Hellboys - 1D

33. rész

Jade

Reszketett kezem, lábam, ahogy kiléptem a színpadra. Még sötét volt, de mi tudtuk hova kell állnunk, mert ezt is gyakoroltuk délelőtt. Hallottam az emberek morajlását. Hirtelen felkapcsolódtak a reflektorok és már nem volt visszaút. Hatalmas ovációval fogadtak minket, pedig nem is ismertek. Itt a lehetőség, amiről Zayn beszélt. Hajrá Jade - morogtam magamban és a mikrofonhoz léptem.

- Helló mindenki! - kiabáltam bele, úgy mint otthon. - Jól érzitek magatokat?

- Igen - zúgott a tömeg.

- Mielőtt a színpadra lépne az az öt fiú, aki miatt itt vagytok... - abba kellett hagynom, mert a sikításoktól nem lehetett hallani semmit - ...engedjétek meg, hogy kicsit feltuningoljuk a hangulatot. Benne vagytok? - kérdeztem és a válasz megint csak egy egyöntetű "igen" volt. - Akkor csapjunk a húrok közé. Aki nem tudná, mi vagyunk a Pokolfajzatok vagyis a Hellboys! - A fiatalok úgy kiabáltak és sikítottak, mintha miattunk jöttek volna ma el. - Kezdjünk akkor egy elég régi, de ismert számmal. Jöjjön a Tokio Hoteltől a Shrei!

Bólintottam a fiúknak és ahogy meghallottam a zenét, onnantól fogva már nem érdekelt semmi. Csak énekeltem, ahogy tudtam. Behunytam a szemem, hogy teljesen áttudjam adni magam a zenének. Annyira belemerültem, hogy már csak arra eszméltem, hogy az utolsó szám, utolsó hangját adtam ki magamból. Egy másodperces csend után felrobbant a nézőtér. A félelem, ami eddig bennem volt, eltűnt és a helyét átvette a boldogság. Megcsináltuk! Csillogó szemekkel néztem a fiúkra, akik ugyanolyan jókedvű tekintettel néztek vissza rám. Az emberek vastapssal tüntettek ki minket és a folytatásra buzdítottak. A zenekaromhoz lépve kérdőn néztem rájuk.

- Mi legyen a ráadás?

Összenéztek és egyszerre vágták rá a kedvenc számuk címét. Valahogy sejtettem, hogy a Scorpionst választják. Különlegessé akartam tenni ezt a mai estét, nem csak magunknak, hanem a közönségnek is, ezért leültem a színpad közepére és úgy kezdtem fütyülni a szám elejét. Még engem is meglepett az a feszült csend, ami körbe vett minket. Egyre több mobil tűnt fel, világító számlappal, olyan hangulatot teremtve, mint régen az öngyújtók és a dallamra ringatóztak. Nagyszerű érzés volt. Ereimben zubogott az adrenalin. Talán még életemben nem voltam olyan boldog, mint most. A könnyek utat törtek maguknak és sós csíkokat hagytak az arcomon maguk után. És aztán vége lett. Az emberek tomboltak és én most értettem meg Zayn szavait. Én ezt akarom csinálni, ezt akarom érezni akárhányszor fellépünk. Elbúcsúztunk és felkonferáltuk a One Directiont. A lépcsőn lefelé összefutottunk a srácokkal. Most még Harry látványa sem tudta elrontani a kedvemet, annyira jól éreztem magam. Niall mellém perdült és átölelt.

- Szuper voltál csajszi! - mondta, de már ment is tovább a színpadra. Nagyon jól estek a szavai.

- Mondtam, hogy boszorkány vagy - nézett rám Zayn azokkal a gyönyörű barna szemeivel. Nem tudom miért, de felnevettem és egy apró csókot nyomtam a szájára. Baromi hálás voltam neki. Ha ő nincs, soha nem élem meg azt a csodát, ami ma este történt velem a színpadon.

- Köszönöm, nélküled nem ment volna - hálálkodtam, de egy kaján vigyorral az arcán már ment is fel a színpadra és tudtam, hogy ők is azt élik át most, mint én az előbb.

- Hol a dohányzó? - néztem körül türelmetlenül, mert a felpörgött testem követelte a nikotin nyugtató hatását.

Lou elmagyarázta és én kedvesen rámosolyogtam. Már nem akartam megfojtani, inkább hálás voltam azért, hogy szólt Zaynnek. Ha nem teszi, talán még mindig az öltözőben reszketnék a bizonytalanságtól.

Meggyújtottam egy szálat és jó mélyen letüdőzve, szinte láttam, hogyan lazítja el a görcsös izmaimat. Most először gondoltam arra, hogy mégiscsak jó ötlet volt eljönni a turnéra. Harryt jelen pillanatban csak egy apró, zavaró tényezőnek láttam, de tudtam nem sokára elmúlik ez az eufórikus hangulat és újra szembe kell néznem életem megkeserítőjével.