyni őket - sóhajtottam fel.

- Mégis azt teszed - ráncolta össze a szemöldökét.

- Az más. Hidd el, jobb lesz nekik nélkülem. Joe és Dam már alig beszélnek és nem akarom, hogy végleg összevesszenek miattam.

- Úgy gondolod, ha eltűnsz az életükből, akkor jobb lesz nekik? - kérdezte cinikusan.

- Harry, kérlek! Így is elég szar ez az egész. Nem kell, hogy még te is emlékeztess rá.

- Bocs, csak nem szeretném, ha később megbánnád a döntésedet - simított végig meglepő kedvességgel a karomon.

- Elhiszed, ha azt mondom, hogy már most bánom? De nem tehetek mást. Nincs jogom elcseszni Zayn kapcsolatát, mikor annyira szeretik egymást Perrievel, és Joe életét sem akarom tönkre tenni a babával.

- Nem gondoltál még rá, hogy... - nyelt egy nagyot Harry, majd lesütötte a szemeit.

- Soha - csattantam fel. - Ő egy pici élet, és nem tehet róla, hogy ilyen zavaros körülmények közt fogant - simítottam végig a hasamon.

- Oké - mosolyodott el Harry. - Ne egyél meg, csak kíváncsi voltam, mennyire vagy eltökélt vele kapcsolatban, de úgy látom teljesen.

- Tudod - néztem a zöld szemekbe - nekem most már ő jelenti a családot. Olyan, mintha kárpótlásként kapnám a szüleim miatt - csordultak ki a könnyeim.

- Ne sírj! - ölelt át Hazza, de ettől csak még jobban zokogni kezdtem. - Vagy tudod mit? Sírd csak ki magad, mert ha elfojtod az árthat Manócskának - húzta mosolyra a száját, miközben óvatosan ringatott a karjaiban. Hálásan bújtam hozzá egészen addig, míg meg nem nyugodtam.

- Köszönöm, hogy segítesz - suttogtam rekedt hangon, miután befejeztem a sírást. Megtöröltem a szemeimet és a Harry által nyújtott zsebkendőbe kifújtam az orrom. - Utálom ezt - sóhajtottam, majd a kérdőn néző fiúhoz fordultam. - Azt mondta a doki, hogy számítsak arra, hogy sűrűn fog ingadozni a hangulatom a hormonok miatt.

- Én meg már azt hittem, alapból vagy ilyen flúgos - vigyorgott rám.

- Hülye - löktem meg a vállát majd én is nevetni kezdtem. - Tényleg köszönöm, hogy segítesz - pislogtam rá.

- Azok után, amit tettem veled, ez csak töredéke a törlesztésnek.

- Harry, én azt már megbocsájtottam - néztem rá komolyan.

- Tudom és köszönöm, de én akkor is úgy érzem, hogy tartozom neked amiért...

- Csssh - tettem az ujjamat a szájára. - Tiszta lappal indulunk, oké?

Meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott és megpuszilta a szája előtt lévő ujjamat.

- Oké. Akkor holnap felhívom egy-két ismerősömet és elkezdem a lakáskeresést.

- Rendben - mosolyodtam el én is, majd az órámra néztem. - Basszus, már ennyi az idő? Mennem kell - pattantam fel a kanapéról.

- Miért sietsz ennyire? - állt fel Harry is.

- Mert szerintem Damien már riasztotta a különleges egységet. Rosszabb, mint egy börtönőr - morogtam az orrom alatt, de Hazza meghallotta és nevetni kezdett. - Nem nevet, együtt érez! - csaptam a mellkasára, de én is vigyorogtam.

Végül elköszöntem a fiútól, aki megígérte, hogy holnap felhív, hogy mit intézett. Megkönnyebbülten lépkedtem hazafelé. Talán Harry segítségével sikerül egyenesbe hoznom az elcseszett életemet.