Chat-Lover (Otayuri)

4.

*angertiger*
Az öltözőben éppen a balett-cipőmet kötöm meg, amikor valaki kinyitja az ajtót. Félrepillantok, majd elmosolyodok az ismerős arc láttán. Egészen kicsi korunk óta együtt edzünk, csak annyi a különbség, hogy ő a balettet folytatta, míg én a műkorit választotta.
-Csá Yuri!- int nekem a rövid barna hajú, szeplős srác. Beletúr az edzőscuccába és elővesz egy csomagot.- Boldog Szülinapot utólag is!
-Jézusom Marco, nem kellett volna!- kicsit meghatódok, és kibontom a csomagocskát, aminek gyanúsan könyv alakja van. Viszonylag sok szerencsétlenkedés után, amikor arra tettem kísérletet, hogy szépen bontsam ki, fogtam, és igénytelenül letéptem a barna csomagolópapírt. Ránéztem a borítóra, és egyből elakadt a lélegzetem. Ilyen nincs...
-Honnan tudtad?- kérdezem halkan, miközben végigsimítok a manga borítóján.
-Háát.. Izé.. Yuurit kérdeztem meg..- nyögi ki szégellősen. Kinyitom az első oldalon, és ha eddig nem lepődtem meg, akkor most leesek a padról. Ugyanis volt benne egy dedikálás; Sok szeretettel Yuri Nikiforovnak! Miyuki Abe <3. Egy kicsi rajzocska is van melette. A chibi változatom kezében az arannyal, és a fejem fölött egy szövegbuborékban: Ren és Haru! Ha nem jöttök össze, akkor a korcsolyám pengélyével verem szét a fejeteket!
Hangosan felnevetek.
-Tízes skálán mennyire nézett furán rád, amikor odamentél hozzá?- törölgetem ki a szememből a könycseppeket.
-Tizenegy- nevet már ő is.- De amint meghallotta, hogy neked szánom a Super Loverst, kissé megváltozott a tekintete. Tudod óriási fanod és tökre megörült, hogy te valami fudanshi-izé vagy. Amúgy mit jelent az a szó?
-Ööö... Belenéztél a mangába? Vagy egyáltalán tudod, hogy miről szól?- kérdezem zavartan. Kérlek Istenem, legyen a válasz nem! Kérlek...
-Nem. Foggalmam sincs. De a Ren biztosan szép lány...- aha, nagyon. Annyira, hogy már fiú.
Gyorsan átöltözünk és bedobáljuk a cuccainkat a szekrénybe. A kezembe veszem a kulacsomat és a szekrénykulcsomat és Marcoval besétálok a fényes padlóval lerakott, tükrös terembe. A sarokban egy szőke hajú, kék szemű lány ül fekete dresszben és a telefonján néz valamit. Fekete fülhallgatója a fülében van, ezért se lát- se hall állapot van nála. Valamiben nagyon benne lehet, mert egyszercsak elkezd beszélni magában, mintha ott sem lennénk.
-Ezaz! Shiina, hozd mégjobban zavarba az ártattlanságoddal! Legyél aranyosabbnál is aranyosabb! Vetkőztesd! Vetkőztesd!
-Lisa! Mi is itt vagyunk ám!- csapkodja meg Marco a lány fejét, mire ő kihúzza a fülhallgatót és felnéz rá.- Amúgy mi a jóistent néztél?
-Sakurasou no Pet na Kanojo-t! Nagyon aranyos! Shiina akarok lenni! Úgy akarok rajzolni, mint ő!
Szívesen hallgattam volna tovább Lisa szövegelését, de megérkezett az edzőnk, a szadista Lilia. Kettőt tapsol, mire mi beállunk a tükörre szerelt rúdhoz, és nekiállunk az edzésnek.
Bő két óra szadizás után, szomjasan, fárdtan, éhesen, fájó végtagokkal, feltört lábfejjel, hullaként csoszogok az öltöző felé. Persze Lilia most is belémköt, ahelytt, hogy csak hagyna élni. 
-Yuri! A tartásod szörnyű!- csap rá a csontos kezével a hátamra, mire felnyögök.- És emellett nem fejlődsz elegendő mértékkel! És nőnöd is kéne, ha nem akarsz nőnek kinénézni!
-Rendben...- sóhajtok fel, miközben a hátamat fogom. Ami nem öl meg az megerősít. Kivéve Lilia, mert Lilia megöl...
Sikeresen élve eljutok az öltözőbe, ahol lerogyok a padra. Lassan lefejtegetem a lábamról a balett-cipőmet, és bár a fejemben az a kép élt, hogy majd tiszta seb lesz, semmi extra nem volt. Csak pár horzsolás, mint amikor kipróbálod az új korcsolyádat. 
Emlékszek arra, amikor életemben először korcsolyáztam. Még járni sem tudtam biztosan, de a szüleim erre a pályára szántak, így kerültem a jégre. Soha nem volt duplaéles korcsolyám, rögtön profit kaptam. Persze eleinte mindig elestem, és egyszer elvágtam a kezemet is, de idővel ráéreztem a dologra. Mire 6 lettem, én voltam a csoportban a legjobb, ezért felkerültem a serdülő edzőkhöz. És mondanom sem kell, mire 11 lettem, a csoport élén álltam. És így ment ez tovább. Idővel mindenhol legjobb lettem. Talán még a világbajnoki cím is ide sorolható. És hogy boldog voltam-e? A boldogság relatív dolog. Minden energiámat a küzdelembe fektettem. Akkoriban semmi másra nem figyeltem, csak a korcsolyára. Egy dolog hajtott: a győzelem. Bevallom, átkozottul semmi más nem motivált. Tudtam, hogy a szüleimet a hazahozott érmek és kupák teszik boldoggá. Apu mindig megdícsért és a nyakába vett, miközben büszkén mosolyogtam. Anyu meg mindig valami finomat csinált. Semmi más nem váltotta ki belőlük ezt a reakciót. Nem izgatta őket az sem, ha folyton ötösöket hoztam minden tantárgyból. Ha viszont elbuktam egy versenyt, akkor megbüntettek. Emlékszem arra, hogy az 10 éves koromban a területi versenyen csak ötödik lettem. Anyu nagyon mérges lett. Vagy szomorú. Tudja a fene. Sírva ordibált velem. Olyanokat vágott a fejemhez, hogy csalódott bennem. Hogy nem ilyennek nevelt. Hogy ő nem ilyen gyereket akart. Mert neki egy bajnok kell. Egy olyan valaki, aki minden versenyt megnyer. Egy gép. Egy tökéletes gyerek. Valaki, aki maximum pontokat kap. Apu is dühös volt. De ő tovább is ment. Nem csak verbálisan, hanem fizikailag is bántott. Mgvert, ezért utána hetekig nyakig beöltöztetve jártam mindenhova, nehogy meglássák a sebeket. Szobafogságot is kaptam. És duplaannyi edzésre kellett járnom. És ebből rendszer lett. Egy redszer, aminek nem akartam a részese lenni. Egy rendszer, amiben én voltam a hiba. A rossz. A felesleges. A zavaró tényező. Legalábbis a szüleim ilyesmiket vágtak a fejemhez. És akkor rájöttem. Csak akkor leszek valaki a szemükben, ha nyerek. Ha mindenkit eltaszítok a köztem és a győzelem között lévő útról. Úgy éreztem, hogy ilyennek kell lennem. Egy idő után az osztálytársaim is megutáltak. Mondjuk nem hibáztatom őket. Az akkori énemet én is utáltam volna az ő helyükben. Mindig azzal piszkáltak, hogy lány vagyok. Meg azzal, hogy csak egy szülei kegyeit élvező nyomi vagyok. Meghogy nyalok a tanároknak. Kiközösítettek. Verbálisan és fizikailag bántalmaztak. Persze én nem szóltam erről senkinek. Tudtam, hogy akkor csak nőne ennek a mértéke. Aztán a végén találtam megoldást. 12 éves koromban lettem magántanuló. Azt az indokot használtam fel, hogy versenyző vagyok. Az összes fájdalmamat a műkorcsolyába öltem. Olyan dolgokat próbáltam megcsinálni, amiről tudtam, hogy nem fog menni. Ebben az időben figyelt fel rám a fiatal műkorcsolyázó. Nem tagadom, a példaképem volt. Talán még egy kissé bele is szerettem. Vagy valami hasonló. Emlékszem arra, amikor megszólított. Vidám hangon dícsért meg. Még mindig tisztán emlékszem. Emlékszem gyönyörűen csillogó, tengerkék szemeire és a hosszú ezüstös hajára...

*lö én*
Nos, kisebb kihagyással, itt is van az újabb rész! Remélem tetszett!
Úgy tervezem, hogy mostantól lesz egy kis belelátás Yuri múltjába. Hogy miért is olyan, amilyen.
Remélem tetszett a rész, és ha igen, nyomj egy csillagot!
Köszi *.*