Hellboys - 1D

47. rész

Jade

"Hiába rohantam, a tűz utolért és körbevett. Ijedten néztem szét, hátha látok egy apró menekülési útvonalat, de semmit nem találtam. Egy tűzgyűrű közepén álltam és tudtam, hogy nincs menekvés. A ragyogó lángokon átnézve a barátaim alakját fedeztem fel. Ott álltak és szomorúan néztek rám. Joe megpróbált áttörni, de nem sikerült neki, elesett és a lángok elnyelték őt.

- Neeeeeee! - ordítottam kétségbeesetten."

Zihálva, izzadtan, össze-vissza kalimpáló szívvel ültem fel az ágyon.

- Shhh - hallottam meg a fiú hangját magam mellől. Megkönnyebbülten bújtam vissza karjai közé. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem igaz az egész. - Megint rosszat álmodtál? - simogatta meg a hátamat.

- Rettenetes volt - suttogtam kiszáradt torokkal.

- Csak egy álom volt - próbált nyugtatni.

- Tudom, de annyira valóságosnak tűnt - néztem fel rá és szemeimmel végigpásztáztam az arcát, hogy nem látok-e rajta sérülést. Kezem magától járta be ugyanazt az utat. Jóleső sóhaj hagyta el a száját, ahogy mutatóujjamat végig húztam az ajkain.

- Jade, ne csináld, mert így is alig bírok magammal - suttogta lehunyt szemekkel, de nem ért el vele semmit. Tovább folytattam a kényeztetését. Tarkójára vezettem a kezemet és közelebb húztam magamhoz. Szükségem volt rá, a közelségére, hogy érezzem mellettem van. Ajkaink összeforrtak és kifulladásig csókoltuk egymást. Damien horkolása térített minket vissza a valóságba, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Zavartan bújtam Joe nyakához, aki kuncogva ölelt át. Összebújva aludtunk el, hogy reggel ugyanígy ébredjünk.

-Jó reggelt Hercegnőm - pislogott rám álmos szemekkel.

- Neked is - sóhajtottam miközben azon járt az agyam, hogyan fogom túlélni a mai napot is.

- Lehetne kicsit jobb kedved - könyökölt fel és nézett le rám. - Ma újra színpadra lépsz.

Az álmosság egy pillanat alatt kiröppent a szememből. Döbbenten néztem rá. Már ma? Nem vagyok rá kész, sőt talán már soha többé nem leszek. Fejemre húztam a párnámat és egy hatalmasat nyögtem bele.

- Mi a gond? - próbálta lehúzni rólam az alkalmi álcámat.

- Nem hiszem, hogy menni fog - dünnyögtem alig hallhatóan, de ő megértette.

- Ne csináld ezt - nézett rám szigorúan, mikor sikerült kifejtenie a párnát a kezeim közül. - Tudom, hogy mindent elvesztettél, de a hangod megmaradt. A zene, az éneklés gyógyír a bánatodra.

- De én nem akarom - pattantam fel az ágyból idegesen. - A zene miatt vesztettem el mindent - kiáltottam fel, majd magamra kapkodtam az első ruhát ami a kezem ügyébe került.

- JB? - nézett rám döbbenten Damien, aki ekkor lépett be a szobába. - Ez hülyeség Húgi - fogta meg a karomat - nem miattad történt.

- De igen - toppantottam a lábammal és kiszabadítottam magam Dam kezéből. - Ha nem jövök el, még ma is élnek!

Kirontottam az ajtón és az asztalról felkaptam a cigis dobozom, majd becsaptam magam után az ajtót. Fellifteztem a tetőre, ahol remegő kezekkel gyújtottam rá. Végre kimondtam hangosan is, ami napok óta nyomasztott. Ha otthon vagyok, megakadályozhattam volna a katasztrófát. És miért nem voltam otthon? Mert több ezer mérföldre, a világ másik végén kergettem az álmaimat.

- Soha többé - suttogtam magam elé.

- Mi nem lesz soha többé? - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.

Ijedten néztem fel a göndör srácra, aki gondterhelten járatta végig a szemét rajtam.

- Mit keresel itt? - kérdeztem nem túl kedvesen.

- Láttalak amikor feldúltan távoztál a szobátokból. Gondoltam, hogy idejössz és... - lehorgasztotta a fejét.

- Mit és? - kérdeztem türelmetlenül.

- Attól tartottam, hogy valami hülyeséget csinálsz - suttogta.

Döbbenten néztem rá. Tényleg azt hitte, hogy képes lennék kárt tenni magamban?

- Megnyugtatlak, nem állt szándékomban öngyilkosnak lenni. Ahhoz én túl gyáva vagyok - motyogtam az orrom alá.

- Akkor mire mondtad, hogy soha többé?

Elgondolkodva néztem rá, hogy mit is mondjak neki, de aztán döntöttem. Én sem értettem miért, de valamiért bízni kezdtem benne és beavattam a gondolataimba.

- Az éneklésre mondtam. Befejeztem, többé nem akarok kiállni a színpadra.

- Azt nem teheted! - kiáltott fel csalódottan. - A te hangodat mindenkinek hallania kell.

- Nem megy - csóváltam meg a fejemet.

- Miért? - ült le mellém és kérdő tekintetét rám szegezte.

- Mert végig arra gondolok, hogy amíg én jól szórakoztam és énekelgettem, addig ők... - a felindultságtól elcsuklott a hangom.

- Eliz... bocs, Jade - javította ki magát. - Ne erre gondolj, hanem arra, hogy mennyire büszkék lehettek rád, amiért kaptál egy ilyen lehetőséget.

Szemeimet elfutották a könnyek, pedig még a temetésen sem tudtam sírni a hatalmas lelkiismeret furdalástól.

- Gondolod, hogy így van? - kérdeztem, belekapaszkodva a szalmaszálba.

- Biztos vagyok benne - bólintott komolyan.

Végig gondoltam amit mondott és eszembe jutott róla anya utolsó mondata, amikor elbúcsúztam tőlük az indulás előtti napon. "Vidd sokra, ahogy a csillagok megírták neked!" Ha apa nem is, de ő mindenképp büszke volt rám és bízott bennem.

- Miért törődsz velem? - szegeztem hirtelen a kérdést a fiúnak. - Elintézted, hogy ne kerüljek intézetbe, most meg... - tártam szét értetlenül a karjaimat.

- Azt hiszem, így próbálok vezekelni a múltért - nézett el a távolba.

Kínos csend telepedett közénk, amit a telefonja csörgése szakított meg.

- Halló? - emelte a füléhez. - Igen, itt vagyok vele... Nem semmi baja...Jó, megyünk.

Eltette a mobilt, majd zavartan köhintett.

- A többiek voltak. Aggódtak érted. Paul üzent, hogy megbeszélést tart tíz perc múlva a szobánkban.

Elnyomtam a csikket, felálltam és leporoltam a nadrágomat.

- Akkor menjünk.

Szótlanul szálltunk be a liftbe és ugyanilyen szótlanul álltunk meg a szobájuk előtt.

- Harry - szólítottam meg, mielőtt beléptünk volna - köszönöm.

- Szívesen - eresztett meg egy halvány mosolyt, majd beléptünk a szobába, ahol minden szempár kíváncsian fordult felénk.