Hellboys - 1D

111. rész

Dam

Az első reakcióm a teljes döbbenet volt, mikor Joe előállt az ötletével, de aztán átgondolva a dolgot, rájöttem, hogy ennél jobbat nem is tehetne. Ahogy teltek a napok és közeledett az öcsém által kitűzött nap, egyre jobban beleéltem magam az egészbe. Charlotték és lelkesen segédkeztek mindenben. Volt amikor a lányokra kellett vigyázni, volt mikor JB.-t kellett lefoglalni, de eddig minden simán ment. Egyetlen dolog aggasztott. Méghozzá valami olyan ami miatt már percek óta csak forgattam a telefonomat a kezemben. Mivel Joe szabad kezet adott a szervezésben, nem kellett vele egyeztetnem, ezért hosszas tépelődés után megnyomtam a hívás gombot a készülékemen. Hosszasan kicsengett és már majdnem letettem, mikor végre meghallottam az ismerős akcentust a vonal másik végéről.

- Szia Damien? - hallottam ki a meglepetést a srác szavaiból. - Valami gond van? Jade? A Hercegnők?

- Nyugi Niall - nevettem fel a rám zúdított kérdésektől. - Minden oké. Ennél okébb már nem is lehetne - vigyorogtam.

- Ah, megnyugodtam - fújta ki az eddig bent tartott levegőjét. - Viszont akkor miért hívtál?

- Te se vesztegeted az idődet - röhögtem még mindig.

- Dam, ne szórakozz! - mordult fel. - Ne húzd az agyam! Mi az a fontos dolog, ami miatt képes voltál telefonálni?

- Elmondom, de előtte meg kell, hogy kérdezzek valamit. Harry mennyire van túl Jaden?

- Mi? Hogy? - kérdezte a szöszi zavartan.

- Mennyire akadna ki, ha végig kéne néznie, hogy végleg elveszíti? - tettem fel idegesen a kérdést.

- Te miről beszélsz? - makogott az ír srác, de aztán meghallottam a légzésének a változását és tudtam, hogy megértette a burkolt célzást. - Oh...

Percekig csend borult ránk. Már azt hittem, hogy megszakadt a vonal, de aztán Niall megköszörülte a torkát és válaszolt a feltett kérdésemre.

- Azt hiszem megértette, hogy ő volt a hunyó és nincs több esélye.

- Rendben...

- De miért akartad ezt tudni? - vágott a szavamba.

- Mert ti is JB. barátai vagytok és szeretnénk őt meglepni azzal, hogy itt lesztek vele amikor Joe megkéri a kezét.

- Ti komolyan azt szeretnétek, ha ott lennénk?

- Szerinted felhívnálak, ha nem így lenne? - forgattam meg a szemeimet, amit ő nem láthatott. - Fontosak vagytok Jade-nek és szerintem rettenetesen örülne, ha itt lennétek vele.

- Mikor?

- A szombati koncerten.

- Stílusos - nevette el magát.

- Igyekszik az öcskös - helyeseltem vigyorogva. - Akkor?

- Beszélek a fiúkkal, de szerintem tuti, hogy számíthatsz ránk - mondta, majd rövid búcsú után bontottuk a vonalat.

Néhány pillanatig még néztem az elhalványodó kijelzőt és azon gondolkodtam, hogy vajon jó ötlet volt-e meghívni őket. De végül meggyőztem magam, hogy a One Direction lett Jade második családja amíg mi nem voltunk mellette, így nekik is itt a helyük a nagy napon. Telefonomat zsebre csúsztattam és elindultam megkeresni a testvéremet, hogy egyeztessünk, mi az amit még el kell intéznünk a hétvégi koncert előtt.

Harry

A napok rohadt lassan teltek. Nem volt értelme semminek. Naphosszat csak feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam. A fiúk próbáltak segíteni, de hiába, nem engedtem közel magamhoz őket. Próbáltam mindenkit ellökni. Beleőrültem volna, ha másnak is akkora fájdalmat okozok a viselkedésemmel, mint Jade-nek, így jobbnak láttam eltaszítani őket. Voltak könnyebb és nehezebb napjaim. Az egyik ilyen napon annyira felidegesítettem magam a saját idiótaságomon, hogy szétvertem a szobámat. Paul kegyetlen fejmosást tartott utána. Amúgy sem voltam a szívecsücske az újságban megjelentek óta, de amit akkor kaptam rádöbbentett, hogy nem okolhatok senki mást a helyzetemért, csakis egyedül magamat.